Goodbye

Hi, itt Griny! :)

Sosem voltam jó a búcsúzkodásban. Szerintem ez most is be fog bizonyosodni.
Nem is tudom mit írhatnék. Először is hatalmas köszönettel tartozom nektek, akik elolvastátok a történetemet, és végig itt voltatok velem. Azoknak akik pedig esetleg még csak most tévedtek ide... Nem ajnároznám magam, de én élveztem visszaolvasni a sztorit. Igen, ezt tényleg megtettem. Elolvastam előröl, egyben az egészet, és majdnem elbőgtem magam. Hiányozni fog. :)
Köszönöm a sok-sok oldalmegjelenítést (wow!) a feliratkozókat, a szavazatokat...
A sok aranyos és kedves komment. Hozzászólás nélkül még ennél is nehezebben ment volna. Bár így is voltak nehéz időszakok, folyamatosan késtem, de végül csak megszületett a "mű". Szóval köszönöm a támogatást, nagyon aranyosak vagytok és nagyon jól esett.
Mást nem is tudok írni, csak, hogy köszönöm. Remélem a befejezéssel is meg vagytok elégedve. Őszintén, először úgy indult a dolog, hogy nem lesz happy ending. Aztán... Meggondoltam magam, hisz a hónapok során, amit ennek a történetnek a megálmodásával töltöttem megszerettem a szereplőket, és a "Licy" vagy ha úgy jobban tetszik "Payson" párost is. :D
Ahogy az előző bejegyzésnél is írtam, rettentő kíváncsi vagyok a véleményetekre. Ha elolvastátok, lécci dobjatok meg egy kommentel, legyen az pozitív, negatív, mindenre kíváncsi vagyok.
Sajnos tovább nem tudom húzni a búcsúzkodást, el kell köszönnöm. Még egyszer köszönöm, hogy itt jártatok, olvastatok, remélem ezt a jó szokásotokat a következő fanficeimnél is megtartjátok.

Louis szavaival élve "Saying goodby's shit!!"
Azt hiszem sokat köszönhetek nektek és még utoljára meg is köszönöm. Remélem hallunk még egymás felől a jövőben. Puszillak és ölellek titeket.
Millió puszi, Griny. xx

30. fejezet

Sziasztok! :)

Hát elérkezett ez is... Most utoljára üdvözöltelek titeket így. Istenem, de hiányozni fog. De mindegy, nem is akarom tovább rabolni a szót, elég az önsajnálatból, egyszer minden "jónak" vége szakad. 
A jónak szót azért tettem idézőjelbe, mert ez egy relatív fogalom, nem tudom ti jónak tartjátok/tartottátok-e a történetem, én összességében erre az egész blogolós dologra gondoltam. Imádtam ide járni, olvasni a visszajelzéseket, megvárakoztatni titeket... Nem ám, ezért még mindig szégyenlem magam, de nem tehetek róla, ilyen a természetem, amit ti is megtapasztalhattatok, akaratotok ellenére is. Remélem azért elnéztétek nekem.. :P
Így utoljára még arra szeretnék kérni mindenkit, aki valaha is olvasta a blogomat, hogy hagyjon maga után egy utolsó kommentet. Nagyon hálás lennék. 
Kíváncsi vagyok így az egész történetről alkotott véleményetekre, hogy ki volt a kedvenc szereplőtök, mi volt a kedvenc jelenetetek. Minden érdekel. :)
Köszönöm nektek, hogy olvastátok a blogom, imádlak érte titeket. 
Puszi - Griny xx

-30-

-Dark turns to light-

Lépteimet sietősebbre veszem az iskola folyosóján, a lenéző tekintetek és a még mindig elmaradhatatalan beszólogatások kereszttűzében. Fejemet leszegem és próbálok minél kevesebb feltűnést kelteni. Bár ez természetesen lehetetlen. Amióta visszajöttem a suliba, én vagyok a pletykák fő tárgya, és habár én jobban szeretem magányosan tengetni napjaimat, lett egy csomó új "barátom", akik követnek mindenhová, és lépten-nyomon a One Direction-ről faggatnak. 

- Louis már nincs együtt azzal az irritáló csajjal ugye? - De együtt van, azzal az aranyos és kedves lánnyal, akit nem mellesleg Eleanornak hívnak. Legalábbis remélem...

- Harry élőben is olyan szívdöglesztő? - Valószínűleg igen, talán furcsa lehet, de én nem vele voltam elfoglalva...

- Miért nem meséled el, hogy mi is történt pontosan köztetek Liammel?

Ebben a pillanatban megtorpanok, az utánam jövő három lány pedig egyenesen belém ütközik, aminek következtében az összes jegyzetem és füzetem kiesik a kezemből. 

- Haha, ne hari, nem gondoltam hogy megállsz. - Viháncol mögöttem Liza. Én idegesen megrázom a fejem, és amikor segítség nélkül magamra hagynak, elkezdem felszedegetni a holmijaimat. 

Hogy miért nem meséltem el nekik? Még Lexy sem tud róla, akkor ők nem értem mit várnak... 

Sóhajtok egy nagyot. Minden egyes nap emlékeztetnek rá. Egyszerűen nem engedik, hogy szabaduljak az emlékétől. Rettentően hiányzik, de ez így van rendjén. Már nem kell sokat kibírnom, pár hét és elintéződik az átiratkozásom. Nem megyek másik suliba, mert szerintem mindenhol ez lenne. Magántanuló leszek, a pszichiáterem javaslatára. 

Az utóbbi 2 hónapot azzal töltöttem, hogy próbáltam visszavágódni a régi kerékvágásba, némi segítséggel. Heti két alkalommal látogatom a dilidokit. Persze ez tök normális lenne, ha mindenki tudná, hogy mi történt velem, és nem tartanának csodabogárnak. Ha tudnák, hogy sokszor még most is arra kelek, hogy sírok. Ha tudnák, hogy még mindig félek, hogy Tyler egyszer csak felbukkan... Azok után amiket mondott és tett... 

Miután elküldte az üzenetet Liamnek, a padlóra vetettem magam. Nem bírtam tovább. Úgy éreztem több fájdalmat már nem bírok elviselni, fel akartam adni.

- Édesem, nyugi, már vége van. - Vigyorgott Tyler. - Mehetsz. Mind elmehettek. - Kezdett el integetni. 

Könnyes szemekkel néztem rá. Most komolyan csak így elengedne? Nem hiszi, hogy az lenne az első dolgom, hogy amint kilépek ebből a koszos épületből felhívom Liamet és elmondom neki, hogy mi történt? 

- Tudom mi jár a szép kis buksidban. Nem fogjátok elmondani senkinek sem. Ha a rendőrség vagy bárki tudomást szerez a dologról, akkor a tesód is kalamajkába keveredik. Nem is kicsibe. A szüleid sem úsznák meg a dolgot szárazon, hisz felelőtlen gyereknevelés, meg ilyesmik. Mellesleg ezt nézd! - Vette elő telefonját, amit rögtön az orrom alá is dugott. - Hát nem édesek? - Kérdezte miközben felém mutatta a képernyőt, amelyen Lexy és egy számomra idegen srác képe díszelgett, amint épp beszélgetnek. Látszott rajta, hogy lesi fotó, de egyszerűen nem értettem. Ez most hogy jön ide?

- Ki ez? - Kérdeztem összezavarodva.

- Lexy új barátja. Ja, és mellesleg az egyik közeli ismerősöm. Szóval ha esetleg valami hülyeséget szeretnétek csinálni, először gondoljatok bele, hogy mi minden történhet ezzel a szegény kislánnyal.

- Jó, elég. Engedj el. - Követeltem hisztizve. - Nem mondok semmit senkinek.

- És a barátoddal sem beszélsz többé...

- És a barátommal sem beszélek többé, most azonnal hazautazok és reménykedem hogy soha a büdös életben nem látlak többet.

- Na de drágaságom, ez nem valami kedves.

- Tudom. - Pattantam fel, miközben erőszakosan letöröltem könnyeimet. - Mehetünk? - Fordultam tesómék felé, akik letaglózva álldogáltak. - Mi az? Tapsra vártok? Menjünk már légyszíves. - Tört ki belőlem ismét a zokogás. 

- O-oké. - Dadogta Alex, miközben a kijárat felé kezdett löködni minket.

- Ne feledjétek. Senkinek, semmit. Én mindent látok. - Zárta le a Dolgot Tyler, majd amint bezárult mögöttünk az ajtó mást sem hallotunk, mint hogy röhög.

- Idióta pszichopata állat. - Fakadt ki elsőként Ronnie, miközben igyekeztünk egyre távolabb kerülni az épületsortól. - Most mit csináljunk? 

- Semmit. Hallottad mit mondott. - Szipogtam. 

- Várj Lucy... - Kezdett volna bele tesóm is.

- Nem, minden rendben lesz. Csak kérlek... Felejtsük el ezt a dolgot oké? - Könyörögtem.

- Csak...

- Semmi csak! Nem tehetünk mást, nem értitek? - Fordultam feléjük. 

Ijedt tekintetemet látva, végül feladták.

- Rendben.

Ezzel tényleg lezárult az ügy.

- Segítsek? - Hallok meg egyszer csak egy közeli hangot, mire felkapom a fejem és majdhogynem lefejelem a mellettem guggoló srácot.

- Öhm, köszi. - Motyogom, miközben tollaimat pakolászom. Még szerencse, hogy a tolltartóm is kiborult...

- Hogy bírod? - Kérdi egyszer csak egy halom papírt felém nyújtva. - Ezt az egész felhajtást...

- Nehezen. - Sóhajtok, miközben felállok, és megigazítom szoknyámat. - Sokkal nehezebben megy, mint gondoltam.

- Elhiszem. Egyébként Krisztián vagyok. - Nyújt kezet. Gyorsan a bal kezembe veszem az összes cuccom, hogy én is be tudjak neki mutatkozni.

- Lucy Brenson. De gondolom ezt már tudod... - Vonom meg vállaimat.

- Igen. De a neveden kívül nem tudok rólad semmi mást, szóval... Engem nem érdekelnek a pletykák, amíg nem ismerlek nem ítélkezem feletted.

- Hát... Köszönöm. - Mosolyodok el bátortalanul, miközben a szemem sarkából rápillantok. - Ő is engem fürkész barna szemeivel, amik túlzottan is hasonlítanak... Ó Istenem. - De viszont most mennem kell. - Kezdek el egyből hablatyolni. - Ne haragudj, köszönöm a segítséget, szia. 

- Örülök a találkozásnak, szia. - Mosolyodik el, majd odamegy a haverjaihoz. 

Gyorsan lépkedem a kijárat felé, miközben gondolatban magamat szidom. Istenem, mit vélhet rólam? Most valószínűleg ő is csatlakozott az iskola jelentős csoportjához, mely csak egy eszeveszett csajnak tart...
Egyébként... Aranyos és helyes ez a srác, de attól tartok ezt is elszúrtam. Hasonlóan ahhoz az incidens 2 hete. Kémián párokban kellett dolgoznunk, és a társamban mindenhol Liamet láttam. Az lett a vége, hogy könyörgött a tanárnak, had kapjon egy másik párt, mivel kikészítettem.

Nem tehetek róla. Mindenki tekintetben az ő pillantását látom, minden mosoly az övére emlékeztet és minden kimondott szó, mintha csak tőle származna. Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rá, hogy ne töprengenék azon, hogy vajon neki milyen lehet, és hogy mi lehet vele. Hiányzik.
De... Ez van. Nem szabad feladnom, próbálkoznom kell.

Leszaladok az iskola lépcsőjén és megkönnyebbülten sóhajtok fel. Vége egy újabb napnak. Egyre közelebb kerülök a szabadsághoz. A pszichiáterem tanácsára próbálok pozitívan élni, és kellemes dolgokra gondolni.

Mint például.... Hmm... Mint például a... Na ne már, hogy nem jut eszembe semmi! Gyerünk... Gondolj, gondolj... Szóval... Mondjuk... Egy nagy pizzaszelet kellemes dolognak számít? Farkas éhes vagyok, a gyomrom tuti örülne neki.
Ha úgy vesszük igen, mivel elmosolyodom. Igaz nem a pizzaszelet gondolatán, hanem azon, hogy egyszerűen nem jutott eszembe semmi pozitív. Azért ha jobban belegondolok ez inkább elkeserítő, de most nem számít.

Még mindig mosolygok, amikor elindulok hazafelé a járdán. Épp csak egy pillanatra nézek rá a padon ücsörgő alakra, de ez az idő elég is ahhoz, hogy arcomra fagyjon a mosoly, hirtelen még lépteimet is lelassítom. Aztán gyorsan észhez kapok, megrázom a fejem, és próbálok elsietni a fiú mellett, aki mintha kiköpött mása lenne Liamnek. Vagyis ezt minden bizonnyal már csak én beszélem be magamnak. És habár nem merek még egyszer rápillantani, egészen biztos vagyok benne, hogy a haja más volt. Valamint napszemüveget visel, szóval akár...
Mindegy, gondolj valami pozitívra. És ne, ne Liamre. A pizzaszelet is megteszi. Csak ne rá... Óóó de fincsi is lesz majd. Amúgy honnan fogok én pizzát szerezni?
Ráncolom homlokom, amikor elhaladok a fiú előtt, aki... Megragadja a kezem. Levegő után kapok, miközben megpördülök, hogy ránézhessek. Ez ismét valami szívatás? Megint valami beteges vicc?
Már épp készülnék kiosztani a srácot, amikor az leveszi a napszemüvegét, és egyenesen szemeimbe néz.

*Liam szemszöge*

- Liam? - Kérdi olyan halkan, hogy szinte meg sem hallom. De mivel minden egyes mozdulatát megbabonázva figyelem, le tudom olvasni szájáról. Szemei elkerekednek a döbbenettől, és látom rajta, hogy hezitál, nem tud mit kezdeni magával.
- Igen. - Állok fel és lépek közelebb hozzá, mire ő hátrál egy lépést és feszülten elkezdi csavargatni a haját. Ezen muszáj elmosolyodnom. Az alatt a 3 hónap alatt amíg együtt voltunk, megtapasztaltam, hogy ezt azokban az esetekben csinálja, amikor nagyon izgul, vagy ideges. Nem felejtettem el.
- Nem kellene találkoznunk. Én... Nekem...
- Lucy. - Mondom ki lassan a nevét. Nem bírom tovább nézni, hogy őrlődik, el kell mondanom neki. - Már nyugodtan találkozhatunk.
- Mi? Miért? - Néz rögtön érdeklődve szemembe. - Vagyis.. Én nem szeretnék... - Kap gyorsan észhez, és próbálná tovább játszani a szerepét.
- De szeretnél. - Mosolygok rá ismét. Pillantásán látom tükröződni, hogy már tudja. Tudja, hogy tisztában vagyok mindennel.
- Honnan...? - Csuklik el hangja.
- Először is, ne aggódj, mindenki jól van. A tesódnak, Ronnie-nak és legnagyobb részt Lexynek köszönhető a dolog. Kiderített mindent, komolyan jó kis nyomozó válna belőle. Egyszerűen nem bírta elhinni, hogy... Hogy csak így... Mindegy, tehát túlzottan is jól ismer téged. Szóval utánajárt pár dolognak, végül beszélt a tesóddal is, aki mindent kitálalt neki.
- De hogyan? Úristen, én... Ne! Ezt nem szabadna. Nem is tudom miről beszélsz. - Kapkodja tekintetét ide-oda, miközben szinte már reszket a félelemtől. Nem hiszem el, hogy erre eddig én nem jöttem rá. Az a sok zavaros dolog végre most kitisztult. Csak az bánt, hogy tudom mennyi ideig élt rettegésben és hogy én erről nem is tudtam. Bár segíthettem volna neki. Bár mellette lehettem volna.
- Minden rendben. Börtönben ül, és egy ideig biztos nem is jön ki onnan. - Térek rögtön a lényegre, mire felkapja fejét.
- És... Hogy került oda?
- A tesód és azok az okos kütyüi. Felvette az egész beszélgetést ami abban a szobában zajlott. Csak egymaga nem mert lépni. Állítólag próbálta elmondani, de te hajthatatlan voltál, és volt valami ügy a szüleitekkel meg Lexyvel is, szóval ő sem mert kockáztatni...
- És nem lett velük semmi? Úristen Lexy jól van? Biztos mindenhol vannak emberei, Liam, ezt nem szabadott volna. - Egyik pillanatban kezeit tördeli, majd a következőben idegesen hadonászik velük.
- Igen, minden rendben. Mindenkit elkaptak. Lucy, nyugi. - Fogom meg végül őket. - Vége van. Tényleg. - Erre először összekulcsolódó kezeinkre, majd rám néz, szemeiből pedig elkezdenek folyni a könnyek.
- Mióta?
- Már körülbelül egy hete a börtönben csücsül. Az embereivel együtt.
- Ugye azt tudod, hogy nem tartóztattak le mindenkit? Egészen biztos vagyok benne, hogy még mindig vannak besúgói.
- Én is. - Válaszolok őszintén. - De nem érdekel. Ezt az egy hetet is alig bírtam ki, de a rendőrség kötelezett rá. Meg kellett bizonyosodniuk róla, hogy Tyler tényleg nem tud mit kezdeni magával. És nem tud. Több mint 10 évet kapott.
- De utána viszont...
- Utána? Mi lenne, ha azzal egyenlőre nem törődnénk? Nem fog eljönni az olyan hamar. - Mosolygok rá. - És remélhetőleg addigra el is felejt minket.
- Én ezt nem tudom elhinni... De tényleg mindenki jól van?
- Igen. - Felelem türelmesen. El tudom képzelni mekkora megkönnyebbülés lehet neki most ez a hír, ha kell ezerszer válaszolok ugyanazokra a kérdésekre, csak hogy végre rájöjjön. - És tényleg vége.
- Komolyan?
- Komolyan. Nem hagyom, hogy többé bántsanak. Mostantól mindent megbeszélünk egymással és mindig melletted leszek. Soha többé nem engedlek el. - Húzom közel magamhoz, majd szorosan átölelem.
- Esküszöl?
- Esküszöm. Szeretlek Lucy. Majdnem belehaltam amikor azt hittem elveszítettelek. Főleg mert magamat hibáztattam érte. Nem értettem mi folyik körülöttem, nem értettelek téged. De tudtam, hogy nem szabad feladnom.
- Szeretlek. - Mondja miközben nevetve letörli könnyeit. - Nem hiszem el. Nem hiszem el, hogy ez a valóság.
- Pedig az. - Emelem fel állát, majd gyengéden megcsókolom.
- Várj. Hogy értetted azt, hogy mindig mellettem leszel? - Húzódik el hirtelen, majd szemöldök ráncolva, ajkait enyhén elcsücsörítve néz rám, a válaszomra várva. Imádom amikor látom rajta, hogy kattognak fejében a fogaskerekek.
- Majd meglátod.  - Mosolygom rá.

Lucy

Lucy Brenson vagyok, egy átlagos, de mégis egyedi, esetlen de ugyanakkor mérhetetlenül szerencsés, mai, de mégsem mindennapi lány. Szokták mondani, hogy "Az álom egy kívánság, melyet a szíved teremt." Csak az a lényeg, hogy soha ne add fel, várj türelmesen és hidd el, álmod egyszer majd valóra válik. 

Hát igen, én mégis úgy érzem, mintha még mindig egy álomban lennék. A saját álmomban.

"Live your dreams and never wake up"
- Liam Payne

THE END

29. fejezet / II. rész

-29/ II.-

- You were my summer love - 

*Lucy szemszöge*

A pillanat amikor rájössz, hogy az öcséd egy informatikai zseni és kétes ügyekkel foglalkozik... Na erre már szavakat sem tudok. Az utóbbi pár percben megtudtam, hogy Tyler többször is felbérelte a tesómat, hogy törjön fel neki valami mobilt, amire aztán kénye-kedve szerint bármikor írhat úgy hogy azt ne lehessen lenyomozni. Persze pénzért. Naná, hogy Alex azt nem tudta, hogy ez a telefon személy szerint az enyém.
- Miért? Miért teszed ezt velem? - Tovább már tényleg nem bírom, elkezdek sírni.
- Jajj drágám, nyugi. Már nem kell sokat elviselned. Utána élheted tovább az életed, velem vagy magadban. Nekem azok után, hogy tönkreteszlek már oly mindegy. - Még jobban sírok. - Na de most már elmondom... Ha azt hiszed, hogy véletlenül futottunk össze a bárban, akkor tévedsz. Vajon a pubban is csak a sors fintora lett volna? Hát... Nem. Már régóta ismerlek Lucy. Találkoztunk már korábban is, nem emlékszel? Még Magyarországon.
- Hogy... Mi van? - Ez meg miről beszél? Abbahagyom a sírást és értetlenül megrázom a fejem. Fogalmam sincs.
- Sejtettem, hogy nem fogsz emlékezni. Milyen kár... Nem rémlik véletlenül 2006 szeptember 23.-a sem? - Ismét megrázom a fejem. - Pedig akkor találkoztunk először. Ha tudnád hogy beléd estem azon a napon. Tisztán emlékszem, olyan édes voltál, egy rózsaszín egybe ruhában voltál és ezzel az idegesítő szöszivel, - Int fejével az eddig csöndesen sarokban kuporgó Ronnie felé - és még pár barátoddal bejöttél az iskolába. Amikor elmentél mellettünk kedvesen köszöntél. Tudom, talán nevetséges, kisgyerekek voltunk még, de bennem mégis mély nyomot hagyott. Mellesleg, cserediák voltam. Egy héten keresztül próbáltam a közeledbe férkőzni de ez lehetetlen volt, az miatt a barom Craig miatt, akivel aztán végül el is mentél a bálba... Pedig én előbb hívtalak. Ekkor megfogadtam, hogy pár év múlva majd újra találkozunk és bepróbálkozom ismét, tiszta lappal indítva kapcsolatunkat. Hát amint ezt a mellékelt ábra is mutatja, ez sikerült. Azaz csak a találkozás része. Sajnálatos módon, te már foglalt voltál... - Biggyeszti le álszent módon ajkait. -Tehát mást nem tudtam csinálni, bosszút kellett forralnom, mondván, kerüljön bármibe is, de egyszer meg kell, hogy érezd azt a kínt amit én akkor, sőt azóta is éreztem.
Ezt ő sem gondolhatja komolyan. Mármint... Ekkora fájdalmat csak nem okozhattam neki, azzal, hogy nem vele mentem el... Hány évesen is? 11-12 évesen a bálba? Ez... Ez nevetséges.
- Tudod... - Folytatja. - Utánajártam. Az ilyen gyerekkori traumák az egész életünkre hatással lehetnek. Hát azt hiszem, ezt én tudom bizonyítani. - Erre körülbelül hirtelenjében lefehéredek. Istenem, most ments meg. Komolyan egy pszichopata áll előttem. Hallottam már ilyenekről nyomozós filmekben, de hogy ez velem történjen meg? Az életben nem gondoltam volna.
- Csak az a kár... - Veszek erőt magamon, hogy magabiztosnak tűnjek. Ha jól emlékszem az ilyen helyzetekben nagyon fontos, hogy megőrizzük a hidegvérünket. - Hogy én abszolút nem emlékszem rád. Mellesleg nem hiszem, hogy csupán csak ez miatt... Hát ne szépítsünk a dolgon, szóval nem hinném, hogy miattam őrültél meg. - Nézek egyenesen a szemébe, amik mintha szikrákat kezdenének szórni.
- Hát ezt tényleg sajnálhatod. Kit érdekel? Nem csak miattad, de sajnos rosszkor voltál rossz helyen, így ha szeretném az egészet rád kenem. - Köpi ki a szavakat. Jól sejtettem, itt sokkal többről van szó... Látva, hogy ezen ennyire felhúzta magát, inkább más irányba terelem a beszélgetést, mielőtt valami meggondolatlant tenne. Hiába mutatom az ellenkezőjét, valójában félek tőle.
- Azt esetleg még megtudhatom, hogy honnan tudtál rólam mindent?
- Kérlek. Még facebookon is ismerősök vagyunk. - Néz rám sajnálkozva.
- Igen? És azt is onnan tudtad, hogy éppen Liam szüleivel ebédelek? Vagy hogy a koncerten vagyok? Mert ilyenekről én biztosan nem írtam.
- Nem. A telefonodba beépítettünk egy nyomkövetőt. - Válaszolja egyszerűen. Komolyan mondom, mintha egy krimiben lennék. Szinte már arra várok, hogy előugorjon egy ninja a szekrény mögül...
- És azt hogyan szereztétek meg? - Kérdem erőtlenül.
- Elhozattuk a szobádból. A kis barátnőd nagy segítségem volt ám. - Tudom... Teszem hozzá magamban. - Jut eszembe... Az is vicces volt, amikor balhét kellett csapnod nem? Én jól szórakoztam, főleg, hogy nem is volt nálam a szőke... Csak a telefonja. - Már szinte meg sem lepődök. Ezt lehetne még fokozni? Nem hiszem... Teljesen bolondot csinált belőlem.
- És mit kellene még elviselnem? - Kérdem fáradtan. Csak... Legyünk már túl rajta. Belefáradtam már ebbe az egészbe.
- Már csak egyetlen aprócska dolog van hátra. Csupán csak egy SMS. Alex, megkérhetlek? - Fordul tesóm felé.
- Most komolyan arra vársz, hogy fájdalmat okozzak a saját nővéremnek?
- Hisz eddig is azt tetted.
- De nem tudatosan. - Makacskodik öcsém, mire Tyler csak felvonja szemöldökeit. - És ha nem teszem meg?
- Ha nem teszed meg? - Vigyorodik el, miközben kezeivel a sarok felé int, ahol az egyik testőre egy pisztolyt szegez Ronnie fejének. Te jó ég. Szemem előtt apró szürke kis pontok jelennek meg, és hirtelen nehezemre esik megtartanom magam. Nem. Nem ájulhatok el. Megázom a fejem és még mindig szédelegve Alex felé fordulok.
- Tedd meg kérlek. - Könyörgöm neki visítva. Nem tehetek róla, egyszerűen nem tudok uralkodni magamon, pánikolok.
Meg amúgy is. Átvert a legjobb barátnőm és még a tesóm is közreműködött. Mi jöhetne még?
- Rendben. - Bólint egyet idegesen testvérem. - Mit kell tennem?
- Egy utolsó üzenetet kell elküldened. Ez most egy kicsit furfangosabb lesz, ugyanis Lucy telefonjáról kell, erre a számra.
- Nincs nálam a mobilom. - Ragyognak fel egy pillanatra szemeim.
- Tudom. - Néz rám Tyler. - Nem is lesz rá szükségünk. - Töri össze reménykedésem utolsó sugarait is.
- Sajnálom én ilyent nem tudok... - Próbálkozik Alex.
- Oh, dehogynem. Vannak ismerőseim öcsi, hallottam már rólad, ne próbálj meg átverni. - Tesóm feladva sóhajt egyet. Sehogyan sem tud segíteni a helyzeten, hiába is próbálkozik.
- Mit írjak? - Kérdi megadóan Tyler felé fordulva.
- Lehet ezt inkább a nővéredtől kellene kérdezned, ő úgyis olyan jó a pasik lerázásában. - Erre felkapom a fejem. Neee! Ne, ne, ne, ne, ne! Csak ezt ne. Hogyan is feledkezhettem meg róla? Ellenem fordította a barátaimat, a családomat. Hát ki maradt még hátra? A szerelmem. Több fájdalmat már nem bírok elviselni.
- Szóval Lucy? Hogyan szeretnéd befejezni ezt a játékot?

*Liam szemszöge*

Miután felhívom Zaynt és elmondom neki, hogy előkerült Niall, úgy döntök kiszellőztetem a fejem.
Amint kiérek az utcára, rögtön a közelben elterülő parkot veszem célba.
A fák és bokrok közt sétálva egyből jobban érzem magam. Nagyokat lépve haladok előre, de hogy hová, azt magam sem tudom. Csak előre. Régen sétáltam már, csak így önszántamból, most jól esik.
Nagyban nézelődök, amikor lerohannak a rajongók. Mosolyt erőltetek az arcomra minden fényképnél, aláírom a felém nyújtott papírokat, és válaszolgatok a kérdésekre. Csak mint általában.
- És Lucy hogy van? - Hallom meg a következő kérdést. Felpillantok az előttem álló alacsony, szemüveges lányra, akin látszik, hogy nagy erőfeszítésébe kerül, hogy rosszul ne legyen, valószínűleg arra is nehezen szánta rá magát, hogy meg merjen szólalni. De miért? Én is csak egy ember vagyok. Félénken elmosolyodik, kellemetlenül érzi magát amiért őt nézem és meg sem szólalok.
- Öhm... Nem tudom. - Felelek őszintén. Hisz... Én is csak egy ember vagyok. Miért kellene titkolóznom előttük? Miért ne mondhatnék igazat? Miért hazudnék?
- Hogyhogy? - Hallok meg egy másik hangot.
- Most nem nagyon... Egy kicsit... - Látva, hogy nem tudom kifejezni magam, egy másik lány kezd el érdeklődni. Hisz mit is mondhattam volna? Most nem nagyon beszélünk? Vagy... Egy kicsit eltávolodtunk egymástól? Rögtön felröppentek volna a találgatások, amiknek... Vajon van alapja?
- Ugye nem az utálkozók miatt? Hidd el sokkal többen vannak akik támogatják a kapcsolatotokat.
- Így van, szeretjük Lucyt.
- Nem miattuk. - Mondom halkan, és remélem megértik, hogy most nincs kedvem többet beszélgetni. - Ha nem haragszotok, most viszont megyek.
- De ugye nem adod fel ilyen könnyen? - Hallom még magam mögül.
"Lucyt pedig szeretem, és nem akarom ilyen könnyen feladni. Pedig lehet az lenne a megoldás?" Visszhangzanak fülemben saját gondolataim.
- Nem tudom. - Suttogom magam elé, miközben a hotel felé veszem az irányt.

~o~

Egyedül ücsörgök a szobámban. A srácok elmentek valamerre, igaz engem is hívtak de nem volt kedvem velük menni. Nem jó ez így. Valamit tennem kell. Fel alá mászkálok, miközben gondolkodom.
Egyszer csak meghallom azt a vészjósló csipogást. 

Idegesen harapdálom az ajkam miközben megnyitom az üzenetet. Először végigolvasom gyorsan magamban, majd ismét átolvasom, mert nem akarom elhinni amit ír. Már szinte remegek az idegességtől, amikor újra átfutom a sorokat.

"Drága Liam. Nem bírtam rávenni magam, hogy élőben beszéljük meg a dolgokat, azt hiszem túlságosan is fájna... Szerintem már te is rájöttél, hogy mennyire félresiklott a kapcsolatunk. Bármennyire nehéz is, nem hiszem, hogy lenne értelme folytatni ezt a dolgot. Azt hiszem mind a ketten csak szenvednénk. Nem illek az életedbe, jobb lesz ha elfelejtjük egymást. Én ezennel lezártnak tekintem a dolgot, és egy csodás emlékként fogok visszatekinteni az együtt töltött időkre. Kérlek ne nehezítsd meg a döntésemet, és ne keress többet. Csókollak: Lucy."

Ne... Mi ez a hülyeség? Ilyent nem írhatott Lucy. Hisz alig pár napja mondta, hogy szeret. És én el is hittem neki, mivel mindennél jobban szerettem volna, hogy ez valóban így legyen. Egyáltalán mi az, hogy nekem is átfutott a fejemen a szakítás gondolata? Mi az hogy "Nem tudom"? Igenis, tudom. Én tudom, hogy szeretem Őt. Hogy is adhatnám fel? Én nem akarom feladni! Ő hogy teheti? Ha szeretne ő sem adhatná fel ilyen könnyen!
Kiejtem kezemből a telefont és beletúrok a hajamba. Ez nem lehet komoly. Nem szakíthat velem SMS-ben. Ugye ez most nem komoly? Zaklatottan felpattanok és hasonlóan mint az előbb, elkezdek bolyongani a szobában. Mit csináljak? Nem hagyhatom ennyiben.
Sebesen négykézlábra vetem magam és a telefonom után kezdek kutatni. Amint megtalálom, tárcsázom is a számát, ami... Máris hangpostára kapcsol.
- Ne, kérlek, ne. - Suttogom, miközben még egy kétségbeesett próbálkozást teszek rá, hogy elérjem. Reménytelen. Sóhajtok egy hatalmasat, miközben a kezemben tartott készüléket bámulom. Vége. Nem szeretne velem beszélni. Nem szeretné, ha része lennék az életének.
Szeretem. Ezért tiszteletben tartom a döntését.
Vége.

Az aznap esti koncerten számomra a 'Summer Love' egy teljesen új jelentést nyert. Ilyen átéléssel talán még életemben nem énekeltem el egy számot sem, mint ezt.

Kitérő

Sziasztok! 

Szégyenlem magam, amiért még ki sem írtam, hogy mikorra várható a következő rész, de a héten hihetetlen elfoglalt voltam, alig volt egy szabad percem, mivel holnap esküvőre megyek, ahol ráadásul koszorúslány is leszek... Na mindegy, szóval az egész hetem káosz volt.

Most is csak pár perc erejéig tudtam felugrani, azért, hogy elmondjam, hogy a következő rész, jobban mondva a fél rész, jövő hét elejére várható. Az utolsó, befejező részre pedig hétvége felé számítsatok! 

Remélem megértitek, és azért továbbra is olvasni fogjátok, nem is tudjátok elképzelni ez mennyit jelent nekem. 

Plusz:

 Hamarosan hozom a következő fanfic-em bemutatását, amelyhez egy videót is készítettem. Egyenlőre még hezitálok, kérdéses, hogy felteszem-e, erre is szeretnék válaszokat kapni, hogy lenne-e egyáltalán valaki aki kíváncsi rá. Előzetesként annyit, hogy ilyen magyar fanficbe még nem botlottam, ellentétben angol verziót már számtalanszor láttam, és megtetszett az ötlet. Ne sablon sztorira készüljetek. Leginkább a fantasy és sci-fi kategóriákba tudnám besorolni. Szerintem erre is csak hétvégén kerül sor. 

És még annyit, hogy amint láthatjátok is, megváltoztattam a nevem. Mostantól Griny-ként létezem. (ejtsd Grini, véletlenül sem Grájni vagy Griny. :D) Erre pedig azért került sor, mivel valljuk be a Lucy név kezd kissé sablonossá válni, szerettem volna valami egyedit, ami a Griny-vel talán sikerült is. Mellesleg az is furcsa volt, hogy ugyan az volt a nevem, mint a történetem főszereplőjének. :D 

Ennyi lett volna, remélem jövő héten visszatértek és meglesitek az új részeket. Köszönöm, hogy vannak akik olvassák a fanficem és elnézik nekem, hogy ilyen kis szétszórt és szeleburdi vagyok. Imádlak titeket. :)

Puszi, Griny. xx

29. fejezet/ I. rész

Figyelem: Ezt a részt Lucy és Liam szemszögéből is leírom, úgy, hogy párhuzamosan folynak a cselekmények, tehát egy Liam szemszög és egy Lucy szemszög ugyanabban az időben játszódik. 

-29/I.-

- Give you this, Give you that -

*Liam szemszöge*

Miközben a fotelben ülök, szórakozottan játszadozom a kezemben tartott telefonnal. Azt, hogy arra várok, hogy felhívjon vagy azon hezitálok, hogy felhívjam-e, magam sem tudom. Talán egy picit mindkettő. Nem vagyok sem vak, sem hülye, így nekem is feltűnt, hogy a kapcsolatunk mostanában... Hogy is mondjam? Nem a legszebb napjait éli, mondhatnánk, hogy mélypontját. Pedig azt hittem, hogy most már lassan minden rendbe jön majd. Tudom jól, hogy nem tudok mindent Lucy-ről... Most ez a turné sem tesz sok jót a kapcsolatunknak, az meg pláne nem fog, hogy hamarosan hazautazik. Bárcsak eltudnánk egy kis időt tölteni kettesben, bár megbeszélhetnénk mindent. De mit tehetnék? Ez a munkám, ez az életem. Nem hagyhatom cserbe a rajongóinkat. Lucyt pedig szeretem, és nem akarom ilyen könnyen feladni. Pedig lehet az lenne a megoldás?

Gondolataimból az ajtócsapódás szakít ki. Kíváncsian pillantok fel a előttem álló alakra.

*Lucy semszöge*

Ahogy a halovány fény rávilágít az arcára, azt hiszem menten esek össze. Nem hiszem el. Végig ő szívatott?

- Miért csináltad velem ezt... Tyler? - Kérdem elfúló hangon a sráctól, aki velem szemben áll.

- Hogy miért? Olyan okos lány vagy te Lucy, biztos rá tudsz jönni magadtól is. - Lép közelebb egy lépést. Mintha ismét azt az éjszakát élném át.

- De én még képes is lettem volna neked megbocsájtani! Megsajnáltalak... Még a rendőrséget sem hívtam. 

- Mert a rendőrség olyan sokat tudott volna segíteni... Ezek a szerencsétlenek nem jók semmire, már régóta próbálnak megfogni. - Kacsint rám. - De hagyjuk is. Van egy kis meglepetésem számodra hercegnőm. - Vigyorodik el. Nem hiszem el, hogy egykor én még azt hittem, hogy ez a mosoly is csak egy átlagos mai srác mosolya. Mostanra már undorodom tőle. - Fiúk, behoznátok? - Intézi szavait a mögötte álló kigyúrt alakok felé, akik már el is indulnak a sötétségbe. Még mindig engem fürkész, de én véletlenül sem szólalnék meg, ajkaimat szorosan összezárom, csendben várakozom. A két fickó hamarosan vissza is tér az "ajándékommal". Azt hittem ennél rosszabbul már nem lehetnék... Tévedtem.

*Liam szemszöge*

- Hello. A többiek merre vannak? Már kerestem őket... - Kérdi az előttem álló Niall.
- Öhm. Azt hiszem ők meg éppen téged keresnek. - Rakom el mobilomat a zsebembe, miközben kíváncsian pislogok rá. - Merre jártál?
- Ja, csak nem tudtam aludni, úgyhogy elugrottam a Nando's-ba kajáért. Amúgy nincs meg a telóm... Lehet valaki ellopta. - Grimaszol egyet barátom.
- Mi meg már azt hittük valami bajod esett. De... Örülök, hogy nem. Téged nehezebb lenne pótolni, mint egy telefont. - Mosolygok rá.
- Na kösz. - Vigyorog vissza. - És amúgy... Hogyhogy csak ilyen magányosan? - Kérdi meg szolidan azt, hogy "Lucy merre van?"
- Hát... Lucy hazautazott. - Egyszerűsítem le. Ő erre bólint egy nagyot, de tovább nem kérdezősködik, mivel gondolom sejti, hogy ez most nem a legmegfelelőbb pillanat. - Szólnunk kellene a többieknek, hogy minden okés. - Terelem el gyorsan a témát, mielőtt tovább kérdezősködne. Ő semmit nem tud a reggeli veszekedésről.

*Lucy szemszöge*

- Meglepetés. - Mondja vigyorogva Tyler. - Hát nem örülsz? - Kérdi, miközben odavezetteti hozzám... a tesómat.
- Nem erről volt szó. - Sziszegi Ronnie idegesen.
- Nyugalom drágaságom, had beszéljen a fiú.
- Mi folyik itt Lucy? Ez a két alak egyszerűen csak megfogott és idehozott. Valami baj van? - Kémleli arcomat, amin jelenleg most nem láthat semmi jót. - Te is...? - Néz rá arcán egyre több aggodalommal Ronniera.
- Minden rendben van. - Vágok gyorsan közbe.
- Igen, jól mondja. Csak beszélgetünk. - Vigyorog Tyler. Vigyora mondjuk engem egyre inkább valamiféle  vicsorgásra emlékeztet...
- És ehhez miért kellek én? Nem értem. - Alex okos fiú, a pillantásból amit váltunk kiszűröm, hogy tudja, hogy ez nem csak egy szimpla beszélgetés.
- Tudod nekem is vannak kapcsolataim... Hallottam egyesmást rólad. Ismerlek. És szerintem te is ismersz engem. Mit mond neked a Decalion név? - Erre tesóm mozdulatlanná válik. - Még egyszer utoljára, a segítségedre lenne szükségem...

FOLYTATÁS HAMAROSAN! 

28. fejezet

-28-

- I'm just too blind to see, How you messed me up -

Bánatosan kanyarodom be a sarkon és kullogok az előttem felbukkanó ház felé. Lexy csendesen jön mellettem. Már 3 órával ezelőtt rájött, hogy nincs kedvem beszélgetni, így nem is erőlteti, amiért hálás is vagyok neki.
Amint belépünk az ajtón, meghalljuk, hogy üvölt a zene Ronnie szobájában. A csukott ajtó némileg tompít az idegesítő popszámon, de még így is megfájdul tőle a fejem. Jó, ez túlzás, mivel már körülbelül másfél órája hasogat a buksim, de ez abszolút nem javít a helyzeten. Sőt...
Bekopogok a szobába, magam sem értem miért, mivel Ronnie úgy sem hallja meg, így benyitok az ajtón.
Barátnőm az ágyon fekszik, és száradó körmeivel óvatosan lapozgatja egy divatlap oldalait. Fel sem tűnik neki, hogy rányitottam.
- Veronika, nem vagy te véletlenül beteg? - Próbálom túlkiabálni az üvöltő zenét. Erre felkapja a fejét.
- Tessék? Nem hallom! - Olvasom le szájáról.
- Talán így egyszerűbb lenne. - Nyomom ki a zenelejátszót.
- Ohh, tényleg. - Nem bírom a szőke nős vicceket, de néha annyira igazak... - Amúgy te? Hogyhogy ilyen korán hazajöttél?
- Nem úgy alakultak a dolgok, ahogy terveztem őket... Amúgy neked nem épp halálos betegen kellene szenvedned? - Húzom fel a szemöldökeimet, miközben gyorsan terelem a témát.
- Umm, nem, már jobban vagyok. - Erőltet egy mosolyt az arcára.
- Azt látom. - Jegyzem meg. - Mindegy, hagylak tovább... betegeskedni. - Mondom, majd csuknám is be az ajtaját, amikor utánam kiállt.
- Várj Lucy! - Erre kíváncsian visszapislogok rá. - Csak gondoltam elmehetnénk egyet sétálni vagy valami. Beszélgethetnénk kicsit, úgy is olyan rég dumáltunk... - Meglepődöm, nem erre számítottam. Valójában nem tudom mire, de erre tutira nem.
- Oh... Oké, úgy is jó lesz kicsit kiszellőztetni a fejem...
- Oksi, akkor gyorsan összekapom magam, és már mehetünk is.

Egy órával később elindulunk az utcán, a külváros irányába. Igen, egy óra lett a "gyorsan összekapom magamat"-ból. Jellemző Ronnie-ra...
Kezdetben csendesen sétálgatunk, élvezzük a kellemes nyári szellő cirógatását. Legalább is én így vagyok.
- Na mesélj, mi újság veled mostanában? Olyan rég dumáltunk... - Töri meg egyszer csak a csendet barátnőm.
- Igazából minden rendben. Eltekintve attól, hogy hamarosan hazautazunk. Megszerettem London-t, nem akarok elmenni...
- Gondolom nem csak London miatt...
- Nem. - Mondom halkan miközben cipőimet nézegetem.
- Mi a helyzet Liammel?
- Minden oké. - Vágom rá gyorsan.
- Hát ez nem volt túl meggyőző... - Erre sóhajtok egy hatalmasat, és ránézek.
- Valójában azt hiszem semmi sem oké. - Azok a fránya könnycseppek már megint elkezdenek gyülekezni szememben.
- Miért? Történt valami? - Megrázom a fejem, és erősen összpontosítok, hogy nehogy elsírjam magam.
- Hosszú...
- Van időm. - Keresi tekintetem, azonban én próbálom kerülni a szemkontaktust. Nem szeretnék a szemébe hazudni...
- Emlékszel, amikor megtudtuk, hogy jövünk Londonba? - A hirtelen témaváltástól egy kicsit meglepődik, de aztán bólint. Tisztán emlékszem erre az egészre. Épp Liammel beszélgettem, amikor anyu felkiabált, hogy menjek le.

Lucy: Na de most már tényleg mennem kell, anyu vagy már tízszer szólt. Nem tudom mi lehet ilyen fontos... 

James: Oké, akkor majd beszélünk, szia. :) 

Lucy: Szia, további szép napot! :)

Talán csak egy véletlen, talán a sors fintora volt, hogy akkor épp Liammel beszélgettem. Akit akkor még James-ként ismertem. Ezen legszívesebben felröhögnék. Mennyire más volt akkor még minden...

A mondat leírása után kiléptem a chatből és kikapcsoltam laptopom. Vidáman ugrándozva indultam meg a konyha irányába, mivel nagyjából be tudtam lőni, hogy anyut arrafelé találom. És ez így is volt. Épp valami kaját főzött, aminek észvesztően finom illata volt, egyből össze is futott a nyál a számban. Még reggelizni sem reggeliztem, mióta fent voltam a gépet nyomtam...
- Szóval mi is volt olyan fontos, hogy percenként hívtál? - Próbáltam terelni figyelmét korgó gyomromról, mielőtt megint megkaptam volna a kioktatást a számítógép negatív hatásairól. Bah, hogy hányszor meg kellett már hallgatnom...
- Jajj, már ki is ment a fejemből, jó, hogy szóltál... Azt akartam mondani, hogy jött egy leveled. Nem néztem meg, csak gondoltam lehet Adam küldte és... - Meg sem vártam, míg befejezi a mondatot, rohantam az előszobába, ahol az asztalon egy halom papír és újság között meg is találtam a nekem címzett levelet, amit az én Ada... Nem, nem az én Adam-em írt. Amúgy nem értem miért is hittem egy percig is, hogy levelet írna, amikor ott vannak a közösségi oldalak, ahol napi szinten beszéltünk... A csalódottságomat egy perc alatt felváltotta az izgatottság, ugyanis a levél az egyik nagyon kedves rokonomtól, Lexy-től jött, akit már vagy ezer éve nem láttam. Gyorsan ki is bontottam a borítékot, majd olvastam is a tartalmát.

- Mennyire boldogok voltunk... - Ránt vissza a jelenbe Ronnie.
- És amikor mentünk a suliba, mondtam, hogy még ne mondd el senkinek, de a következő szünetben már mindenki arról beszélt. - Nevetem el magam, mire ő is elmosolyodik.
- Aztán ott volt még az Adam-es sztori is. Amikor szakítottatok és el akartam menni hozzá, hogy... Hát picsán rúgjam. - Szinte már folynak a könnyeim a nevetéstől. Ez az azóta is "Adam sztori"-ként emlegetett incidens, már abszolút nem fájó pont.

- Ne, Ronnie, nem szükséges. Tényleg. - Mondtam, miközben átkaroltam lábaimat, így próbálva visszatartani az előtörni készülő zokogásomat.
- Ooo, dehogynem. Hát hogy tehette ezt veled az a szemét? 
- Nem tudom, de nem is érdekel. Végleg vége. - Zártam le a dolgot.
- Helyes. De azért egy seggberúgást még megérdemelne... - Elmosolyodtam, bár valójában úgy éreztem, mindjárt meghalok. Azt az érzést, amikor mész a szerelmedhez, hogy meglepd és őt egy másik lánnyal találod, hát hogy is mondjam... Félreérthetetlen helyzetben... Na azt az ellenségemnek sem kívánnám. Egy világ tört össze bennem, amit ez alatt az együtt töltött másfél év alatt gondoztam.
- Mindig is mondtam, hogy nem érdemel meg téged.
- Igazából sosem mondtad. - Mondtam halkan, miközben letöröltem könnycseppjeimet.
- Lényegtelen. - Gondolkozott el barátnőm, majd amikor rám nézett, hogy mondjon megint valami okosságot, belőlem kitört a nevetés. Szerintem kínomban már nem tudtam mit csinálni, egyszerűen csak röhögtem. Közben pedig megállíthatatlanul folytak a könnyeim.

 Ronnie a leglehetetlenebb helyzetben is képes volt mosolyt csalni az arcomra.
- Na és arra emlékszel amikor eltévedtél? - Nevet fel.
- Hogyan is felejthetném el? Órákat bolyongtam egyedül a belvárosban. Aztán már úgy voltam, hogy a padon éjszakázom, amikor Liam megtalált. Még szerencse, hogy tudtátok, hogy merre keressetek.
- Persze pont akkor jött rád a mozoghatnék. Mert, hogy "Oh, azt az utat simán megteszem gyalog is, már ezerszer jártam nála, eltalálok..." Aztán még a telefonod sem volt nálad.
- Én és az a hihetetlen nagy szerencsém...
- Régi szép idők. - Mondja, mintha valami bölcs öregasszony lenne, és mintha ezek valóban olyan rég történtek volna. Ismét felnevetek. Ezek miatt a dolgai miatt szeretem annyira Ronnie-t.
- Hiányoztál. - Mondom őszintén, mire megtorpan és mintha valamin elkezdene tétovázni.
- Te is. Nagyon. - Mondja végül, majd átölel. - És sajnálom. - Suttogja halkan a fülembe.
- Mit? - Kérdem, miközben eltolom magamtól, hogy belenézhessek szemeibe.
- Azt, hogy ide hoztalak. Hozzá. - Mondja, miközben előtörnek könnycseppjei. Körülnézek. Most tűnik csak fel, hogy egy elhagyatott raktársoron sétálgatunk. De várjunk csak... Hozzá?
- Miről beszélsz? Ronnie, kezdesz megijeszteni. - Mondom, miközben eluralkodik rajtam az a bizonyos rossz érzés.
- Lucy, már felesleges. Felesleges úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Tudok róla! Tudok mindenről! Tudom, hogy már hetek óta zaklat. Érted? És most elhoztalak hozzá, mert megfenyegetett. Kötelezett rá. - Zokogja.
Fogalmam sincs mit kellene tennem. Ronnie épp most vallja be, hogy ő egész eddig segített a zaklatómnak? Vagy mi van?
- Ronnie, te...
- Igen, én segítettem neki! - Kiabálja még mindig sírva. - Először csak azt hittem, hogy ez valami gyerekes bosszú lesz, vagy valami tréfa, de amikor kórházba kerültél... Ki akartam szállni, erre ő megfenyegetett. - Tart egy kis hatásszünetet, talán arra várva, hogy válaszoljak. De én jelenleg köpni-nyelni nem tudok. - Emlékszel amikor azt hitted valaki betört hozzád? Hát majdnem... Csak én voltam az. A tükörre is én írtam. Ne haragudj Lucy. Nem tudom elmondani mennyire sajnálom. De már késő. Itt vannak, és várnak ránk. Szerintem most is figyelnek minket.
- Jó, nyugi... Ha figyelnek, akkor tegyél úgy, mintha minden a terv szerint menne, nem szabad megtudniuk, hogy én.. Tudok erről. - Próbálok ésszerűen viselkedni, és kitalálni valami tervet. - Gondolom akkor már nem fordulhatunk sarkon és léphetünk le. - Erre megrázza a fejét. - Jó, akkor... Valamit majd kitalálunk.
- Ne haragudj. Most nekem kellene ezt csinálnom, miattam van ez az egész, én hoztalak ide, mégis te próbálsz segíteni rajtam. Mindig is próbáltál, még ha én ilyen reménytelen is vagyok...
- Dehogy vagy reménytelen, ne hülyéskedj.
- De az vagyok. Mindig is te voltál a jó kislány. Bevallom kezdetben azért mentem bele ebbe a játékba, mert féltékeny voltam. Féltékeny voltam rád Lucy! Neked mindened megvolt. Csak gondolj bele. Van egy családod akik szeretnek, egy barátod, aki mindent megtenne érted, te vagy az álom lány, akit mindenki imád. Kedves vagy, segítőkész, senkit nem tudnál megbántani... Annyira irigyeltelek. Olyan az életed, mint egy tündérmese. Aztán észrevettem, hogy hogyan kezdesz megváltozni az üzenetek következtében amiket ő írt neked. És megsajnáltalak, mert szeretlek. Hiába voltam, vagy vagyok rád féltékeny, nem tudlak nem szeretni, a legjobb barátnőm vagy.
- Mivel fenyegetett meg? - Kérdem, miközben próbálom megemészteni a dolgokat.
- A tesóddal. - Mondja egy kevés hezitálás után. - Tudod, ő valójában nagyon aranyos meg tud igazán...
- Jézusom, hagyd abba. Értem. -  Na ez már tényleg kezd sok lenni. Tudtam, hogy valami történt közöttük, vagy legalábbis mindig is sejtettem, de... - Oké. És most mit kell csinálnunk?
- Be kell mennünk oda. - Mutat a körülbelül leghátborzongatóbb raktárra. Fantasztikus.
- Jó, legyen. Menjünk. Essünk túl rajta.
- Lucy én félek. Nem akarom, inkább mégse menjünk be.
- Ronnie, már nem hátrálhatunk meg, te mondtad, hogy figyelnek minket.
- Igen. Higgadtnak kell maradnom, hogy jól elő tudjam adni a szerepem. Figyi, valahogy ki fogunk jutni onnan.
- Mi? Ez számomra eddig nyilvánvaló volt. - Most én kezdek egy kicsit pánikolni. - Szerinted bántani is akarnak? Mi van ha megölnek?
- Nem, ő biztosan nem fog bántani. Azt hiszem oda van érted. Ilyen őrült rajongó lehet, vagy nem is tudom.
- De ki az az ő?
- Nem mondhatom el, de hamarosan meglátod. - Mondja, miközben elindul a hely felé.
Szívem körülbelül a torkomban dobog, amikor belépünk a sötét és poros helyiségbe. Most aztán nyakig benne vagyok... Erőt kell vennem magamon, hogy ne forduljak sarkon, amikor hallom becsapódni mögöttünk az ajtót.
- Tik-Tak. Azt hittem már sosem jöttök meg. - Szólal meg egy alak, aki az egyik sarokban ül. A következő pillanatban kilép a félhomályból, így felfedi arcát.
- Úristen. Te vagy az?

28

Hahó!
A következő rész hétvégére, esetleg jövő hét elejére várható, sajnos csak így tudom megoldani, mert péntekig táborban vagyok. Köszönöm, ha megértitek. <3

27. fejezet

-27-

- They don't know about the things we do -

- Az a helyzet, hogy Niall eltűnt...
- Hogy mi? - Kapjuk szinte egyszerre fejünket Harry felé. - Miért nem ezzel kezdted?
- Nem tudom, elterelődött a figyelmem. - Húzogatja a vállát szórakozottan. - Jó, nehogy meggyilkolj a tekinteteddel. Amúgy nem biztos, hogy ez... Tehát csak annyi, hogy tegnap óta senki nem látta és nincs a szobájában sem. Tudod, lehet, hogy csak... - Húzogatja a szemöldökét.
- Jó, azt hiszem ez engem mégsem érint. - Állok fel a fotelből, mivel kissé kínos a szitu.
- De, amúgy érint. Vagyis nem Niall eltűnése, hanem egy másik dolog. Szóval az van, hogy... Valaki felfirkált valamit a turnébuszunk ablakára. - Erre ismét leülök.
- Oké, most csak én nem látom az összefüggést? - Kérdi Liam.
- Mit is írt pontosan? - Kérdezősködöm, mert már tudom, hogy itt jön képbe az, hogy: "Neked is közöd van hozzá."
- Igazából nem is lényeg, csak egy elvetemült fan lehetett, vagy nem tudom. Nem kell az ilyeneket komolyan venni... Amúgy is már lemosták, nem okozott nagyobb kárt, szóval...
- Harry. - Szól rá Liam, mire a srác abbahagyja a félrebeszélést.
- Azt írta... Szóval csak egy idézet volt az egyik szövegünkből és mellette az, hogy "Remélem érti, Miss Brenson."
- Melyik dalból és melyik részlet?
- Ez a sor volt:

"That's between me and you our little secret"

Igen, valóban jobb ötlet volt, hogy leültem. Ismét elkezd velem forogni a szoba. Tudom, hogy ő írta. A még mindig névtelen és arctalan valaki.
- Jó, ez tényleg semmi, nyugi, nem lesz semmi baj. - Mondja Liam, de nem tud átverni, felismerem a hangjában bujkáló kételyt és az ijedség egy apró darabkáját is. - Neked sem mond semmit ugye? Szerintem csak egy rajongó írhatta.. Hogy miért azt nem tudom, de... Néha szoktak őrült dolgokat csinálni, nem kell komolyan venni... - Nyugtatgat én pedig bőszen bólogatok, és szeretném elhinni, hogy igaza van, de sajnos nem megy.
Egyébként nem értem. Nem tudom mire gondol. Vajon az, hogy "Ez közted és köztem egy kis titok" arra utal, hogy zargat engem és erről rajtunk kívül senki nem tud? De ez eddig is nyilvánvaló volt, szóval tényleg nem értem. Úgy döntök ezzel ráérek később is foglalkozni, most jobban zavar Niall eltűnése.
- Srácok, nem veszi fel a telefonját sem... - Trappol be a szobába Louis, nyomában Zayn-el.
- Most komolyan... Eddig nem is próbáltad a mobilját? - Kérdi egy lenéző tekintet kíséretében Liam.
- Hát még csak reggel 9 van, gondoltam még alszik, vagy ilyesmi...
- Jó, tök mindegy. Én már kezdek aggódni. - Szólal fel Zayn is, mire a többiek helyeslően bólogatnak.
- De mit tehetnénk? - Kérdem már én is kétségbeesve.
- Próbálkozzunk még, hátha később felveszi. - Veti fel Zayn, miközben már tárcsázza is a számot. Mi meg sem mukkanunk, így halljuk, ahogy kicsöng a telefon, de senki nem veszi fel. A sikertelen próbálkozás után Louis is megpróbálja. A némaságnak hirtelen telefonom pittyegése vet véget. Ereimben még a vér is megfagy. A pittyegés azt jelenti, hogy SMS-t kaptam. És az... nem biztos, hogy jó. Mobilom a komódon van, pontosan Harry mellett.
- Nem a te telefonod? - Kérdi meg a srác, mire nyelek egy nagyot.
- De, de nem fontos... - Legyintek egyet. Erre mobilom ismét pittyeg.
- Biztos? - Kérdi felvont szemöldökkel, egy féloldalas mosoly kíséretében, miközben megragadja telómat. Kérlek csak ne nézz rá a képernyőre, kérlek csak ne.. És ránézett.
- Hmm a barátnőd már biztos aggódik érted. - Nyújtja oda a készüléket. - Jól vagy? Eléggé fehérnek tűnsz. - Erre kifújom a levegőt, amit körülbelül azóta benntartottam, mióta hozzáért a mobilhoz. Bólintok, majd megnyitom Lexy üzenetét. Tényleg aggódik, így gyorsan írok neki, hogy minden rendben és mivel sajnos nemsokára mennünk kell, azt is megírom, hogy mikor és hol találkozzunk. Majd felugrik a korábbi SMS is. Amit viszont nem kellett volna meglátnia Harrynek.
"Hoppá, azt hiszem kicsit korábban jutott el az üzenetem hozzád, mint terveztem. Elfelejtettem mondani, hogy... Nálam van a kis szöszi. Egy balhéért cserébe elengedem. :) "
Abban a pózban amiben vagyok, megmerevedek. Most már értek mindent. Ez közöttünk az a "kis" titok. Tehát megint arra utal, hogy ne merjem elmondani senkinek, mert akkor.. Bele sem akarok gondolni, hogy mi fog történni. Úristen, ott van nála Niall. Miattam! Ezek után véletlenül sem mernék beszélni róla, nem mintha eddig mertem volna. Félek, össze vagyok zavarodva és azt hiszem az ideg összeroppanás határán állok.
Amikor felpillantok Harry gyanakvást sugárzó szemeibe nézek bele. Vagy nem is gyanakvás, hanem inkább... kíváncsiság. Megrázom a fejem és próbálom összeszedni magam. Mit csináljak? Valaki kérem segítsen! Üvölteném bele a Világba, ha tehetném.

Csináljak balhét? Ez meg van húzatva? Milyen balhét tudnék én csinálni? Gondolom valamit a fiúkkal vagy legalábbis Liammel kapcsolatban kellene. De ne, én ezt nem akarom...
Az oké, hogy szerencsétlen vagyok és mindig bajba keveredek. De hogy direkt csináljak is valami bonyodalmat? Na az messze áll tőlem. Önszántamból sosem lennék képes bántani a számomra fontos embereket. Persze ha köteleznek rá, és lehet, hogy egy másik ember élete múlik rajta, nem tehetek mást.
Már percek óta gondolkozom rajta, hogy mit kellene tennem. A fiúknak is feltűnik, hogy milyen szótlan vagyok.
- Mi a helyzet Lucy? Olyan csendes vagy. - Fordul felém Zayn.
- Semmi nincs, csak aggódok Niall miatt.
- Biztos, hogy csak erről van szó? Mármint... Tényleg, az a felirat is eléggé felkavaró lehetett számodra. - Mondja Louis. Ez jó is lesz kiindulópontnak. Úgy teszek, mintha ez a dolog valóban felkavarna, leszegem pillantásom és a pólómat húzogatom.
- Louis, szerintem ezt most inkább hagyjuk. - Mondja Zayn búskomor arcom láttán. Eddig pocsék színésznőnek bizonyultam, legalábbis a barátnőim mindig rájöttek, ha nem az igazat mondtam nekik és kihúzták belőlem hogy mi bánt. Legalább is csak ilyen esetben szoktam nekik füllenteni. De úgy tűnik a fiúk még nem ismernek annyira, hogy tudják, színészkedem. Egyedül csak Liam jöhetne rá. Vetek rá egy gyors pillantást, ő elgondolkozva néz maga elé, még csak rám sem tekint. Ezt most jó jelnek veszem.
- Most miért? Ebben nincs semmi... - Értetlenkedik Louis.
- Csak tudod, lehet ez Lucynek felkavaró, nem hinném, hogy minden nap egy ilyen dologgal nézne szembe..
- Mi abban felkavaró, hogy idéztek az egyik dalunkból egy sort? - Nevet fel, de látom rajta, hogy kezd egy kicsit... elege lenni.
- Ez a mi kis titkunk. - Mondja ki Harry. - Kicsit tényleg ijesztő. Esetleg tőled is félnünk kellene? - Tudom, hogy csak viccel, és normális esetben csak kiölteném rá a nyelvem vagy valami, de most más a szerepem... Elkerekednek a szemeim, megrázom a  fejem és eljátszom a nagy sértődő show-t.
- Ez tényleg nem vicces Harry. - Szólal meg Liam is. Egyszerre örülök és vagyok szomorú. Örülök, hogy nem buktam le előtte, de szomorú is vagyok, mivel ezek szerint még ő sem ismer annyira.
- Jajj hagyjad már. Ez semmi, mi ennél bizarrabb dolgokat is kaptunk már.
- Igen, azok mi vagyunk. De Ő ehhez nincs hozzászokva. - Csóválja a fejét Liam.
- Pedig hozzászokhatna lassan.
- Miért kellene ahhoz hozzászoknia, hogy ismeretlen emberek hátborzongató üzeneteket hagynak neki? - Kérdi Zayn. Nem is sejti, hogy most ez a kérdése mennyire valós. Csak az a baj, hogy azt hiszem valójában már lassan hozzászokok. A kezdeti félelem már csak egy pillanatig tart, amikor kapok egy üzenetet tőle.
- Nem konkrétan ahhoz, hanem ehhez az egészhez. Most már híres vagy. Ez az amit mindenki szeretne, nem? - Intézi most már szavait felém. Tényleg? Én sok minden szerettem volna lenni. Okos, feltétlenül. Tehetséges, mindenképpen. Csinos? Na jó, beismerem. De, hogy pont híres? Ez most tényleg szíven ütött, minden színészkedés ellenére.
- Aucs. Ezt most teljesen úgy mondtad, mintha csak azért lennék Liammel. - Nem kell megjátszanom, hogy megsértődtem.
- Ami egyébként azért vicces, mert ez az egész vita abból alakult ki, hogy Lucy nem szereti ezt a felhajtást. - Áll mellém Liam.
- Hagyjuk is. Mindenki  szereti ha rajonganak érte. - Oké, nem érdekel, nekem ebből elég volt. Remélem ez elegendő volt "balhénak"... Mindenki kellőképpen összeveszett mindenkivel. Miattam. A változatosság kedvéért... A helyzet kezd eldurvulni. A fiúk még továbbra is vitatkoznak, amikor én felpattanok.
- Oké, én elmegyek. - Ezzel ki is sietek az ajtón.

- Kicsim várj! - Jön utánam Liam.
Megint sírás közeli állapotban állok. Utálom, hogy ilyen érzékeny vagyok. És a legbosszantóbb, hogy ezt az egészet magamnak köszönhetem. Nem, nem szabad folyton magamat hibáztatnom. Ezt is a pszichiáteremtől tanultam. Most komolyan? Már hogyan is hibáztathatnám magam? Erről az egészről az a pszichopata tehet. Tönkre akarja tenni az életemet?
- Miért gondolja így? - Kérdem elcsukló hangon.
- Szerintem nem gondolta komolyan. Louis természetét meg kell szokni. Ha felhúzza magát buta dolgokat vág az ember fejéhez.
- Nem érdekel. - Torpanok meg. - Most csak... Mennem kell. Ki kell szellőztetnem a fejem.
- Jó, rendben. Várj meg, elmegyek veled. Oké?
- Nekem most kell mennem. Egyedül. - Mondom szinte hisztérikusan. Ki kell innen szabadulnom.
Lesietek a lépcsőn, és már csak az utcán veszem észre, hogy Liam nincs mögöttem.  Megint megbántottam. Fantasztikus. Ez nagyobb balhé lett, mint ahogy terveztem.
Lehunyom a szemem és veszek egy mély levegőt, próbálom lenyugtatni magam, de a remegés még így is végigfut testemen, miközben meghallom azt az ismerős csipogást. Hiába reménykedem benne, hogy Liam írt de tudom, hogy nem.
"Szép alakítás kincsem. A madárka szabad. Már nem kell sokáig játszadoznunk."
Ha jól sejtem, hogy mire céloz, akkor... Tényleg tönkrecseszi az életem. Nem kell sokáig játszadoznunk, mert egyre jobbnak bizonyulok abban, hogy elűzzek magam mellől lassan mindenkit. Legfőképp... Liamet. Tudom mire megy ki a játék,  tudom mire céloz. A kapcsolatunknak akar véget vetni, és nagyon jó úton halad célja eléréséhez.

26. fejezet

-26-

- I've got three little words That I've always been dying to tell you -

Lassan sétálok. Az sem érdekel, hogy az eső zuhog, és hogy már teljesen eláztam. Ahogy látom ez a körülöttem lévő embereket sem zavarja túlzottam, mindenki magával foglalkozik, menekül a kellemes nyári zivatar elől. Ahogy végignézek a bosszankodó arcokon, hallgatom az emberek szitkozódását és nyafogását, muszáj elnevetnem magam. "Be fog göndörödni a hajam!", "Ezt nem hiszem el, elázott az új cipőm!" Komolyan ilyenek lennénk, mi emberek? Nem vagyunk képesek észrevenni az élet apró ajándékait.
Még mindig röhögök, amikor meghallom a hangját. Az nélkül is tudnám, hogy ő az, hogy megfordulnék. Ezer közül is felismerném. Nevetésem szánalmas zokogássá fajul. Ha valaki most figyelne biztos azt hinné, hogy nem vagyok normális. Lehet nem is tévedne.
- Lucy gyere ide jó? Csak... Gyere ide, kérlek! Megfázol.... - Hányszor eljátszottuk mi már ezt... Megfordulok és ránézek. Persze, hogy tető van a feje felett... Ha szeretne vagy valaha is szeretett volna már rég itt lenne mellettem. Megrázom a fejem. Nem.
- Jó, rendben. - Erre pár másodperces tétovázás után odajön hozzám és rám terítí pulcsiját. Összerezzenek az érintésétől és szívem egyből torkomba ugrik. Most akkor mi is van? Hisz... Itt áll mellettem.
- Apró örömök az életben. - Suttogom előrebámulva.
- Az nem lesz apró öröm, ha napokig megfázással küszködve nyomod majd az ágyat. - Szólal meg pillantásomat keresve. Gondolom azt hitte az esőre célzok. Persze arra is, de nem egészen....
- Miért jöttél utánam? - Teszem fel a kérdést, szemébe nézve.
- Mert, majdnem frászt kaptam amikor Niall közölte, hogy sírva elrohantál. Gyere, akármi is történt, beszéljük meg valami kevésbé... nedves helyen. - Ezen elmosolyodom és ismét ránézek. Egyszerűen nem tudok haragudni. Főleg úgy, hogy ezek után el sem hinném, ha valaki azt mondaná nem törődik velem. Minden bizonnyal valamit elég rendesen félreérthettem. Bólintok, mire megfogja a kezem és elkezd maga után húzni, egészen egy méregdrágának tűnő hotelig. Ott előremegy, biccent egyet az őrnek, mire az mind a kettőnket beenged.

Gyalog megyünk a második emeletig, ahol bevezet a szobájába. Igazából nincs nagyon kedvem körülnézni, egyből odamegyek az ablakhoz és kibámulok Liverpool egyik kihalt utcájára.
- Fázol? Várj... - Mondja meg sem várva válaszom. Valójában nem fázom, nem az miatt remegek. - Tessék. - Szólal meg közvetlenül mögöttem, mire kiráz a hideg és megpördülök. Egy pólót nyújt felém, amit lassan elveszek tőle. Már épp bocsánatot kérnék, az iménti... Nem is tudom, félreértésből adódó kirohanásomért, amikor felszólal, és elront mindent.
- És akkor talán elmondhatnád, hogy már megint...
- Hogy már megint? - Húzom fel rögtön szemöldökeimet, félbeszakítva kérdését. - Hogy már megint mi? Mi a bajom? Mi történt? Jó, tudom, hogy mindig történik körülöttem valami, de azt hittem, hogy te... - Emelem fel a hangom, mivel úgy érzem most megbántódtam - Hogy... Megértesz! - Keresgélem a szavakat.
- Nem arról van szó, én csak aggódok miattad! - Próbál rögtön magyarázkodni.
- Nem kell miattam aggódni, teljesen jól vagyok.
- Ennek igazán örülök, de azért erről néha nekem is szólhatnál. - Mondja ő is kicsivel hangosabban átlag hangerejénél, gondolom arra utalva, hogy több napig nem is beszéltünk..
- Elromlott a telefonom, nem tudtalak hívni. De ha már itt tartunk és annyira szerettél volna velem beszélni, akkor szerintem te is megtaláltad volna a módját, hogy felhívj vagy valami. - Rázom a fejem.
- Talán ez kicsivel könnyebben menne, ha beavatnál egyes dolgokba.Tudod, hogy én mindent elmondok neked, és szerintem az nem nagy kérés ha én is ugyanezt kérem tőled. Főleg ha azt várod, hogy megértselek!
- Már megint itt tartunk! - Csapok fejemhez. - Kérlek hagyjuk ezt az álszent dolgot, tudom, hogy te sem vagy velem teljesen őszinte. Hallottam amikor rólam beszéltél a fiúknak. Igen, lehet itt lenne az ideje, gyerünk dobj ki! - Kiáltom könnyes tekintettel. Ebben a pillanatban azt hiszem most képes is lennék elhinni, hogy rólam beszélt.
- Miről beszélsz? - Kérdi idegesen.
- Amikor mentem az öltözőhöz hallottam hogy beszélgettetek.
- Igen. És nem, kivételesen nem rólad volt szó, ne haragudj.
- Akkor... Miről? - Kérdem zavarodottan. Igen,  már majdnem sikerült elhitetnem magammal, hogy nem jelentek számára semmit. De talán csak azért, mert tudom, hogy mind a kettőnknek egyszerűbb lenne, ha nem szeretne.
- Mikor tudnék én így beszélni rólad? Nem hiszem el, hogy te ezt el tudod képzelni rólam! Egyébként ha annyira érdekel, egy rohadt pólóról beszéltünk! Ami már ezer éve megvolt, és amúgy ki is dobtam... - Ezen egy kicsit megenyhülök. Mármint most komolyan? Miért teszek úgy mintha meg lennék sértődve, amikor tudtam, hogy nem rólam beszélt? Azt hiszem egyszerűen csak kellett egy ok, amin kiakadhatok. És most tessék. Ezt akartam? Mit akartam? Felhívni magamra a figyelmet? Kiadni a dühömet? Hát ez még nem sikerült teljesen, így akaratomon kívül, mintha valami transzban lennék, tovább folytatom.
- Nem tudom, hogy én képes vagyok-e erre. Folyton el kell majd utaznod. Már ezt önmagában sem bírnám, de ha mindezt  az utolsó percben jelented be, az... Az nekem már sok!
- Miattad nem mondtam el! Nem érted? Én annyira féltelek Lucy! Nem akarom, hogy kikezdjenek, hogy bántsanak...
- Azt hiszem már nagy kislány vagyok, tudok vigyázni magamra! Nem kell félteni! - Ezzel ismét kitör belőlem a zokogás, és hirtelen felindulásból lelököm a mellettem lévő komód tetején magányosan ácsorgó vázát, ami csörömpölve törik szilánkokra a lábam mellett. Liam ijedten ugrik talpra, de nem jön közelebb.
- Ne haragudj, mostanában ha ideges vagyok mindig ez van... - Szipogom, majd leesik, hogy valójában miről is beszélek. Gyorsan letörlöm a könnyeimet és azon gondolkozom hogyan is terelhetném el a témát, de nem kell tovább agyalnom, lassan elindul felém és csendesen elkezdi felszedegetni az üvegdarabokat. Vége a transznak, azt hiszem lenyugodtam. A legjobban a dühkitörés szóval tudnám jellemezni az iménti dolgokat. "Düh roham, pánikroham, idegösszeroppanás." Kántálta anno a pszichiáterem. Ha nem figyelek oda magamra és továbbra is stresszes életet élek, ezekkel kell majd szembenéznem. Rendben, azt hiszem ezt már kipipálhatjuk.
- Nem baj, csak vigyázz el ne vágjon. - Szólal meg halkan, miközben a szemetesbe helyezi a szilánkokat.
Úgy döntök most már tényleg itt lenne az ideje átvenni a pólót, most, hogy kiadtam magamból mindent és ismét a régi önmagam vagyok, rádöbbenek, hogy  valójában fázom. Így miközben hirtelenjében összeállított bocsánatkérő szövegembe kezdek, elkezdem lehámozni magamról csuromvizes ruháimat.
- Sajnálom. Tudom, hogy nem én vagyok az a lány, akiről mindenki álmodozik. Közel sem vagyok tökéletes és nem is szeretnék az lenni. Én csak... Magamat adom, de ez sokaknak nem tetszik. - Épp leveszem vizes pólóm amikor rápillantok Liamre. Ő is engem néz. Pár másodperc múlva zavartan elkapja a tekintetét, mire nekem is leesik a szitu és elvörösödve húzom fel a pólóját.
- Nem szeretnélek elveszíteni. De ha te úgy érzed, hogy nem vagy képes mindezt végigcsinálni, akkor.. Nem foglak kényszeríteni, hogy maradj. - Mondja miközben feláll és idegesen beletúr hajába. Most szakítani fog velem?
- Ne! - Kiáltom miközben odasietek hozzá. Mit csináltam? Magam ellen hangoltam azt a fiút akit szeretek. Komolyan el kell majd gondolkodnom egy terápián vagy egy kezelésen. Egyedül tényleg nem vagyok képes átvészelni ezt a dolgot. - Kérlek! Még sosem szerettem így senkit mint ahogy téged, csak néha már úgy érzem összeroppanok, ez nekem még túl... sok. Nem várom el tőled, hogy megérts, ezt felejtsd is el... Sőt örülnék, ha mindent elfelejtenél, amiről az előbb beszélgettünk. - Nevetek fel erőtlenül. - Ne haragudj.
- Szeretlek Lucy. Te vagy számomra a legfontosabb ember a világon, utálom, ha nem tudom mi van veled, ha nem lehetek melletted, és ha tudom, hogy valami baj van, de nem tudok segíteni. Szeretlek és épp ezért fogom hagyni, hogy azt csinálj amit akarsz, nincs jogom irányítani téged, nem is szeretnélek. Én csak szeretlek. Lehet többször kellett volna már mondanom, csak nem voltam benne biztos, hogy te is...
- Hogy én is szeretlek-e? - Kérdem könnyektől csillogó szemmel. Erre ő bólint. - Pedig én azt hittem ezt lehetetlen nem észrevenni. Rettegek attól, hogy elveszítelek. Kérlek tekints el a hülyeségeimtől, sajnálom. Szeretlek. - Suttogom remegve, miközben ő szorosan megölel, majd megcsókol.

Viszonozom a csókját, talán kicsit hevesebben is, mint ahogy azt terveztem. Ilyen gyengéd és érzéki talán még egyetlen csókunk sem volt. Ebben a pillanatban mérhetetlenül hálás vagyok neki, amiért képes elviselni engem minden idiótaságommal együtt. Elönt a boldogság, amikor rádöbbenek, hogy ő is hasonlóan érez irántam. Szeretem és minél közelebb szeretném érezni magamhoz, azt akarom, hogy soha ne engedjen el. Azt hiszem nekem ő a terápiám, a gyógyszerem. Így akkor sem ellenkezem, amikor lejjebb hajol egy pillanatra, hogy a térdhajlatomba nyúlva felemeljen. Lábaimat csípője köré kulcsolom és beletúrok hajába.
Annyira elvakít a rózsaszín köd, hogy észre sem veszem hogyan kerülünk az ágyba, de bizony ott vagyunk. Liam egy pillanatra elhúzódik tőlem, majd kérdő tekintettel, bizonytalanul de csupa szeretettel néz rám. Én felnevetek és magamhoz húzom. Azt hiszem ezzel elég egyértelmű választ adtam ki nem mondott kérdésére.

Olyan sötét van itt. Csak a sötétség és a csend vesz körül. Egy apró nesz is megzavarná ezt a tisztaságot. De ez biztos tisztaság? Mi van, ha valójában rossz dolog? Ha ez a csend nem a nyugalmat jelenti, hanem a... várakozást?! - Fogalmazódik meg bennem a legmegfelelőbb szó. Összerezzenek és pislogva próbálok kivenni egy apró fényforrást, amibe kapaszkodhatok, amíg kijutok erről a valójában eléggé szűkös helyről. De azt hiszem ez most reménytelen. Semmit nem látok, amitől megrémülök és szaporábban kezdem venni a levegőt. Hol vagyok? És hogyan kerültem ide? További kérdések is felgyülemlenének bennem, ha nem hallanám meg hirtelen a közeledő cipők kopogásának hangját. Ki van ott? - Kiálltanék fel legszívesebben, de kiszáradt torkom miatt egy szánalmas suttogásnál többre nem telik.
- Már vártalak. Örülök, hogy eljöttél drágám. - Szólal meg egy ismerős férfi hang. A rémülettől földbegyökereznek lábaim, mikor legszívesebben a világból is kifutnék.
- Miért nem jössz közelebb? Ne félj, nem bántalak, tudom, hogy betartottad amit ígértél. 
Továbbra sem válaszolok neki, kétségbeesetten kutatok a még mindig láthatatlan menekülő után.
- Rendben, akkor majd én megkereslek. Ne félj kedvesem. Ne félj. - Hallom meg egyre közeledő hangját és cipőjének kopogását.

- Nem! - Kiálltok fel, miközben zihálva felülök az ágyban. Világos szűrődik be az ablakokon, így gondolom reggel van. Körbenézek, de Liamet nem látom sehol. A fürdőből viszont a vízcsobogás megnyugtató hangja hallatszik ki, bizonyára éppen tusol.
Nem izgatom fel magam túlzottan a rémálom miatt, mostanában gyakran kísértenek hasonló képek. Helyette inkább próbálok a tegnapi napra gondolni, ami... Hát csodálatos és felejthetetlen volt, szerintem nem kellene részleteznem. Mosolyogva Mászom át az ágyon és épp szeretnék leszállni a földre, amikor kopogtatnak, így hirtelen az ismerős hangtól megijedve elvesztem egyensúlyom és leesek a földre. A kopogtatás... Valójában az előbb is kopogtattak, nem volt itt semmiféle cipő kopogás, csak valaki kopogott az ajtón. Legszívesebben felnevetnék, de az furcsán venné ki magát a következő pillanatban az ajtón bellépő Harry szemében. A fiú először észre sem vesz, körbekémlel a szobán, majd csak akkor tekint rám, amikor felpattanok.
- Jézusom, mit csináltál ott? - Nevet fel. - Várj... Akarom én egyáltalán tudni? - Kérdi, látványosan végigmérve. Oké, Liam pólóján és az alsóneműmön kívül nincs rajtam más, szóval ez most így kellemetlen..
- Héé, nem zavar, hogy az egyik legjobb haverod barátnője vagyok? - Kérdem összehúzott szemöldökkel.
- Nem , valójában nem nagyon. - Huppan le a kanapéra, majd amikor meglátja rosszalló pillantásom hozzáfűzi, hogy csak viccelt. Gyorsan magamra húzom még kicsit mindig vizes nadrágom, a pólómat most inkább nem cserélném át...
- Mi történt, hallottam, hogy... - Lép ki a fürdőböl Liam majd megpillantja Harryt és elhallgat.
- Neked is szia nagyfiú. - Húzogatja a szemöldökét a srác.
- De örülök neked. Miért is jöttél?
- Valójában eléggé komoly dolog miatt. - Arcán látom, hogy igazat mond, eltűnt róla minden kacérság.
- Akkor lehet nekem inkább mennem kellene vagy valami... - Motyogom. Nem szeretnék zavarni.
- Nem, erről neked is tudnod kell. Elég nagy gáz van.

25. fejezet.

-25-

- Let's pretend it's love-

*Lucy szemszöge*

Nem, nem szeretnék véget vetni az életemnek. Nem, nem vagyok depressziós. Ekkora hülyeségeket. Gondolom magamban, miközben kimegyek a kórház bejáratán. Végre magam mögött hagyhatom utóbbi pár napom gyötrelmeinek helyszínét.
Amint meglátom a rám várakozó rokonaimat, muszáj elmosolyodnom.
- Jó reggelt. Köszönöm, hogy eljöttetek értem.
- Nem tesz semmit. - Biccent Peter. - Jól festesz kincsem, aggódtunk miattad. - Ölel szorosan magához.
- De még mennyire. - Ölel át Lexy is. Válla felett a kocsiba kukucskálok, ahol tesóm kuporog. Miközben bemászok mellé, megeresztek felé egy félénk mosolyt, mire ő nevetve megrázza a fejét és átölel.
- Te egy túlélő vagy tesó.
Vele együtt nevetek, mindaddig amíg  fel nem tűnik, hogy egy ember hiányzik a társaságból.
- Amúgy Ronnie hol van?
- Nem érzi jól magát, otthon maradt. - Válaszol rögtön Lex. Erre megvonom a vállam. - Jajj, itt a telefon, majdnem el is felejtettem. - Nyújtja hátra a mobilt.
- Köszönöm. - Minek után az én telóm sajnálatos módon tönkrement az esésem következtében - igen, egészen véletlenül a SIM kártya is- megkértem Lexyt, hogy szerezzen nekem egy másikat, így előkutatta az egyik régebbi mobilját és kölcsönadta nekem.
Már épp Liam számát pötyögném be, amikor hirtelen beugrik egy ötlet.
- Hmm Lex... - Erre barátnőm kíváncsian hátrakandikál. - Jártál te már One Direction koncerten? - Kérdem mosolyogva. 5 napja nem kommunikáltam Liammel, amitől frászt kapok. Muszáj látnom, beszélnem vele, és átölelnem. Hiányzik.
- Nem, még soha. Most tervezel valamit ugye? Látom rajtad. - Méreget kétkedve unokatesóm.
- Hát csak arra gondoltam, hogy elugorhatnánk... Hol is lesz ma este koncert? Szóval igen, oda...
- Ugorjunk el Liverpoolba? - Kérdi felhúzott szemöldökkel.
- Na jó, az talán egy kicsivel több lenne, mint egy ugrás, de... Légysziiiiiiiiii. - Kérlelem.
- Ne nézz így. - Nevet fel. - Jó, tudod, hogy úgy is bele fogok egyezni, felesleges tovább könyörögnöd.
- Ez az, köszönöm! - Tapsikolok diadalittasan.

 ~o~

 Miután végre hazaérünk és levághatom magamról azt az idegesítő kórházi karszalagot, szabadnak érzem magam. Peter kicsit aggódik, szerinte még pihennem kellene, de nekem ez az 5 nap semmittevés bőven elég volt. Így  hosszas készülődés után, 6 órakor elindulunk a vonatállomásra. Ronnie egész nap ki sem dugja fejét a szobából, nem tudom mi lehet a baja. A koncertre sincs kedve velünk eljönni. Furcsa, a régi Ronnie egy ilyen lehetőséget akkor sem hagyna ki, ha... Nem is tudom. Tehát körülbelül soha.
A vonattal, 2 és fél órát utazunk. Korábban már egyeztettem Paullal, aki még tudott szerezni nekünk 2 potya belépőt, így egyből a koncerthelyszínre sietünk, ahol át is vesszük a majdnem utolsó sorba szóló jegyeinket.

- Nem baj, azért jobb mint a semmi. - Mondja Lexy, miközben átfurakszunk az embertömegen, amíg a helyünkhöz nem érünk. - Hol is van a  színpad? - Kérdi miközben hunyorogva próbálja kivenni a körvonalait.
- Hát abban már nem reménykedhetem, hogy észrevesz és valamelyik lassú szám közben felhív magához, hogy szerelmet valljon. - Mondom nevetve.
- Pedig milyen romantikus lenne. - Bólogat Lexy is.
Szinte már el is felejtettem milyen érzés önfeledten szórakozni. A múltkori eset után, amikor... Amikor kimentem a mosdóba és megláttam a feliratot a tükrön azt hittem nem leszek képes többet mosolyogni.
Nem bírtam tovább, annyira ideges lettem, egész testemben reszkettem a düh és a félelem miatt és ezután csak arra eszméltem, hogy ömlik a vér a kezemből és az egész helyiség forog velem. A vér látványát sosem bírtam, így most sem, elájultam. Hogy megpróbáltam volna öngyilkos lenni? Soha nem tenném. Csak az idegességemet próbáltam levezetni, és megmutatni annak a pszichopatának, hogy nem félek tőle. Széttörtem a tükröt, remélve, hogy ezzel széttörhetek minden hozzá kapcsolódó dolgot is. Hozzá, aki felírta a tükrömre, hogy: Látlak édesem.
- Jól vagy? - Simogatja meg kezem Lexy. Fel sem tűnt, hogy egész testemben reszketek. Megrázkódok és bólintok. Felesleges is tovább gondolkoznom, ami történt megtörtént, és most már nem tud zargatni az a... vadállat, mivel új a számom, és a legközelebbi hozzátartozóimon kívül senki sem tudhatja. Attól pedig nem félek, hogy álmomban akar meggyilkolni. Hisz ha már járt ott, akkor már megtehette volna korábban is, nem?
A következő pillanatban felordítanak a hangfalak, és beindul valami kisfilm, ami eltereli a figyelmem, mielőtt újra elkezdenék pánikolni. A közönség máris tombol, és wow! Mennyi ember van itt! Nézek körbe tátott szájjal az arénában. Figyelmemet most azonban muszáj újra a színpad felé összpontosítanom, mivel hallom ahogy a srácok sorra üdvözlik a rajongókat. Rögtön elmosolyodom amikor meghallom Liam hangját és bár ilyen távolságból nem látom, a kivetítőt erősen szugerálom, hogy mutassák már. Amint megpillantom szívem hevesebben kezd dobogni, és arcomról is levakarhatatlan a mosoly.
Nagy nehezen "végigszenvedem" a koncertet, már persze nem azért, a srácok fantasztikusak, mint általában mindig, de alig várom már, hogy találkozhassak vele.
- Oké, én asszem sétálok egyet a városban, utána meg... Sétálok még egyet. - Nevet fel Lex.
- Lehet jobban járnál, ha beülnél valahova, szerintem szakadni fog az eső. - Kémlelem az egyre csak sötétedő eget.
- Úgy is rég voltam moziba. - Töpreng el barátnőm. - Na akkor majd beszélünk, szia. - És ezzel a kijárat felé veszi az irányt, miközben én folytatom tovább utamat a színpad felé. A fiúk már rég hátramentek, gondolom az öltözőbe, és remélem, hogy valahogy én is odakeveredhetek.
Szerencsém van, a kapunál lévő őr felismer és beenged. Azt hittem ez nehezebben fog menni. Minden egyes lépéssel mosolyom szélesebbre vált, tudom, hogy nemsokára láthatom újra szerelmemet.
Az öltözőjüket hamar meg is találom. Ez a hatalmas One Direction felirat ellenére is könnyen menne, már messziről hallom a röhögésüket.

Nem szeretnék hallgatózni, mielőtt bekopognék, de akaratomon kívül is meghallom a következő szavakat.
- ... Szereted nem?
- Őszintén? Nem, azt hiszem már nem. Nem is tudom miért tartottam meg eddig... - Válaszol Liam.
- Szerintem sem tesz jót az imidzsünknek... - Nevet fel Harry. Hogy... Mi van? Szememet rögtön elkezdik szúrni a könnyek és összeszorítom a szám, nehogy hangosan felzokogjak.
- Az agyamra megy már... Az lesz a legjobb, ha kidobom... - Mondja Liam is, ha jól hallom hangjában egy kis szomorúsággal.
- Én a helyedben már rég megtettem volna.. - Száll be Louis is.
- Nincs még meg olyan régóta, de nekem ennyi már elég is volt belőle...
Számhoz kapok, mivel elég egyértelmű, hogy miről beszélnek. És pont eleget hallottam. Forog velem a világ, amikor hátrálva elindulok a kijárat felé. Nem jutok sokáig, hamarosan beleütközöm egy tesbe, akit a hangja alapján hamar be is azonosítok.
- Szia, hát te? Liam biztos örülni fog neked. - Mondja először lelkesen Niall, majd meglátja, hogy sírok. - Jajj.. Mi a baj?
- Nem hiszem, hogy örülni fog. Inkább most megyek. Szia. - Szaladok el mellette.
Kirohanok az utcára, és körülnézek. Az emberek nem törődnek velem, a barátomat nem érdeklem, Lexy most nem elérhető. Könnycseppjeim pedig patakokban folynak, hasonlóan a hatalmas cseppekben eleredő esőhöz, mely  máris sötét foltokat hagy pulcsimon.
Egyedül maradtam egy ismeretlen városban, nem tudom hol vagyok, és félek. 

24. fejezet

-24-

- Before You leave Me today-

*Liam szemszöge*

Lucy szobájának az ajtaja nyikorogva nyílik ki, és amint kilépek rajta, belebámulok a sötétségbe. Olyan érzésem támad, mintha egy hülye horrorfilmben lennék. Jézusom, azt hiszem még nem ébredtem fel teljesen. Gyorsan megrázom a fejem és elindulok a folyosón.
- Lucy! Lucy hol vagy? - A néma házban szavaim hangosan víz hangzanak, így halkabbra veszem a figurát. - Itt vagy bent? - Kérdem amikor a fürdő elé érek és bekopogok. Senki nem válaszol, így majdnem tovább is indulok, de aztán meghallok valami hangot bentről, így visszafordulok, és lassan benyitok.
Hirtelen Lexy jelenik meg előttem.
Már pont bocsánatot akarnék kérni tőle amiért csak így rárontottam amikor feltűnik, hogy arcát könnycseppek áztatják.
- Valami baj van?
- Szerintem... Szerintem most inkább... Maradj itt egy kicsit oké? - Nem igazán értem, de bólintok, miközben ő kinyitja az ajtót és próbál visszamenni, azaz visszaosonni a helyiségbe. Gondosan ügyel rá, hogy egy pillanatra se nyerhessek betekintést. Rossz előérzetem van.
- Lucy is bent van? - Kérdem meg még gyorsan mielőtt eltűnne. Hallok még pár hangot kiszűrődni a mosdóból, így erre következtetek.
Ő csak bólint miközben szája elé kapja kezét, hogy csillapítsa feltörekvő zokogását.
Szemeim elkerekednek, amint meglátom kezét, ami... ami véres. Azonnal elindulok a bejárat felé, habár próbál megállítani.

Ezután felgyorsulnak az események. Amint meglátom Lucyt rögtön térdre vetődök mellette, és nem törődve a térdembe fúródó üvegszilánk darabokkal próbálom magához téríteni barátnőmet. Peterék már hívták a mentőket, így azok hamar meg is érkeznek és elviszik. Mi rögtön utánuk megyünk, és mintha órákat kellene várnunk mire végre kijön az orvos a vizsgálóból, és közli velünk, hogy Lucy komolyabb agyrázkódást szenvedett, ez mellett össze kellett varrni a homlokán lévő vágást is. Semmire sem vágyom jobban, mint hogy bemehessek hozzá és átölelhessem.
- Most még alszik, kapott pár altatót és nyugtatót, de nem kell félni, rendbe jön. Pár napig még megfigyelés alatt tartjuk, és ha az eredményeiben nem találunk semmi aggasztót, utána már haza is mehet. - Magyarázza a doktor.
- Aha, jó, de most már be lehet hozzá menni? - Kérdem türelmetlenkedve.
- A hölgy jelenleg alszik... - Látva nemtetszésemet, mivel nem ez volt a kérdés, megadóan bólint egyet, mire én máris a szoba felé veszem az irányt.
Amint meglátom Lucyt, ahogy csak ott fekszik lelkiismeret furdalásom lesz. Hogy miért? Fogalmam sincs. Talán mert nem vigyáztam rá? Vagy mert megharagudtam rá, amikor mellé kellett volna állnom? Nem tudom. Most csak abban vagyok biztos, hogy nem szeretném magára hagyni, így az ajtó mellet lévő egyetlen széket az ágya mellé húzom és megfogom kezét, amibe valami tűket böködtek, amiknek a látványától egyből elszörnyedek. Nem elég, hogy agyrázkódása van, valamint, hogy felhasadt a homloka, még ez is. Amikor amúgy is annyira irtózik a tűktől...
Továbbra is mellette ülök, még Peter és Lexy sem tudnak rávenni, hogy menjek haza velük, végig Lucy mellett akarok maradni és vigyázni rá, ha már eddig nem tettem meg...
A nagy "őrködésben" persze nagyon el lehet fáradni, így én is szépen lassan álomra szenderedem.

- Elnézést fiatalember. - Rázza meg gyengéden vállamat egy ápolónő. - Azt hiszem csörög a telefonja. Már sokadszorra. Ne haragudjon amiért felkeltettem, csak gondoltam fontos lehet.
- Ümm, köszönöm. - Ülök fel újra a székben, majd nyújtózom egy hatalmasat, mivel szerintem minden porcikám begörcsölt a kényelmetlen testhelyzettől.
Gyorsan magamhoz veszem a telefonomat amit még tegnap kitettem a szekrényre miközben lenémítottam, és abszolút nem lepődök meg amikor az azt jelzi ki, hogy 25 nem fogadott hívásom és 8 új üzenetem van... Egy fél percet sem kell várnom a kijelző ismét villogni kezd, én pedig megviselten beleszólok a készülékbe.
- Na végre! Hol a fenében vagy? Már legalább ezerszer hívtunk nem hiszem el, hogy nem vagy itt! Pedig tegnap még meg is beszéltük... - Hord le egyből Harry.
- A kórházban vagyok. - Csak ennyit mondok, de ez elegendő is, hallom ahogy meghökken és gyengédebben folytatja.
- Te, vagy...
- Lucy... Majd beszélünk, ne haragudj most nem... Megyek nemsokára, megpróbálok sietni. - Zárom le a beszélgetést majd ki is nyomom a készüléket. Már rég a megbeszélésen kellene lennem, mivel holnap utazunk. Sóhajtok egyet, miközben azon gondolkozom, hogy most mit is kellene csinálnom.
- Minden rendben? - Kérdi halkan a lány akinek  még mindig szorongatom a kezét. Hangjára felkapom a fejem. Fel sem tűnt, hogy ébren van.
- Hogy érzed magad? Nincs szükséged valamire? - Kérdezősködöm egyből.
- Ha menned kell, menj nyugodtan. - Mondja. Mintha elbeszélnénk egymás mellett, egyikünk sem válaszol a másik kérdésére.
- De... Nem akarlak itt hagyni egyedül.
- Szerintem Lexyék bármelyik pillanatban itt lehetnek.
- Akkor sem... Nem tudom, hogy megtudnálak-e még látogatni. - Mondom ki végül őszintén. Ekkor látom rajta, hogy felfogta, arca megrándul és megszorítja a kezem.
- Mikor mentek? - Kérdi vékony hangon.
- Holnap hajnalban. Jó figyi... Nem tudom este mikor végzünk, de még mindenképpen beugrom, rendben?
- Rendben. Csak ne menj el köszönés nélkül kérlek.
- Nem tenném. - Simítom meg az arcát, miközben felállok. - Egyébként pontosan...
- Mi is történt? - Fejezi be a kérdésem. Erre bólintok. - Kimentem inni, és valószínűleg nem vettem észre, hogy kifröccsent a víz, így elcsúsztam rajta. Egyenesen neki a tükörnek, ami összetörött, és én pedig elestem. - Mondja monoton hangon, mintha egy betanult szöveget mondana. Erre összeráncolom a szemöldököm.
- Megijesztettél. Legközelebb figyelj oda, vigyázz magadra jobban, kérlek. - Nyomok egy puszit a homlokára.
- Úgy lesz. Na, de nem akarom, hogy miattam késs el, futás. - Mosolyog rám, így adok neki egy búcsú csókot és teszem is amit mondd, elrohanok a találkozóra.

*Lucy szemszöge*

- Hölgyem... Rajtunk kívül nincs itt senki, és ezek az információk nem fogják elhagyni a szobát sem. Higgye el, mi csak biztosak szeretnénk benne lenni, hogy a megfelelő kezelést kapja. És azt úgy nem tudja, ha nem járul hozzá a terápiához. Kérem. - Néz rám könyörgő tekintettel az agyturkász. Már az első kérdésénél rájöttem, hogy nekem ebből semmi hasznom nem lesz, így némaságot fogadva kezdtem el tiltakozni a dolog ellen.

- Most teszem fel utoljára a kérdést. Komolyan gondolta azt, hogy szeretne véget vetni az életének?

23. fejezet

-23-

-I'll change my mind- 

Minden zavartalanul folyik, mindaddig, amíg meg nem rezzen táskámban a telefon. Amint megnyitom az üzenetet, arcomra fagy a mosoly.
"Neked szimpatikusak a szülei? Szerintem kicsit tenyérbemászóak. ;) "
Nem téves, félrement üzenet volt. Nekem szánták. Ahogy a korábbit is. Szerintem ezt eddig is tudtam, csak magamnak sem mertem bevallani. Megborzongok a tudattól, hogy valaki figyel. És minden bizonnyal ez így van, különben honnan tudná, hogy épp mit csinálok?
- Minden rendben? - Keresi tekintetem Liam.
- Azt hiszem egy kicsit kimegyek, nem érzem jól magam. - Állok fel majd abban a pillanatban térdeim megbicsaklanak, füleim elkezdenek zúgni, és ettől fogva már csak a sötétségre emlékszem...

- Hé, Lucy. - Érzek egy lágy cirógatást arcomon, de szemem továbbra sem nyitom ki.
- Minden rendben lesz. - Hallok meg egy másik közeledő hangot is, aki a következő pillanatban valami hideget rak a homlokomra. Erre megrezzenek és kezemmel a fejem felé nyúlok.
- Nem mérgezted meg anyu, látod, még él. - Nevet fel egy lány, azt hiszem Liam egyik nővére.
Kinyitom a szemem és körülnézek. Liam mellettem ül és aggódva pillant rám, miközben megfogja a kezem. Rajta kívül csak a tesója és az anyukája vannak a szobában. Lassan felülök.
- Köszönöm szépen a segítséget, azt hiszem már jól vagyok, csak... - Gyorsan töröm az agyam, hogy mit is kellene mondanom. Azzal azért mégsem hozakodhatok elő, hogy rájöttem, egy pszichopata kémkedik utánam... - Szóval néha le szokott esni a vércukrom, plusz most még ez az idő is hozzájárult...
- Igen, gondoltam, hogy az miatt lehet. Ritka, hogy itt ilyen jó idő van... - Bólogat Liam anyukája. Annyira aranyosak, utálom, hogy... Hát igen, mondjuk ki, hazudok nekik. Rögtön elszégyenlem magam és leszegem fejem.
- Szerintem most már jobb ha megyünk. - Mondja ezt látva Liam.
- De ha a cukráról van szó, akkor a desszert még belefér nem? - Kérdi mosolyogva az anyukája, mire mindenki rám pillant, valójában tőlem várják a választ.
- Persze, az biztos jót fog tenni. - Erőltetek magamra egy mosolyt.
A desszert után már tényleg eljön a búcsúzkodás ideje, legszívesebben megint elbőgném magam, amikor Liam anyukája megölelget, és megkérdezi tőlem, hogy mikor fogunk legközelebb találkozni. Erre összeszorul a gyomrom és csak annyit bírok kinyögni magamból, hogy örülnék ha minél hamarabb. Persze tudom, hogy az valójában elég messze lesz...

Hazafelé nem beszélgetünk olyan sokat. Liam is tudja, hogy valami megváltozott. Amikor a telefonom csippan egyet, megrázkódom, majd magam sem tudom miért, megnyitom azt a hülye üzenetet. "Egy szót sem a szépfiúnak, vagy bajok lesznek, drágám." Hangosan kezdek el szipogni, ahogy próbálom visszatartani kitörni készülő könnyeimet. Liam tanácstalanul pillant rám.
- Lucy, megijesztet. Miért nem mondod el, hogy mi a baj? - Kérdi és a szívem ismét megszakad. Miért is nem mondtam el eddig neki? Olyan idióta vagyok...
- Semmi baj... - Mondom halkan.
- Rendben. - A hangsúlya semmi jóra nem utal, így rápillantok. Ő erősen előre koncentrál, nem néz rám. Ne! Kiálltok fel kétségbeesetten magamban... Egy szót se. Visszhangzik fejemben. Most mit csináljak?
- Ne haragudj. Most nem.. Nem tudom elmondani.
- Nem értelek. - Rázza meg a fejét.
- Én sem értek sok dolgot. - Mondom ismét halkan.
Ezután az út csendben telik, amibe majdnem beleőrülök..

*Liam szemszöge*

Még mindig nem értem Lucyt. Mostanában annyira furcsán viselkedik, tudom, hogy valamit nem mondd el nekem és ez nagyon zavar. 

Persze amikor megkér, hogy beszéljünk, nem tudok nemet mondani, nem haragszom rá, inkább féltem. 

Így a szobájában amíg ő pakolászik én leülök az ágyára és figyelem. Aztán amikor már nem talál semmi kifogást, leül velem szemben.

- Jó felesleges húzni az időt. - Mondja. - Van egy... dolog. Ami eléggé felzaklat. És ez a helyzet nekem eléggé új. Szóval én nem kérem tőled, hogy értsd meg, csak... Csak... - Mocorog össze-vissza, keresgélve a legjobb szót.

- Jó, rendben, majd elmondod, ha készen állsz rá. - Fogom arcát kezeim közé, hogy nyugodjon le.

- Köszönöm. - Sóhajt megkönnyebbülten. És bár még mindig zavar a dolog annyiban hagyom, mert látom, hogy őt is nagyon bántja.

Ezért nem is hozom fel a továbbiakban. Rettentő sokáig beszélgetünk, igen annyira, hogy közben Lucy be is alszik. De előtte még megkér, hogy ne hagyjam magára, olyan mintha félne valamitől. Mivel nem tudok tenni semmit, így csak átölelem és ezután én is hamar elalszom.

~o~

Hirtelen ülök fel az ágyban és zavaros tekintettel kémlelek körbe, miközben próbálom összerakni magamban a dolgokat. Még sötét van odakint, tehát még hajnal lehet. Nagyon meleg van itt. Miért vagyok ruhában? Megdörzsölöm a szemem, miközben felállok az ágyból. Ekkor esik csak le, hogy Lucy-éknél vagyok. Gyorsan az ágyra pillantok, de Lucy nincs ott. Hirtelen valami nagyon rossz érzés tölt el. Valójában mire is ébredtem fel? Azt hiszem valami zajra, meg kell keresnem...

22. fejezet

-22-

-baby I'll take you there -

Jó, biztos csak egy félrement üzenet. Miért akarna nekem bárki is olyant írni, hogy: "Bárcsak melléd feküdhetnék."? Egy pillanatig átfut az agyamon, hogy lehet Liam írta. De... Miért rejtené el a számát? Nem, biztos nem ő volt... Téves. Azért a hideg kiráz, mielőtt kitörölném az SMS-t. Biztosan nem nekem szánták. Nyugtatgatom magam. Persze azért alaposan körülnézek a szobában, mielőtt megpróbálnék visszaaludni.
Igen, a baj ott kezdődik, hogy "próbálnék". Az éjszaka hátralevő része simán elmenne egy rémálomnak, csak forgolódok, miközben fejemben mindenféle összeesküvés elméleteket gyártok. Ha sikerül is elaludnom, olyan éber vagyok, hogy minden apró kis zajra felrezzenek, így pár óránál többet nem tudok egyhuzamban pihenni. Reggel 6-kor végleg feladom a próbálkozást, majd mint egy zombi, battyogok le a konyhába csinálni magamnak egy kávét, mivel tudom, hogy szükségem lesz majd rá... Mi van velem? Teszem fel a kérdést magamnak gondolatban. Lehet segítségre lenne szükségem? Tutira paranoiás vagyok, és magamat ismerve, nem fogom ezt sokáig bírni. Pislogás nélkül bámulok előre kezemben a bögre kávéval, és majdnem összepisilem magam, amikor valaki hozzáér a vállamhoz. A kávé természetesen kiborul, fele a lábamra ömlik, másik fele pedig a padlóra.
- Hoppá. Ne haragudj ha megijesztettelek, nem akartam. - Hallom meg Peter ismerős hangját, aminek következtében egy hatalmas, megkönnyebbült sóhaj tör elő belőlem.
- Semmi baj, én kérek elnézést, mindjárt fel is takarítom...
- Hogyhogy ilyen korán fent vagy? - Méreget furcsán "pót apám".
- Nem tudtam aludni. - Sütöm le szemeimet, miközben a padlóra folyt kávét törölgetem.
- Csak nem... kmm... A barátoddal van valami baj? - Kérdi kínosan. Ezen rögtön elmosolyodom, nagyon aranyos, hogy rákérdezett és, hogy aggódik, de persze megrázom a fejem. - Huu, ennek igazán örülök, nem vagyok valami jó az ilyesfajta beszélgetésekben... Na de én már rohanok is, sajnos mennem kell dolgozni, szia. - Néz gyorsan az órájára, majd elviharzik az előszobába.
- Szia. - Suttogom, mivel tudom, hogy már amúgy sem hallaná meg. Gyorsan feltakarítok mindent, miközben azon gondolkodom, hogy milyen jó lenne, ha most itt lenne Liam. Még csak 7 óra, ilyenkor biztos nincs még... Ooh, dehogynem! Tegnap mondta is, hogy próbálni mennek reggel a srácokkal, szóval már fenn van. De nem akarom zavarni, bár.. Muszáj írnom neki! Futok is fel telefonomért, amin rögtön bepötyögök egy üzenetet.
A mobilomat szorongatva ülök le a kanapéra, várva, hogy válaszoljon. Már körülbelül fél órája ücsörgök, amikor a némaságot kettéhasítja a mobilom csörgése. Egyből felveszem és elkezdek hadarni.
- Szia, bocsi, hogyha zavarlak, csak muszáj volt írnom, mert már nem bírom, egyedül vagyok, és.. fáj a lábam! Ne haragudj amiért tegnap bunkó voltam és sajnálom, hülye vagyok, és... Azt hiszem ennyi. - Veszek egy hatalmas levegőt, mivel már majdnem megfulladok mire ezt mind kimondom.
- Szia. Mennyi kávét ittál? - Hallom hangján, hogy mosolyog.
- Nem sokat. De tényleg. A fele ráborult a lábamra. - Röhögcsélek idétlenül, mire ő is felnevet.
- De semmi komolyabb ugye?
- Nem, csak meleg volt egy kicsit... Na de lényegtelen. Mikor végzel?
- Szerintem még pár óra. Várj, hogyhogy nem alszol te még ilyenkor?
- Nem tudom, nem bírtam... Na és utána találkozunk? - Terelem gyorsan a témát.
- Igen, persze, csak izé, van egy kis gond... Szóval az van, hogy anyu már meg akar ölni, amiért még nem mutattalak be nekik. És meghívott minket ebédre, szóval remélem, ez nem gond, bár még lefújhatom...
- Nem, dehogy is! Örülök neki! - Mosolyodom el, mivel tényleg lázba hoz a dolog. Még sosem találkoztam a szüleivel, és kíváncsi vagyok rájuk. Valamint annak is örülök, hogy kimozdulhatok...
- Oké, akkor beugrom érted olyan 10 körül. Wolverhampton körülbelül 2 órára van innen. Ja igen. Oda megyünk, ott éltem London előtt. - Magyarázza.
- Rendben. - Még mindig mosolygok. 3 perce beszélek vele, de máris jobb kedvem lett...

~o~

Miután lerakom a telefont, próbálok a lehető leghalkabban elkészülődni, persze 9 körül még így is sikerül felébresztenem Lexy-t, akitől egyből bocsánatot kérek, de azért kapóra is jön, hogy ébren van, egyedül nem nagyon tudnám kiválasztani, hogy mit vegyek fel. Valami csinos kell, de mégsem túl konzervatív, csak amit valóban felvennék. Nagy küzdelmek árán végül kiválasztunk egy fehér ruhát, hozzá egy vékony pamutpulcsit valamint a kedvenc táskámat. 

Liam ahogy mondta 10 körül meg is érkezik értem, és neki is vágunk az ismeretlennek. Mármint számomra... Nagyon jól telik az utazással töltött két óra, végig beszélgetünk és nevetgélünk, végre úgy érzem újra a régi önmagam vagyok. Mióta itt vagyok még nem is jártam Londonon kívül, pedig Anglia tartogat még szép helyeket. Wolverhampton is közéjük tartozik, egy aranyos "városka", a fővároshoz képest. Amikor megérkezünk a házuk elé, azt hiszem helyben halok meg. Nagyon félek, hogy a családja nem fog kedvelni...

- Nyugi kicsim, ők is imádni fognak. - Hajol közelebb Liam és ad egy gyengéd csókot. Amikor ilyen édeseket mondd mindig el akarok ájulni.

- Huu azt hiszem ez segít. - Játszom neki az ártatlant, mire felnevet és ad még egy csókot. Egyébként tényleg segít, már nem vagyok olyan ideges, amikor kiszállok a kocsiból. Persze azért egyből odasietek mellé, és szorosan megfogom a kezét, mire ő csak elmosolyodik, majd benyit az ajtón.

Amikor felbukkannak a családtagjai én megpróbálok minél jobban mögé bújni, hihetetlenül izgulok. A szülei egyből bemutatkoznak, nagyon szimpatikusak, aranyosan, mosolyogva ráznak velem kezet, így kicsit nekem is megjön a bátorságom.

Délutánra más sikerül felszabadulnom, bátran válaszolgatok Mr. és Mrs. Payne kérdéseire, persze hiába mondják én nem vagyok képes letegezni őket. Nem tudom, én már csak ilyen vagyok.. :) Tehát minden zavartalanul folyik, mindaddig amíg...