15. fejezet

15
- It's gonna be alright -

Miután sikerül összeszednem magam, visszamegyünk a többiekhez. Persze mielőtt odamennénk hozzájuk én gyorsan lelépek a mosdóba. Amikor a tükörbe nézek, mondhatnám, hogy nem ér meglepetés, de a látvány minden elképzelésemnél rosszabb. A sminkem lefolyt, a hajam gubancos... Sietve megpróbálom rendbe hozni a fejem, aztán már sietek is vissza Liamhez, aki egész eddig rám várt.

Mosolyogva megfogom a kezét, és megkeressük a srácokat.

- Minden rendben? - Lép oda egyből hozzánk Lexy. Fogalmam sincs a többiek mit tudhatnak a sztoriból, nem hiszem, hogy Lex elmondta volna nekik, de azért látom rajtuk, hogy óvatosan fürkésznek.

- Igen, persze. - Bólintok. Mivel azt hiszem végleg lezártam ezt a dolgot, tényleg megkönnyebbülök. Már semmit nem érzek. Vagyis... Adammel kapcsolatban. Azon kívül mérhetetlen boldogság önt el. Bizonyára ez furcsán hangozhat, mivel tíz perccel ezelőtt még zokogtam, azonban most, ahogy körbepillantok, hálás vagyok a sorsnak, hogy itt van nekem Lexy, aki jelenleg "fogadott testvérem" szerepét tölti be, itt van nekem Ronnie is, kissé bolondos és mindenek előtt kacér barátnőm, aki, ha jól látom, most épp Harryt próbálja befűzni. Ez nekem kissé furcsa, mivel ha jól tudom ezek a dolgok általában fordítva szoktak lenni. Mindenesetre az észrevehető, hogy Harry nem sok érdeklődést mutat iránta, de hát Ronnie már csak ilyen, feel ritkán adja a dolgokat. Rápillantok a fiúkra, akik vidáman beszélgetnek. Zayn elkapja a pillantásom és kedvesen rám mosolyog. Igen, örülök, hogy megismerhettem őket is, már most tudom, hogy mind nagyon jó emberek. És utolsóként Liamen időzik el a tekintetem, aki továbbra is fogja a kezemet, de közben mosolyogva beszélget a srácokkal. 

Valószínűleg megérzi, hogy nézem, így rám néz. 

- Jól vagy? - Látom, hogy egyből fürkészi az arcomat. Nagyon jól esik, hogy törődik velem, és aggódik értem. Szorosan megölelem, és a felsőjébe motyogom, hogy igen. Valószínűleg nem egészen érti viselkedésemet, igazából nem is várom el tőle, hogy rájöjjön, épp az élet nagy dolgain gondolkoztam, és hálálkodtam, hogy itt van nekem... :)
Az este nagy részét végigmosolygom, a társaság szuper és a hangulat is a tetőfokon van. Eleanor-ral sikerül egy keveset beszélgetnem, mielőtt tovább kellene rohannia, de az így is kiderül, hogy nagyon aranyos lány, és egyből felajánl egy kis shoppingolást az elkövetkezendő napok egyikére, hogy jobban is megismerkedhessünk. Én természetesen elfogadom, amúgy sem terveztem eddig semmit, és pár új cucc is jól jönne, szóval felőlem semmi akadálya. Végig Liam mellett vagyok, a történtek után nem szívesen hagy magamra, így táncolni is köteles velem, bár először annyira nem fűlik hozzá a foga, de aztán a buli előrehaladtával lassan már mindenki a táncparkettet tapossa. Egyetlen pillanata van csak a partynak, mikor a
mosoly a másodperc töredék részéig az arcomra fagy. Amikor megpillantom Adamet a kijáratnál. Tekintetével engem fürkész, valamint Liamet, aki neki háttal áll, és akinek a következő pillanatban feltűnik, hogy valamit bámulok, így követi tekintetem és megfordul. Adam meglepetten felhúzza a szemöldökét, majd megrázza a fejét és gunyorosan elmosolyodik.
Pár pillanatig farkasszemet néznek, aztán Adam feladja és elmegy.
- Rémisztő lehetek. - Fordul vissza felém mosolyogva Liam. Ezen hangosan felnevetek, és már nem is foglalkozom az imént történtekkel.
Szóval az este hátralevő részét végigbulizzuk, és jól érezzük magunkat. Végül hajnali kettő körül hazamegyünk, mivel én már nem bírom. Utálom, hogy mindig én vagyok a leggyengébb láncszem, aki a leghamarabb feladja, de a sírás és a sok táncolás kiszívta az összes energiámat. Nincs mit tenni, ez van. :)
Otthon nem küszködöm az alvással, ahogy bedőlök az ágyba egyből alszom is, mint a bunda.

Másnap reggel egy gyanúsan közelről jövő szuszogásra kelek. Először megpróbálok nem törődni vele, azt gondolom magamban, hogy biztos csak Ronnie vagy Lexy aludt itt mellettem, így átfordulok a másik oldalamra, de a szuszogás továbbra sem marad abba, sőt mintha még hangosabb is lenne... Lassan kinyitom a szemem és azt hiszem szörnyet halok, úgy megijedek. Konkrétan egy kutya fekszik rajtam. Nem, nem egy kutya. Hanem... az én kutyusom! Tudatosul bennem, a kezdeti sokk után.
- Alfa! - Kiálltok fel boldogan, aminek következtében az eddig békésen szunyókáló állat is felriad, és lélek vesztve próbál egyből szabadulni az ölelésemből. Miután rájön, hogy nincs semmi vész, és felismer, egyből abbahagyja a menekülési kísérletet és elkezdi nyalogatni a kezem, mire én vidáman felnevetek.
- Hát te meg hogyan... - Kezdem, aztán fülelek egy kicsit. A mosolyom még szélesebb lesz, ahogy meghallom az ismerős hangokat. Gyorsan kipattanok az ágyból, sietősen felöltözök, és lerohanok a lépcsőn.
Majdnem úgy vetődöm bele apu nyakába, aki először meglepődik, de aztán vidáman megpörget és átölel.
- De rég láttalak! Hiányoztál Lucy.
- Hát még nekem hogy hiányoztatok ti. De hogyhogy itt vagytok? - Kérdem, és odarohanok anyuhoz is, aki szintén rendesen megszorongat.
- Nem is örülsz nekünk? - Kérdi színlelt sértődöttséggel.
- Jajj, dehogynem, csak megleptetek. De nagyon örülök. - Ölelem át még egyszer. Alig akarom elhinni, hogy tényleg itt vannak.
- Hello tesó. - Lép ki a konyhából öcsém is. - Na, kellemes meglepetés mi?
- De még mennyire öcsi. - Borzolom össze a haját, és bár tudom, hogy utálja, de megölelem.
- Egyszerűen csak hiányoztál kincsem. Na meg apád is odavolt teljesen... Anglia így, Anglia úgy...
- Érthető, hogy hiányzott neki. Csoda ez az ország. Imádom Londont. - Mondom mosolyogva.
Közben kiderül, hogy Lexyt és Petert eddig miért nem láttam. Ugyanis a konyhában sürögnek-forognak. Pár perc múlva kész is a bőséges reggeli. Én már hozzászoktam, mivel Peter szakács, de anyuék hüledeznek. Ja és Ronnie... Ronnie még alszik.
Reggeli közben elbeszélgetünk mindenféléről, mesélnek az otthon történtekről, én pedig szívesen hallgatom őket.
- Szóval... ki is ez a fiú? - Kérdi egyszer csak teljesen váratlanul anyu. Gondolhattam volna, hogy előbb-utóbb téma lesz, sőt ha már így jobban belegondolok, anyut ismerve, tudnom kellett volna, hogy előbb... Nem is értem eddig hogy bírta ki, hogy nem kérdezett rá.
- Ő a... khm... barátom. - Mondom ki, közben pedig kellemetlenül fészkelődök.
- És lesz alkalmunk megismerkedni vele? - Kérdezi apu. Meg sem lepődök, a hangjában bujkáló óvatosság hallatán. Egyből látom rajta, hogy ráfeszül erre a témára. Mióta Adam úgy kibabrált velem, félt a fiúktól.
- Persze. Gondolom... Tényleg, meddig maradtok? - Próbálok témát váltani.
- Csak 5 napot. Szóval biztos lesz alkalmunk találkozni vele. - Én azért megpróbáltam a lehetetlent..
- Igen, persze. - Bólogatok nagyokat.
- Én már leellenőriztem a srácot. Rendes gyerek, rendben van. - Mondja Peter. Nem tudom, hogy ezt most meg kellene-e  köszönnöm neki, vagy szájtátva bámulnom kellene-e rá. Mindegy, végül annyiban hagyom, mivel továbbra is szívélyesen fecsegnek... Az mellékes, hogy továbbra is az én szerelmi életem van terítéken. Szerintem itt már az sem segítene, ha elkiáltanám magam " Hé, még én is itt vagyok!" ezért inkább Lexyékhez fordulok, akik tesómmal épp a suliról beszélgetnek. Na még egy roppant izgalmas téma...
- Felmegyek, szólok Ronnienak, mielőtt elfogyna az összes palacsinta, jó? - Kérdem, majd felállok.
- Aha, igen. - Mondja anya, de látom rajta, hogy valószínűleg azt sem tudja mire válaszolt, annyira bele van merülve a beszédtémájukba. Akár azt is megkérdezhettem volna. "Anyu, kaphatok egy autót szülinapomra?" Hmm.. Nem is rossz ötlet, egyszer még tuti bevetem.
Gyorsan felfutok a lépcsőn, az utolsó fokban szépen meg is botlok, és egy hatalmasat zakózok. Egy fájdalmas nyögés kíséretében feltápászkodom. Nem sokat törődök vele, már megszoktam, hogy ilyen szerencsétlen vagyok. Lassan elbotorkálok Ronnie szobájáig, és eredeti tervem, miszerint rávetődök az ágyban nem jön össze, mivel épp a tükör előtt áll és haját fésüli.
- Oh, jó reggelt. Azt hittem még alszol.. - Mondom neki.
- Most keltem. Egy nagy puffanásra. Egészen véletlenül nem tudod mi lehetett az? - Kérdi egy huncut mosollyal. Már túl jól ismer, így természetesen tudja, hogy csakis én bénázhattam.
- Fogalmam sincs. - Nevetek fel. - Na, de gyorsan öltözz fel, kész a reggeli. Plusz...Meglepetés is vár lent. -Erre felcsillannak szemei, ő még nem is sejti, hogy anyuék itt vannak.
Átsietek a szomszédos szobába, ami jelenleg az én hálómként funkcionál, felkapom a telefonomat az asztalról és ismét elmosolyodom. Kaptam egy üzenetet, 5 perce... Tőle.
Ennyit írt: "Fent vagy?"
Gyorsan már nyomom is a tárcsázás gombot, miközben óvatosan megyek lefelé a lépcsőn.
- Szia, ugye nem én keltettelek? - Szól bele a telefonba.
- Jajj, nem, dehogy. Alfa keltett. Ő a kutyusom, és itt van! Ahogy a szüleim és a tesóm is. Alig akarom elhinni. Olyan boldog vagyok. - Csacsogom.
- Ennek örülök, de...
- Jajj, és meg akarnak ismerni. Minél előbb. - Teszem hozzá, amikor látom, hogy anyu tátogva ezt kérdezi: "Ő az?"
Liam ezen felnevet.
- Oké, rendben. Amúgy is beszélni akartam veled... - Ez után a mondat után akkora gombóc keletkezik a torkomban, hogy azt hiszem meg sem tudok szólalni. Hangja hallatán egyből lelkiismeret furdalásom lesz. Egész idáig én fecsegtem, szóhoz sem hagytam jutni, amikor hallhatólag valami nincs rendben.
- Ebéd? - Kérdem végül, halkan.
- Rendben. Hát akkor... Majd találkozunk.
- Minden rendben? - Nem bírom ki, hogy meg ne kérdezzem.
- Minden rendben lesz.

14. fejezet

-14-

-You stole my heart-

- Igen, neked is szia Lucy. - Mondja gunyorosan, egy féloldalas mosoly kíséretében., de karomat továbbra sem ereszti el.
- Bocsi, szia. - Nyögöm ki végül, mivel nem szeretnék bunkó lenni. Akármennyire is próbálom utálni, nem megy... Én nem vagyok képes az utálatra. Hiába csalt és bántott meg, hiába törte össze a szívem, hiába használt ki... -és még sorolhatnám a hiába kezdetű dolgokat- mindezek ellenére nem tudom utálni. Karját óvatosan lefejtem az enyémről, és most már udvariasabban megkérdezem, amit az előbb olyan intelligens formában, egy 'Hát te meg mit keresel itt?' felkiáltással tettem. - Szóval, mi járatban errefelé?
- Nyilvánvalóan Eleanor születésnapi buliján vagyok. - Mondja olyan hangnemben ami nagyon nem tetszik. Én hülye még magamat szúrom le amiért bunkó voltam, közben ő minden lelkiismeret furdalás nélkül flegmázik velem. Szép...
- Jó, rendben. Látom nem lehet veled normálisan beszélgetni. - Mondom egyenesen a szemébe nézve, és már indulnék is el, amikor ő ismét megállít.
- De lehet, bocsi. Csak kicsit furcsa ez a helyzet. Úgy értem nem is találkoztunk még azóta, hogy...
- Szakítottunk? Megcsaltál? - Találgatok. Erre ő fájdalmasan felnyög, és visszaül a bárszékre amin eddig üldögélt.
- Én nem akartam... - Kezdene el magyarázkodni.
- Adam, szerintem ezt nem kellene erőltetni. Lucy már túllépett. - Mondja Lexy, és úgy vélem szavait nekem is intézi, Liamre célozva. Igen, nekem már itt van Ő.
- Komolyan? - Néz rám felhúzott szemöldökkel, és a jó öreg féloldalas mosolyával, amit anno úgy imádtam. Nem, ez már nem működik, rám már nincs semmilyen hatással. Persze még mindig ugyanolyan jóképű mint volt, barna haja, az ismerős kócos hatást kelti, ami olyan mintha a véletlen műve lenne, azonban én jól tudom, hogy több perces tollászkodás eredménye a tükör előtt. Kék szemei még mindig olyan... Kékek, mint voltak, de már nem remegnek meg a térdeim amikor beléjük nézek.
- Teljesen komolyan. - Próbálok hangomba egy kis hitelességet csempészni. Nem tudom mekkora sikerrel, mert még mindig úgy néz rám, mintha bármelyik pillanatban a nyakába borulhatnék.
- Rendben. És itt van most is az a 'hősszerelmes'? Vele jöttél? - Kacérkodik.
- Igen, vele jöttem.
- Bemutatsz neki? - Húzza fel szemöldökeit.
- Nem, szerintem inkább jobb ha mi most megyünk. - Szólal fel Lexy. Ránézek. Ő mindig -azaz nagyjából mindig- tudja, hogy mikor mi a helyes lépés, és most úgy látja jónak, hogy lépjünk le. Talán tényleg ezt kellene tennünk, azonban Adam szavai mégsem hagyják, hogy ezt tegyem. Tudnom kellene, hogy direkt csinálja, hogy direkt húz fel és cukkol, azonban az adrenalin hullám olyan hirtelen jön, hogy nem vagyok képes helyesen cselekedni.
- Nocsak, csak nem félünk Lexy? Nem akarok én balhét, csak kíváncsi vagyok, hogy ki az a bizonyos tökéletes pasi, akinek sikerült elcsábítania az én Lucy-met.
- Nem, abszolút nem félek. Ha itt lenne is valaki, akinek valami miatt aggódnia kellene az te lennél. Másodszor pedig... Többé már nincs olyan, hogy a te Lucy-d, hacsak nem így hívják az új barátnődet is. - Tekintetem cikázik Adam és Lexy között, ahol már szinte láthatóan vibrál a levegő. Lexy szavain legszívesebben most felnevetnék, bár tudom, hogy milyen abszurdul venné ki magát a dolog, ezért nem teszem, csak egyetértően bólogatok. Jól megmondta neki, én sem csinálhattam volna szebben.
- Nincs barátnőm. - Mondja Adam. Látom rajta, hogy kezdi felhúzni magát.
- De jó, akkor nyugodjunk meg, hogy egy egy-éjszakás kaland miatt törted össze Lucy szívét? Mondd, most erre vársz? - Kérdi értetlenkedve Lex.
- Mi? Dehogy... - Mondja halkabban Adam, és mintha elgondolkodna egy kicsit. - Lucy beszélhetnénk valami nyugodtabb helyen? Kettesben? - Teszi hozzá, mérgesen Lexy-re pillantva.
- Lucy, szerintem ne. - Mondja fejcsóválva Lex. Tudom, hogy neki általában jók a megérzései, és hogy hallgatnom kellene rá. De amikor Adamre nézek, valami mégis azt súgja, hogy meg kellene hallgatnom. Így végül magamat is meglepve, ennyit válaszolok.
- Rendben, menjünk.
Lexy ledöbbenve néz utánunk, és a következő pillanatban már el is siet. Lehet, hogy sikerült magamra haragítanom. Hurrá.
Adam kivezet valami hátsó ajtón, át az udvarra, ahol az ajtó mellett le is ülünk egy padra.
- Na, figyelek, mond gyorsan, szeretnék visszasietni a...
- Barátodhoz. - Mondja bólogatva. Én csak lesütöm a szemem, és várom, hogy elkezdje végre. - Jó... Először is. Én próbáltam többször is bocsánatot kérni, de miután több napig nem vetted fel a telefont, valamint mindenhonnan letiltottál és letöröltél, úgy döntöttem hiába is próbálkoznék. Csak szeretném, ha tudnád, hogy én szerettelek. Tényleg. Mármint... Jajj. - Sóhajt egy nagyot, mire felpillantok rá. Maga elé bámul, és mintha a valódi megbánást látnám tükröződni az arcán. Hirtelen rám néz. - Emlékszel, hogy amikor utoljára beszéltünk telefonon épp egy buliba készülődtem? - Erre alig láthatóan bólintok, de úgy tűnik észreveszi, mert folytatja tovább. - Akkor a barátom születésnapi bulija volt. És sokan voltak ott. Köztük ez a lány is. - Nem bírok tovább ránézni. Érzem, hogy a könnyek kezdik szúrni a szemem. - És túl sokat ittam. Ő pedig... Nyomult. És csak megtörtént a dolog. Tudod jól, hogy ez előtte egyszer sem fordult elő, de már olyan rég találkoztunk és...
- És te mégiscsak férfiból vagy. - Mondom gunyorosan. Már nem érdekel, ha bunkónak tart. - Ezért az első adandó alkalommal meg kellett, hogy csalj.
- Nem, Lucy... - Mondja felemelve állam, arra késztetve, hogy rápillantsak. Nem bírom. Előtörnek belőlem a már majdnem sikeresen eltemetett emlékek, a régi sebeim újra felszakadnak, és fékezhetetlenül elkezdenek folyni a könnyeim.
- Ezt akartad? - Kérdem már zokogva.
- Nem, dehogy, én csak...
- Akkor mégis mit akartál? Még jobban tönkretenni az életem? Ami egyébként már épp kezdett volna jól alakulni?
- Nem, én csak el akartam mondani, hogy mennyire sajnálom, én sosem akartalak téged megbántani. Hidd el, nem terveztem ezt. - Törli le könnyeimet az arcomról, mire én ellököm a kezét. - Én szeretlek. Még mindig. És... Bár fáj, hogy tudom már sosem leszel az enyém, de mégis örülök, hogy boldog vagy. Komolyan. - Erre megszeppenek, azt hiszem még a könnyeim is elfelejtenek folyni, és csak ülök ott vele szemben. Látva megilletődöttségemet folytatja. Azaz csak folytatná, ha nem szakítanám félbe. Szerintem azt hiszi elbizonytalanodtam.
- Nem. Igazad van, soha nem fogok már rád úgy tekinteni mint korábban. Van barátom, akit szeretek. - Most mondtam ezt így ki először nyilvánosan, de az rá abszolút nem tartozik. - Úgyhogy azt hiszem, jobb ha mész.
Rám néz, de még tétovázik, még mindig mondani akarna valamit.
- Kérlek. Menj. - Hunyom le szemem. Hallom, hogy lassan feláll, egy darabig egy helyben toporog, ezek után csak annyit érzek, hogy ad egy puszit a fejemre, és már csak távolodó lépteinek zaját hallom.
Miután biztos vagyok benne, hogy már nincs ott, lassan kinyitom szemeimet, amelyekből ismét patakokban folyik a könny. Már hangosan zokogok.
Fogalmam sincs meddig ülök ott. Legközelebb csak az ajtó nyitódásra, valamint csukódásra leszek figyelmes.
- A francba. - Mondja Lexy. Ezer közül is felismerném hangját legkedvesebb barátnőmnek, aki a helyett, hogy azt mondaná 'Én megmondtam' odajön hozzám, és szorosan átölel. Én sírok tovább. Úgy tűnik minden eddig eltemetett szomorúságom most kíván kitörni belőlem. Egy darabig csak csendben ülünk, amíg zokogásom szipogássá nem csendesedik. Ezek után kinyitom a szemem, és lassan a pad másik végébe nézek Lexy mögé. Már a kezdetektől fogva tudtam, hogy ott van, ám azonban csak mostanra sikerült elég bátorságot összeszednem, hogy rátudjak nézni. Csak ül ott, és maga elé bámul, ahogy azt hiszem pár perccel ezelőtt Adam is tette. Azonban ő teljesen más. Összeszorul a szívem, amikor észreveszi, hogy nézem és rám pillant. Tekintetéből annyi mindent kitudok olvasni. Először is aggodalmat. Nagyon sok aggodalmat. Aztán féltést, szeretetet.
- Jól van srácok, én bemegyek. Beszélgessetek. Akármi van szóljatok csak. - Mondja Lex, és biztatóan rám mosolyog. Visszamosolyogni nincs erőm, csak bólintok. Miután bemegy, lassan odacsusszanok Liam mellé, és egy pillanatig tétovázok, de utána lassan átölelem. Ő magához húz, és elkezdi simogatni a hátam.
- Teljesen átfagytál. - Mondja. Valóban, eddig ez nekem fel sem tűnt, de egész testemben remegek. Belebújok vállába, és belélegzem az illatát.
- Nem kellett volna kijönnöm vele. - Mondom halkan.
- Mi csinált? - Kérdi, és érzem, hogy teste megfeszül az idegességtől.
- Semmit. Csak próbált magyarázkodni... Persze én elküldtem. De akkor is... Eszembe juttatott mindent. Hogy mennyit szenvedtem miatta. Akkor azt hittem belehalok a fájdalomba és a szégyenbe. És most meg... Bocsánatot kér és... - Nem, inkább nem mondom el, hogy azt mondta szeret. Felesleges lenne, hisz már semmi értelme nincs.  - Mindegy. - Mondom zavartan. - Legalább már végleg lezárhatom a dolgot.
- Ebben segíthetek. - Mondja mosolyogva.
Ezen felnevetek. Tudom, hogy semmi vicces nincs benne, de jelenleg nem igazán tudom kifejezni máshogy az érzelmeimet. Kissé eltávolodok tőle, hogy a szemébe tudjak nézni. Tudom, hogy ő sosem tenné meg ezt velem. Amin Adam miatt végig mentem... Nem fog újra megtörténni.
- Köszönöm. - Mondom. - Hogy itt vagy nekem. - Mint valami béna reklámban. Gondolom magamban. De hát ha komolyan így érzek, nincs mit tenni. Akármilyen nevetségesen is hangzik, komolyan így gondolom.
- Én köszönöm, hogy itt lehetek neked. - Csókol meg.
Ebben a pillanatban döbbenek rá, hogy végre lezárhatom ezt az Adam ügyet. Egy szép metaforával élve, lepecsételhetem a vele kapcsolatos dolgok és érzések borítékát. A megkönnyebbüléstől felsóhajtok, és úgy érzem mintha legalább egy ezer tonnás kő zuhanna le a szívemről.
Azt hiszem pár percig csak ülünk ott csendben, egymást ölelve, mind a ketten gondolatainkba  merülve, amikor hirtelen felnevetek. A történtek után ez olyan furcsán veszi ki magát, hogy Liam kérdőn néz a szemembe.
- Azt hiszem mellettem nem lesz unalmas az élet. - Kacagok fel ismét. Átgondolva a hallottakat ő is elmosolyodik.
Nem kérdéses. Egy igazi 'troublemaker' vagyok. :)

13. fejezet

 -13-

I'll love them endlessly

A vacsora, komolyan. Őrület! Először is amikor Ronnie meglátja Liam-et. Szóval... Az... Megpróbálom nagy vonalakban leírni. Egy sikítás, aztán odarohan, bemutatkozik, össze-vissza ugrál, miközben azt hajtogatja, hogy milyen aranyosak vagyunk együtt. Totál kellemetlen, de nincs mit tenni. Ő már csak ilyen, és én így szeretem. Lexy egészen más. Ő megvárja míg Ronnie kitombolja magát, utána odalép és mosolyogva bemutatkozik. Peter először komolyan méreget minket, míg végül gondolom elhatározza magában, hogy nincs semmi amitől tartania kellene, így ő is beszáll a beszélgetésbe, ami Ronnie-nak hála természetesen a One Direction.
A vacsi végeztével Liam illedelmesen megköszön mindent, és már indulunk is.
- Aztán vigyázz ám a 'lányaimra'. Rendes gyereknek látszol, megbízom benned. - Mondja Peter.
- Persze, hogy vigyázom rájuk. - Válaszol Liam, majd miután kezet fognak elindulunk.
Liam vezet, én beülök mellé előre, a csajok pedig hátra.
Elmondhatatlanul ideges vagyok, amit Liam is észrevesz rajtam, így egyik kezével megfogja az enyémet. Ez mindig beválik, kicsit lehiggadok, de azért még mindig feszengek.
- Mondtam már, hogy milyen aranyosak vagytok együtt? - Szólal fel középre csusszanva Ronnie. Kezdődik. Nyugtázom egy sóhaj kíséretében. Segítségkérően Liamre pillantok, aki már mást nem tud csinálni, egyik kezét már odaadta. Így csak rámosolyog a visszapillantó tükörben. Persze ezzel inkább csak borzolja a kedélyeket. Ronnie szája be sem áll.
Amikor ott tart, hogy milyen aranyos gyerekeink lesznek majd, Lexy szólal fel.
- Ronnie, nyugi. Szerintem ez még egy kicsit korai. - Mosolyodik el.
- Egy kicsit. - Mondom eltakarva az arcomat. Kellemetlen.
- Ja, bocsi. Lehet. Csak annyira örülök nektek. - Mondja és elkezd megint beszélni valamiről. Már nem nagyon figyelek rá.
Hamarosan, végre (!) megérkezünk, egy klub elé ahol... Fotósok hada várakozik, és fényképez le minden egyes embert, aki bemegy.
Liam leparkol, eddig ők még egyenlőre nem vettek észre minket. Szerencsére...
- Na jó. Azt hiszem.. Ez. Nekem. Sok. Inkább én... - Motyogok össze-vissza idegesen.
- Nyugi. - Mondja ő maga felé fordítva, és nyom egy puszit a számra. - Nem muszáj bemennünk, ha nem akarsz.
- De, ha már eljöttünk idáig. Meg amúgy is megígértük, szóval.. Csak... - Nézek a fotósokra.
- Megcsinálhatjuk azt is, hogy nem egyszerre megyünk be. Nem fognak semmit sejteni. - Mondja.
- Na, az biztos, hogy mi most megyünk be, külön. Igaz Ronnie? - Kérdi Lexy.
- Aha. - Mondja Ronnie. Különös. Lefogadtam volna, hogy ő Liam-mel akar mutatkozni. Úgy tűnik ez a sok fotós még őt is megrémíti.
- Majd bent az ajtónál megvárunk titeket. Vagy, Lucy...? - Kérdi Lex.
Most kell döntenem, hogy... Tulajdonképpen miről is? Hogy felvállaljuk-e a kapcsolatunkat? Ránézek a mellettem ülő fiúra, aki tekintetével engem fürkész. Máris tudom a választ.
- Menjetek csak. Majd megyünk utánatok. - A csajok ki is szállnak, és elindulnak. Liam-re pillantok aki, gondolom látja rajtam, hogy félek ezért megölel.
- Na, gyerünk. Minden rendben lesz. - Szorítja meg utoljára a kezem, aztán kiszáll az autóból. Én még pár másodpercig habozom, amikor látom, hogy elkezdenek villogni a vakuk, de aztán összeszedem minden bátorságom és kiszállok én is. Mindenki Liam köré tolakszik, lehetetlenség lenne megpróbálkoznom nekem is odatolakodni hozzá. Egyedül maradok. Úgy döntök akkor bemegyek magam, épp el is indulok, amikor valaki megragadja hátulról a karomat. Tudom, hogy ő az mivel odahúz magához. Hallom, hogy egyre több gép kattog. Megfordulok és egyenesen azokba a gyönyörű barna szemeibe bámulok. Rám mosolyog mire én boldogságtól túlfűtötten visszamosolygok.

Megfogja a kezem és így kéz a kézben megyünk be az épületbe.
A csajok bent várnak minket, csukott ajtók mögött, a paparazzók fürkésző lencséi elől elbújva.
Körülnézek és látom, hogy ezt a hatalmas teret legalább ezer ember tölti ki.
- Gyertek, bemutatlak titeket El-nek. - Húz maga után Liam, míg oda nem érünk egy asztalhoz, ami körül legalább egy tucat lány ül. Az egyik lány meglátva minket feláll és odasiet hozzánk.
- Sziasztok. Örülök, hogy eljöttetek. Eleanor vagyok. - Nyújt kezet mosolyogva ez a gyönyörű lány.
- Szia, Lucy. - Mutatkozom be én is. - Nagyon Boldog szülinapot! - Mosolygom rá. - És köszönjük a meghívást. - Nyújtom át neki az ajándékunkat. Mivel még nem ismerem, fogalmam sem volt róla, hogy mit vegyünk, így maradtunk a szokásos csajos dolgoknál. Ruhák és ékszerek. Liam besegített egy kicsit, elmesélte, hogy El imádja az efféle dolgokat.
- Köszönöm szépen. és örülök, hogy eljöttetek. - Még váltunk pár szót, mire meghív minket a társaságukba, hogy üljünk le. Mi ezt szívesen el is fogadjuk. Liam is leül mellém, bár mivel csak lányok vannak az asztalnál látom rajta, hogy csak azért ült le, hogy ne maradjak egyedül.
- Nyugodtan menj ám el. Megleszek a csajokkal. - Mondom.
- Biztos? - Látom rajta, hogy habozik. - Nem jössz te is? - Néz körbe az asztalnál, ahol mindenki beszélget. Sőt mi több, már Ronnie is tökéletesen beilleszkedett, a mellette ülő lánnyal kezdett el trécselni a cipőjéről.
- Hát lehet elmegyek. Köszönni nekik. Lexy jössz te is? - Kérdem a mellettem ücsörgő lányt.
- Hát ha nem baj..
- Nem, dehogy. - Mosolygom rá. - Ronnie... - Ő mutatja ujjával, hogy egy pillanat. - Jó, Ronnie, mi elmegyünk. Nemsokára visszajövünk, jó? - Ő erre csak bólint, de véletlenül sem szakítaná félbe monológját a Louboution cipőkről.
Louis-t és Harry-t hamar megtaláljuk, valami dobozzal bajlódnak, azt húzogatják. Amikor észrevesznek minket elmosolyodnak.
- Sziasztok. - Köszönnek.
- Segítsek? - Kérdi egyből Liam.
- Nem kell, van ám itt izom. Ezt nem a legyek hordták össze. - Mutat bicepszére. - Egyébként szia Lucy. - Vándorol rám tekintete. Szerintem csak azért mondta, hogy nem kell a segítség, mert látta, hogy fogom Liam kezét.
- Sziasztok. Ő itt az unokatesóm.
- Lexy. - Fog velük kezet barátnőm.
- Örülök, hogy megismerhetlek. - Mondja Harry, egy olyan tipikus csábos mosoly kíséretében. Azt hiszem kezdem kiismerni őket, mert meg sem lepődöm. - Nagyon hasonlítotok egymásra az unokatesóddal. Annyiban biztos, hogy mind a ketten csinosak vagytok. - Folytatja. - Szia Lucy. Gyönyörű vagy, mint mindig. - Mondja, rám kacsintva. Már korábban is csinált ilyen, azért, hogy Liamet cukkolja. Ez most is sikerül.
- Igen, tényleg az. - Mondja ő, és átkarol. Harry épp reagálna, amikor Niall robban be a szobába.
- Hello srácok.. És lányok. - Teszi hozzá, amikor megpillant minket. - Öhm, szia Niall vagyok. - Nyújt kezet Lexy-nek.
- Lexy. Lucy unokatesója. - Mutatkozik be ismét Lex.
- Hu, hasonlítotok egymásra. - Néz végig rajtunk Niall.
- Én mondtam. - Pillant Harry Liam-re, aki csak elmosolyodik.
- Na jó, szerintem mi most megyünk.- Mondom mielőtt folytatnák.
- Oké. Mi itt leszünk. - Ad egy gyors puszit, és már megy is segíteni a fiúknak, amint mi lelépünk.
Lexyvel vidáman csacsogva sietünk vissza az asztalhoz, amikor valaki hirtelen megfogja a kezem. Nem tudom ki lehet az, így megfordulok.
- Te... Mit keresel itt? - Kérdem elkerekedő szemekkel. Lexy is hasonlóan meglepődik, amint megpillantja Adamet, a volt barátom.

12. fejezet

-12-

You don't know You're beautiful

Gyorsan körülnézek, azonban nem látok sehol senkit.
- Nyugi, szerintem csak kimentek a fiúk. - Magyarázza. - A stúdió elé. Ilyenkor mindig eljön egy csomó rajongó és egész nap ránk várnak. Szünetben párszor ki szoktunk menni hozzájuk.
- Rendes tőletek. Elszánt rajongóitok vannak az biztos.
- Hát igen. De nagyon hálásak vagyunk nekik. Nélkülük sehol nem lennénk.
Továbbra is erről beszélgetünk, amikor elérkezünk az utca végére, ahonnan tökéletes kilátás nyílik a stúdió elé.
- Hűű. - Ennyit bírok csak kinyögni. Amikor azt mondta, hogy "egy csomóan" vannak, én nem erre gondoltam. Ez jóval több a csomónál.
- Lehet jobb lenne visszafordulnunk.  - Mondja, majd meg is fordul és hirtelen elengedi a kezem.
- O.. Oké. - Motyogom értetlenül, azonban a következő pillanatban minden világossá válik, amikor meglátok egy csapat lányt közeledni. Egymás mellett sétálnak, és először úgy tűnik észre se vesznek minket, jobban mondva Liamet. Bár nem látom őket, de a hangokból így ítélek, mivel vidáman csacsognak tovább. Azonban hirtelen csend lesz, és hallom, hogy egyikük így szól:
- Várjatok! Az ott nem...?
- Nyugi, nem lesz semmi baj. - Mondja Liam felsóhajtva, mivel már tapasztalatból előre tudja mi fog történni.
A lányok odarohannak és pillanatok alatt körül is vesznek minket.
- Úristen! Kérhetek egy autogramot? Imádlak titeket. - Ilyen és ehhez hasonló kiálltásokat hallok, miközben kihátrálok a tömegből.
- Persze. - Mosolyog rájuk Liam. Jó látni, hogy ilyen közvetlen a rajongóikkal, látszik rajta, hogy valóban hálás nekik. Én csak mosolyogva nézem, szinte fel sem tűnik, hogy az egyik lány, aki már megkapta az aláírását odalép mellém.
- Szia. - Köszön kedvesen.
Már nem kiabálnak a lányok, tudják, hogy úgy is mindenki megkapja a képét és autogramját, így Liam is meghallja ezt és felpillant rám. Én bólogatok, hogy minden rendben van.
- Szia. - Válaszolok mosolyogva.
- Adnál egy autogramot? - Kérdi csillogó szemekkel a lány. Ledöbbenek. Hogy én? Autogramot?
- Persze. - Mondom fejcsóválva. Végül is... Miért is ne? Így aláírom a felém nyújtott lapot.
- Nagyon szépen köszönöm, aranyos vagy... Liammel vagy igaz? - Kérdi.
- Hát... Öhm. Hogy érted? - Kérdem vissza, kellemetlenül röhögcsélve.
- Együtt sétáltatok. Gondolom ismeritek egymást.
- Ja, igen. - Nézek rá egyből a fiúra, aki épp egy rajongóval fényképezkedik. És egyből elmosolyodom.
- Oooh. - Nyögi ki a lány egy bizalmas mosoly kíséretében. - Szóval nem "csak" ismeritek egymást.  Elég jó vagyok a kapcsolatok felmérésében. Látom ahogy rád pillantgat. Meg persze ahogy te ránézel. Mondjuk már egy ideje sejtettem, hogy van valakije, mert az utóbbi időben eléggé kivirult. De nyugi, nem fogom szétkürtölni. - Mondja fülig érő mosollyal.
- Hát... Köszi. Bár még igazából én sem tudom, hogy van-e mit szétkürtölni.
Épp akarna mondani valamit, amikor odalép még egy lány.
- Jajj, kaphatnék én is egy aláírást?
- Hogy hívnak?  - Lép oda egy harmadik is.
- Lucy. -  Mondom még mindig hitetlenkedve, hallva, hogy tőlem kérnek autogramot. Persze én szívesen aláírom a felém nyújtott fecniket.
Egyre többen gyűlnek körém, míg végül Liam is odalép nevetve.
- A végén még jobban szeretnek majd téged, mint engem.
- Azt azért erősen kétlem. - Nevetek fel én is.
- Csinálhatnánk rólatok egy képet? - Kérdi valaki a tömegből.
- Aha, miért is ne? - Karolja át derekamat Liam. Erre többen is fel 'Huuu'-znak, én pedig nem tudok nem mosolyogni.

Ezek után visszamegyünk a stúdióba, mivel lejárt a srácok szünete. Elköszönünk a rajongóktól, és az a lány, akivel először beszélgettem, még odasiet hozzám, és súg valamit, legalábbis eléggé halkan mondja ahhoz, hogy rajtunk kívül más ne hallja. Nem is igazán értem, de megköszönöm és elmegyünk.
Ezek után az egész napot itt töltöm a fiúkkal, de nem bánom, sőt kimondottan jól szórakozom. Nehezemre esik hazamenni, de muszáj. A kocsiban még megköszönöm Liam-nek ezt a csodás napot, aki ezt csak annyival kommentálja, hogy reméli lesznek még hasonlóak. Hát rajtam biztos, hogy nem fog múlni.
Gyorsan elköszönök tőle, és besietek a házba, ahol a csajok épp vacsorához készülődnek, és evés közben egyből ki is faggatnak.
Kaja után felnézek a netre is, mivel már napok óta fel se pillantottam, anyuéknak sem írtam, -tegnap kellett volna- akik ez miatt biztos halálra izgulják magukat. Részletesen elmesélem az elmúlt hetet, persze pár részt kihagyok, mondjuk a Tyleres incidenst, de azon kívül mesélek nekik Londonról, nem elég egyszer elmondani, hogy milyen gyönyörű ez a város, és remélem ők sem unják még, hogy minden levelemben ezt ecsetelem. Mesélek nekik arról is, hogy Ronnie és Lexy, valamint Peter is jól vannak, és fantasztikusan érezzük magunkat, valamint úgy érzem itt az ideje beavatnom őket a Liammel való 'kapcsolatomba' is, így róla is regélek egy 'kicsit'. Persze a kicsit azt nem gondoltam komolyan. :)
Ezek után felnézek az egyik közösségi oldalra is, ahol komolyan meglepődöm, hogy hirtelen több száz követőm lett. Persze rögtön tudom a választ. A kulcs Liam. Csak tudnám hogy találtak meg. Ez egy kicsit... Félelmetes. Mindegy, annyiban hagyom a dolgot, inkább ki is lépek, és szinte úgy zuhanok be az ágyba.

Az elkövetkezendő nap tudom, hogy húzós lesz, mivel ma lesz a buli, ahova meghívtak minket. Már előre félek Ronnie viselkedésétől... Előtte meghívtam vacsira Liamet, hogy valamennyire ismerkedjen meg a csajokkal, valamint természetesen Peterrel, aki jelenleg most apám helyett is apám itt Londonban. Izgalmas napnak nézünk elébe az már biztos.
Napok óta nem aludtam ilyen jól, végre sikerül kialudnom magam, vagyis... Mi az, hogy kialudni? Fél 12-ig ki sem kelek az ágyból. Mivel az utóbbi napokban nem sokat voltam itthon, így ma egész nap a ház körül segédkezem. 4 óra körül elkezdünk készülődni. És ez most pontosan arra a napra emlékeztet engem, amikor megismertük Tylert. Nem is akarok erre többet gondolni, így megrázom a fejem, mintha ezzel kirázhatnám belőle a kellemetlen emlékeket is. Azonban tudom, hogy ez a mai nap egészen mást tartogat majd.
Ronnie most sem hazudtolja meg magát, egy sötétkék ruha mellett dönt, ami szerencsére annyira nem rövid mint a múltkori, de azért így is elég sokat mutat. Lex egy farmerszoknyát, hozzá egy ujjatlan fehér toppot valamint rá egy farmerkabátkát vesz fel. Én eléggé döntésképtelen vagyok, de végül Veronika -ki más- rábeszél egy fekete egybe ruhára, ami még az én ízlésemnek is megfelel.
Fél 6-ra -csodával határos módon- kész vagyunk és segítünk Peternek a vacsiban, megterítünk és hasonlók.
Majdnem pontosan 6-kor Liam is megérkezik. Amikor ajtót nyitok neki, a szokásos mosoly, ami már szinte állandó kiegészítőm amikor vele vagyok, visszatér arcomra. Ad egy csókot és átölel.
- Gyönyörű vagy. - Suttogja fülembe.
- Dehogy vagyok. - Mondom alig hallhatóan, lesütött szemekkel.
- Dehogynem. Kezével felemeli állam, hogy belenézzek szemébe. - "You don't know you're beautiful, and that's what makes you beautiful..." - Énekli pár sorát egyik számuknak.
Jó bevallom, tegnap utánuk néztem youtubeon. És rájöttem. Úgy is a rajongójuk lennék, ha nem ismerném őket. És hihetetlen, hogy ő itt áll az ajtómban, és ezt nekem énekli. Gyomromban a pillangók szokás szerint megőrülnek, és úgy érzem a boldogságtól mindjárt elájulok. Még egyszer megölelem, utána belenézek szemébe.
- Na készen állsz? - Kérdem, majd amikor bólint, magam után húzom, egyenesen a konyhába.

11. fejezet

-11-

- I just wanna take you anywhere that you like -

Mindent elmesélek nekik, ott egy álltó helyemben, ahogy beléptem az ajtón. A legelején kezdem, és megkérem őket, hogy ne szakítsanak félbe, had hadarjam el gyorsan az egészet, hátha akkor egy kicsit könnyebb lesz. Persze barátnőm, Veronika nem bírja ki.

- Várj. Nem egészen világos. Most akkor mi is az igazi neve a 'lovagodnak'? Azt mondtad, hogy nem az akinek mondta magát. - Mindig is a 'lovagomnak' hívta Liam-et, persze akkor még nem tudta, hogy ki is ő valójában.

Pár másodpercig hezitálok, de végül kimondom.

- Liam... - Sóhajtok fel, mert tudom, hogy mi lesz a reakciója, amikor kimondom a teljes nevét. - Liam Payne.

- Lucy Brenson! Te. Ezt. Most. Nem. Mondod. Komolyan. - Mondja kiabálva. - Jézusom! Atya ég! Nem hiszem el. - Folytatja tovább... - Muszáj bemutatnod neki!  Ismerem Liam Payne barátnőjét! Híresség vagy! Úristen, adsz egy autogramot?

- Jézusom, Ronnie. Dehogy vagyok híresség, sőt azt hiszem még a barátnője sem vagyok.

- De hát ott aludtál nála!

- Igen, de nem azért, amire szerintem te gondolsz.

- Hát akkor miért? - Kérdi csillogó szemekkel.

Nem tudom, hogy elbírom-e neki mondani a történteket, ezek után, hogy így fellelkesedett.. De muszáj lesz, ha már egyszer belekezdtem.

Így elmesélem a folytatást is.

Először amikor meghallja támadóm nevét, szeme elkerekedik, aztán értetlenül összeráncolja homlokát.

- Biztos, hogy... Azt mondtad sötét volt, szerintem rosszul láttad.

- Nem. Tudom mit láttam, ő volt az Ronnie.

Ezek után kitör a káosz. Azt hiszem részleteznem sem kell, a vége mindennek annyi, hogy Ronnie bevágja a durcit, és bezárkózik a szobájába, mi pedig hosszasan elbeszélgetünk Lexyvel. Annyira szeretem őt, mindig türelmesen végighallgat, és engedi, hogy kisírjam magam a vállán. Ezen a téren különbözőbbek sem lehetnének Ronnie-val...

A nap hátralévő része hasonlóan telik, semmi különöset nem csinálunk, eszünk, takarítunk egy kicsit, beszélgetünk, ismét eszünk, megnézünk egy filmet, és, meglepő módon... ismét beszélgetünk.

Másnapra Ronnie is kidugja fejét a szobájából, úgy tűnik kezd megbékélni. Bár bevallom kicsit fáj, hogy így viselkedett velem, a történtek után még nekem kell pátyolgatnom. De mivel nagyon jó barátnőm, ezért én bármit megtennék érte, valamint azért, hogy ne legyen boldogtalan. Így, először is elújságolom neki, hogy hivatalosak vagyunk egy szülinapi bulira, ahol valószínűleg az összes fiú ott lesz. Mintha egy szempillantás alatt eltűnne minden bánata, majd kiugrik a bőréből.

Egy egész hét eltelik, jóformán semmit nem csinálunk, eltekintve attól, hogy én Liammel igyekszem minél több időt tölteni, majdnem minden nap találkozunk, csak sajnos nagyon elfoglalt, igazából erről nem sokat beszélünk. Jóformán semmiről nem beszélünk, ami a bandával kapcsolatos. Ez nekem kicsit furcsa. Hiszen ők is az élete részei, és ha szeretné, hogy én is az legyek, örülnék ha mindent megosztana velem.

Először azt hiszem, hogy a Szombat is a semmittevés keretein belül fog zajlani, mindaddig amíg meg nem kapom a következő üzenetet:

"Ideje, hogy kicsit jobban megismerd Liam Payne-t, ha gondolod bemutathatom az életét. Mit gondolsz, készen állsz rá?"

Elég egyértelmű, hogy erre mi a válaszom, hisz épp az imént emésztettem ez miatt magam, így gyorsan elkészülődök. Nem öltözöm ki túlságosan, egy egyszerű fehér ruha mellett döntök, hajammal nem csinálok semmit, hagyom, hogy fürtjeim hullámosan ereszkedjenek vállamra. Az arcommal viszont muszáj kezdenem valamit, ezért lealapozom a sebemet, ami valójában már majdnem el is múlt. Egy gyors alapsmink feldobása után kész is vagyok.
Szemeim rögtön felcsillannak, amint meglátom autóját a házunk előtt. Egyből rohanok is.

Amikor vele vagyok, megfeledkezem az otthoniakról, minden gondomról, bánatomról és bajomról.
- Hova is megyünk pontosan? - Kíváncsiskodom.
- Majd meglátod... - Feleli titokzatosan. - De nyugi, nem lesz semmi gond. - Mondja, amikor pár perc múlva meg is érkezünk erre a bizonyos helyre.

- Hát ez kimondottan... érdekes. - Keresem a megfelelő szót arra, amit látok. Egy bazi nagy épület előtt állunk meg, amiről fogalmam sincs, hogy mi az. Értetlenségem láttán csak nevet egy sort.
- Ez a stúdiónk, ahol jelenleg az új albumunkat vesszük fel. - Magyarázza.
- És én bemehetek ide?
- Persze. Lebeszéltem Paullal. Ő a menedzserünk. És eléggé engedékeny. - Mondja egy amolyan "nekem mindent szabad" mosoly kíséretében.
Még mindig nevetünk, amikor megfogja a kezem, és belépünk -szerintem- a hátsó ajtón. Ezek után csak megyünk, egyik ajtón be, másikon ki -számomra ez olyan mint egy labirintus- míg végül meg nem érkezünk. Egy férfi fogad minket -mint utólag kiderül Paul- aki rögtön aláírat velem pár papírt, hogy az itt hallottakról nem nyilatkozom semmiféle módon, nem hozom nyilvánosságra őket, meg ilyesmik. Egyébként rendes ember, látszik rajta, hogy tényleg törődik a fiúkkal. A többiek is ott vannak, úgy tűnik még nem kezdték el a munkát, valószínűleg Liam-re vártak, aki be is siet hozzájuk, miután megbizonyosodik róla, hogy elleszek Paullal. Amikor a fiúk megpillantanak elmosolyodnak, én pedig integetek nekik, amit viszonyoznak. Ezek után el is kezdenek dolgozni.
Elkezdenek felénekelni valami számot, ami egyébként már most tetszik. És tényleg. Bár lehet azért, mert most jelenleg épp Liam énekel. Sosem hallottam még őt énekelni ezek előtt. Ha idáig azt hittem szerelmes vagyok belé, mostanra már biztosan tudom. Istenem, az a hang...
Még egy darabig hallgatom őket, aztán szünetet kapnak és kijönnek hozzánk.
- Egész jók voltatok fiúk. - Mondja Paul.
- Én inkább úgy fogalmaznék, hogy fantasztikusak. - Mondom mosolyogva.
- Lehet többször is el kellene jönnöd, jó hatással vagy rájuk. Legalábbis Liam-re biztosan.
Félénken rámosolygok, erre ő odalép mellém.
- Nem unatkozol?
- Nem, dehogyis. Sőt... Örülök, hogy itt lehetek.
- Én is örülök, hogy itt vagy. - Nyom egy puszit a homlokomra. - Nem megyünk el egyet sétálni amíg szünet van? - Kérdi.
- De, az jó lenne.
Ismét keresztülmegyünk a 'labirintuson' és kéz a kézben elindulunk lefelé az utcán.
Hirtelen azonban mintha ezer lány kezdene el egyszerre sikítani, ezért ijedten körbenézek.

10. fejezet

-10-

Baby You light up my world like nobody else

Reggel valami igazán különleges érzéssel ébredek, talán azért mert mellettem hallom szuszogni azt a fiút, akit azt hiszem szeretek. Kinyitom a szemem, és rögtön elmosolyodom, amikor megpillantom. Olyan mint egy angyal. Na jó, ez azért már túlzás. Néha egy kicsit elfogult vagyok azokkal az emberekkel akiket szeretek.
Próbálok észrevétlenül kikászálódni mellőle az ágyból -persze nem túl nagy sikerrel mivel majdnem le is esem-. Tipikus. Ez annyira jellemző rám. Pont amikor próbálnék csendben lenni, akkor vagyok a legszerencsétlenebb, és ezáltal legzajosabb. A szerencsétlenségemen már csak nevetni tudok.
Hirtelen észhez térek és a szám elé kapom a kezeimet. Késő, Liam lassan kinyitja a szemeit, rám néz és elmosolyodik.
- Jajj, ne haragudj. Nem akartalak felébreszteni. - Mentegetőzöm.
- Így bármikor kelthetnél. Örülök, hogy jó kedved van. - Mondja, majd int, hogy menjek oda hozzá. Én félénken indulok el felé, aztán nem bírom tovább elnevetem magam és odaugrom mellé az ágyra.
Odahúz magához és átölel.
- Ez a valóság? - Suttogom a vállába.
- Tessék? - Kérdezi, és hátrébb húzódik, hogy tanulmányozni tudja az arcomat.
- Semmi. - Mondom mosolyogva.
Még mindig engem fürkész és hirtelen megakad a szeme valamin. Tudom, hogy min. Odahajol és nyom egy puszit, az arcomon lévő vágásra.
Lehunyom a szemem, és megpróbálok nem gondolkodni. Megpróbálom visszafojtani a feltörekvő emlékeket arról, hogy hogyan is szereztem ezt a sebet. Ez lehetetlennek tűnik, azonban amint meghallom a hangját el is felejtem, hogy mi járt az eszembe.
Azt hiszem, ez nagyon is a valóság.
Mivel előző nap sokáig beszélgettünk, nem meglepő, hogy amikor ránézek az órára azt látom, hogy az már hamarosan egyet üt. Rápillantok a mobilomra is, ami eddig le volt halkítva, így nem vettem észre, hogy Lexy már vagy ezerszer hívott, sőt több SMS-t is küldött. Aggódik értem.
Gyorsan amíg összekészülődök Liam összedob egy kis reggelit, és kaja után hazavisz.
A kocsiban eszembe jut valami, amit eddig elfelejtettem megkérdezni. Igazából tegnap nem sokat beszélgettük a One Direction-ről, és erről az egész "sztárosdiról".
- Szóval... - Kezdek bele, mire kíváncsian rám néz a szeme sarkából.
- Szóval? - Kérdez vissza egy mosoly kíséretében.
- Na, szóval... - Nevetek fel. - Csak azon gondolkodtam, hogy eddig hogyhogy nem találkoztunk egyetlen rajongóval, vagy paparazzóval sem?
- Ez egy jó kérdés. Hát, a kávézónál ez véletlen volt. Akkor találkoztunk először és én azt hittem, hogy te felismersz majd. De aztán nem.. - Lesütöm a szememet, és komolyan szégyenlem magamat. Hisz mégiscsak tinédzser vagyok, és... Bakker! Még Justin Bieber-t is akármikor felismerném, ha szembejönne velem az utcán, pedig nem nagyon hallgatom a zenéjét. De, hogy a One Direction-ről szinte nem tudok semmit...
- Basszus... - Nyögöm ki.
Szemét az útra szegezi, de egyik kezével az enyém után nyúl és halványan elmosolyodik.
- De ez nem baj. Sőt lehet még jobb is így. Legalább egy kicsit átlagos fiatalnak érezhettem magam veled. Mondjuk amikor először megcsörrent a telefonod, és meghallottam, hogy Cher Lloyd a csengőhangod azt hittem már felismersz. Egy x-factorban szerepeltünk, nagyon jófej csajszi.
- Én is bírom. - Motyogom, miközben összekulcsolt kezeinket tanulmányozom. - Jó, oké, mentségemre legyen, hogy nem nagyon szoktam X-factort nézni, és Chernek is csak azért a pár számáért vagyok oda amik eddig megjelen... Na, ne nevess. - Mondom neki. Persze el tudom képzelni mennyire vehet komolyan, hisz én is nevetek.
- Na jó. Abbahagytam. - Mondja még mindig vigyorogva. - Egyébként. Öhm.. Az étteremnél kicsit más volt a helyzet. Kértem egy kis segítséget a menedzseremtől. Csak hogy egy kicsit megismerkedhessünk, meg kettesben lehessünk. Azt mondta, hogy most az egyszer még tud segíteni, de ne csináljunk ebből rendszert. Persze, tudom, én vállaltam a hírnevet, így a vele járó kellemetlenségeket is, de azért jó volt egy kicsit normálisnak lenni.
- Megértem. Vagyis.. Nem egészen, hisz én nem vagyok híresség, de... Akkor is. - Motyogom ismét össze-vissza.
- De nem fogom hagyni, hogy téged is bántsanak. Ezúttal nem. - Mondja komolyabb arckifejezésre váltva. Nem igazán értem, hogy miről beszél, csak rámosolygok, és kipillantok az ablakon, mivel már egy ideje a házunk előtt parkolunk. Pont jókor nézek ki, mivel meglátom Lexy-t, aki kiles a függöny mögül-
- Na azt hiszem lassan mennem kellene. - Fordulok mosolyogva felé.
- Jajj majdnem el is felejtettem. Louis írt az előbb, érdeklődött, hogy hogy vagy, plusz meghívott minket egy buliba. A barátnőjének most lesz a születésnapja, és bulit szervez neki. A barátnőidet is meghívta. De nem muszáj ám elmennünk, tudom, hogy neked ez így sok egyszerre, és nem akarom, hogy...
- Nem, szívesen elmegyek! És szerintem a csajok is odalesznek az ötlettől. Alig várom, hogy megismerhessem a lányt. - Mondom mosolyogva. Látom, hogy ennem nagyon örül, mert rögtön felcsillan a szeme.
- Akkor majd még beszélünk. - Nyomok egy puszit a szájára, és már futok is a ház felé, ahol természetesen egyből Ronnie és Lex fogad.
- Ott aludtál nála! Mondd Lucy, hogy nem csak aludtatok. - Fogad egyből Ronnie. Ezen mosolygok, és megfordulok, miután bezártam az ajtót.
- Lucy... Mi történt? - Fut oda egyből Lexy. Először fel sem fogom miről beszél, aztán leesik. Jajj, a sebem. Már szinte el is felejtettem.
Azt hiszem most jön csak a nehéz része, pillantok Ronniera.

9. fejezet

-9-

- No more fears, no more crying -

Amint kilépek természetesen egyből minden szempár rám szegeződik.

- Nézd, sajnálom… Nem akartam bunkó lenni, csak vicceltem, nem gondoltam komolyan. Én már csak ilyen vagyok. – Mondja a srác, akit Liam az előbb Louisnak szólított, majd halványan elmosolyodik. – És… Sajnálom, ami történt veled. – Mondja már komolyabb arckifejezéssel.

- Szerencsére semmi komoly. – Mondom, majd leülök az ágyra Liam és a másik fiú közé. – Csak azt sajnálom, hogy így kellett találkoznunk. Egyébként, ha valaki nem tudná még, Lucy vagyok. – Mosolyodom el.

- Nem volt ez olyan rossz fogadtatás. – Mondja a mellettem ülő fiú mosolyogva. – Amúgy Harry.

Nem tudok nem mosolyogni. Valamint – természetesen – egyből el is vörösödöm, visszagondolva az emlékre.

Liam átnyúl mögöttem, és tréfálkozva meglöki a fiút, aki hangosan felnevet. Örülök a jókedvüknek, ez rajtam is segít egy kicsit.

- Csak az a vágás ne csúnyítaná el azt a gyönyörű arcodat... – Mondja Louis.

Mi? Gyönyörű arcomat? Direkt csinálják ezt velem?

- Tényleg. Le kellene fertőtleníteni. Azért hoztam a piát. – Mondja Liam, és ezzel gyorsan el is kezd készülődni, azaz önt belőle egy keveset egy papírzsepire. – Hát ez most eléggé csípni fog…

- Nyugodtan megfoghatod a kezem. – Mondja Harry egy féloldalas mosollyal. Ezen megint csak mosolyogni tudok, és a helyett, hogy megfognám a felém nyújtott kezét, Liam keze után nyúlok, aki először meglepetten néz rám, utána elmosolyodik, és összekulcsolja ujjainkat. Hatalmasat dobban a szívem.

- Készülj. – Mondja Liam, mire én behunyom szemem és várom a csípő érzést. Ami természetesen jön is, hamarabb, mint vártam. Összeszorítom a fogaimat, de még így is felszisszenek, amikor elkezdi törölgetni arcomat a zsepivel.

- Na, kész is. – Mondja, mire lassan kinyitom a szemeimet és lazítok a szorításon, mivel szerintem szegénynek már lassan a vérkeringését is elállítom a kezében.

- Jól van skacok, szerintem mi most húzunk innen, magatokra hagyunk titeket. Beszéljetek meg mindent, meg… A többi. – Mondja Niall. – Nem tudtok a környéken egy jó szórakozóhelyet?

- Van ez az új klub. Most nyílt. Állítólag elég jó. Valaki járt már ott? – Kérdi Louis.

- Aha, én már voltam ott. – Nézek rá Liamre, mivel arra az estére szerintem Ő is emlékszik, holott nem volt ott. Azon a napon derült ki, hogy kezdünk komolyabban érdeklődni egymás irántam, csupán csak barátságnál. Valamint ott ismertem meg Tylert is. Ami ma már nem épp egy kellemes emlék… - Tényleg elég jó hely.

- Király. Akkor mi már nem is zavarunk tovább. Tiétek a lakás. – Mondja Harry, szemöldök húzogatva, aztán kivonulnak a szobából, Liam pedig kikíséri őket, a többi emberrel együtt, akik nem igen tűnnek bánatosnak, hogy el kell hagyniuk ezt az eddig nem túl pörgős bulit.

Miután mindenki lelépett visszajön hozzám a szobába, és leül mellém.

- Szerintem… Nekem is haza kellene mennem. Gyalogolnom kellene, de ha felhívnám Lexyt biztos kijönne elém…

- Nem, ne menj el… Mármint, nem akarom, hogy... Elég sok mindenen mentél már így is keresztül... Miattam. – Mondja lesütött szemekkel.

- Nem! Nem miattad volt. Nem a te hibád. – Nyúlok kezei után, amiket idegesen tördel. Amikor megfogom kezeit felpillant rám, egyenesen belenéz gyönyörű barna szemeivel a szemembe, és én majdnem elájulok.

- Hát… Szerintem akkor sem jó ötlet ilyenkor sétálgatni. Szóval esetleg itt maradhatnál. Ne értsd félre, én nem… Nem akarok semmit, csak.. féltelek.

Ismét belenézek szemeibe, és tudom, hogy igazat mond. Látom. Annyira jó érzés tudni, hogy valaki igazán törődik veled, nekem erre most annyira szükségem van. Erre nem tudok semmit válaszolni, így közelebb hajolok hozzá és adok neki egy puszit... A szájára!?

Jézusom. Nem tudom mi van velem. Azt hiszem, kezdek… szerelmes lenni. Vagy már az lennék?

- Azt hiszem igazad van. 

Ő erre közelebb húz és… Megcsókol. Igen. Itt a válasz előző kérdésemre. Már fülig szerelmes vagyok.

Az egész estét végigbeszélgetjük, nem érdekel, hogy hulla fáradt vagyok, egyszerűen csak jó vele beszélgetni. Hosszú, fárasztó nap volt ez a mai, valamint egy rossz emlékem is fog fűződni hozzá, de egyben lehet ez életem legszebb napja is, mivel annak az embernek a karjai között aludhatok el, akire tudom, hogy bármikor számíthatok.