22. fejezet

-22-

-baby I'll take you there -

Jó, biztos csak egy félrement üzenet. Miért akarna nekem bárki is olyant írni, hogy: "Bárcsak melléd feküdhetnék."? Egy pillanatig átfut az agyamon, hogy lehet Liam írta. De... Miért rejtené el a számát? Nem, biztos nem ő volt... Téves. Azért a hideg kiráz, mielőtt kitörölném az SMS-t. Biztosan nem nekem szánták. Nyugtatgatom magam. Persze azért alaposan körülnézek a szobában, mielőtt megpróbálnék visszaaludni.
Igen, a baj ott kezdődik, hogy "próbálnék". Az éjszaka hátralevő része simán elmenne egy rémálomnak, csak forgolódok, miközben fejemben mindenféle összeesküvés elméleteket gyártok. Ha sikerül is elaludnom, olyan éber vagyok, hogy minden apró kis zajra felrezzenek, így pár óránál többet nem tudok egyhuzamban pihenni. Reggel 6-kor végleg feladom a próbálkozást, majd mint egy zombi, battyogok le a konyhába csinálni magamnak egy kávét, mivel tudom, hogy szükségem lesz majd rá... Mi van velem? Teszem fel a kérdést magamnak gondolatban. Lehet segítségre lenne szükségem? Tutira paranoiás vagyok, és magamat ismerve, nem fogom ezt sokáig bírni. Pislogás nélkül bámulok előre kezemben a bögre kávéval, és majdnem összepisilem magam, amikor valaki hozzáér a vállamhoz. A kávé természetesen kiborul, fele a lábamra ömlik, másik fele pedig a padlóra.
- Hoppá. Ne haragudj ha megijesztettelek, nem akartam. - Hallom meg Peter ismerős hangját, aminek következtében egy hatalmas, megkönnyebbült sóhaj tör elő belőlem.
- Semmi baj, én kérek elnézést, mindjárt fel is takarítom...
- Hogyhogy ilyen korán fent vagy? - Méreget furcsán "pót apám".
- Nem tudtam aludni. - Sütöm le szemeimet, miközben a padlóra folyt kávét törölgetem.
- Csak nem... kmm... A barátoddal van valami baj? - Kérdi kínosan. Ezen rögtön elmosolyodom, nagyon aranyos, hogy rákérdezett és, hogy aggódik, de persze megrázom a fejem. - Huu, ennek igazán örülök, nem vagyok valami jó az ilyesfajta beszélgetésekben... Na de én már rohanok is, sajnos mennem kell dolgozni, szia. - Néz gyorsan az órájára, majd elviharzik az előszobába.
- Szia. - Suttogom, mivel tudom, hogy már amúgy sem hallaná meg. Gyorsan feltakarítok mindent, miközben azon gondolkodom, hogy milyen jó lenne, ha most itt lenne Liam. Még csak 7 óra, ilyenkor biztos nincs még... Ooh, dehogynem! Tegnap mondta is, hogy próbálni mennek reggel a srácokkal, szóval már fenn van. De nem akarom zavarni, bár.. Muszáj írnom neki! Futok is fel telefonomért, amin rögtön bepötyögök egy üzenetet.
A mobilomat szorongatva ülök le a kanapéra, várva, hogy válaszoljon. Már körülbelül fél órája ücsörgök, amikor a némaságot kettéhasítja a mobilom csörgése. Egyből felveszem és elkezdek hadarni.
- Szia, bocsi, hogyha zavarlak, csak muszáj volt írnom, mert már nem bírom, egyedül vagyok, és.. fáj a lábam! Ne haragudj amiért tegnap bunkó voltam és sajnálom, hülye vagyok, és... Azt hiszem ennyi. - Veszek egy hatalmas levegőt, mivel már majdnem megfulladok mire ezt mind kimondom.
- Szia. Mennyi kávét ittál? - Hallom hangján, hogy mosolyog.
- Nem sokat. De tényleg. A fele ráborult a lábamra. - Röhögcsélek idétlenül, mire ő is felnevet.
- De semmi komolyabb ugye?
- Nem, csak meleg volt egy kicsit... Na de lényegtelen. Mikor végzel?
- Szerintem még pár óra. Várj, hogyhogy nem alszol te még ilyenkor?
- Nem tudom, nem bírtam... Na és utána találkozunk? - Terelem gyorsan a témát.
- Igen, persze, csak izé, van egy kis gond... Szóval az van, hogy anyu már meg akar ölni, amiért még nem mutattalak be nekik. És meghívott minket ebédre, szóval remélem, ez nem gond, bár még lefújhatom...
- Nem, dehogy is! Örülök neki! - Mosolyodom el, mivel tényleg lázba hoz a dolog. Még sosem találkoztam a szüleivel, és kíváncsi vagyok rájuk. Valamint annak is örülök, hogy kimozdulhatok...
- Oké, akkor beugrom érted olyan 10 körül. Wolverhampton körülbelül 2 órára van innen. Ja igen. Oda megyünk, ott éltem London előtt. - Magyarázza.
- Rendben. - Még mindig mosolygok. 3 perce beszélek vele, de máris jobb kedvem lett...

~o~

Miután lerakom a telefont, próbálok a lehető leghalkabban elkészülődni, persze 9 körül még így is sikerül felébresztenem Lexy-t, akitől egyből bocsánatot kérek, de azért kapóra is jön, hogy ébren van, egyedül nem nagyon tudnám kiválasztani, hogy mit vegyek fel. Valami csinos kell, de mégsem túl konzervatív, csak amit valóban felvennék. Nagy küzdelmek árán végül kiválasztunk egy fehér ruhát, hozzá egy vékony pamutpulcsit valamint a kedvenc táskámat. 

Liam ahogy mondta 10 körül meg is érkezik értem, és neki is vágunk az ismeretlennek. Mármint számomra... Nagyon jól telik az utazással töltött két óra, végig beszélgetünk és nevetgélünk, végre úgy érzem újra a régi önmagam vagyok. Mióta itt vagyok még nem is jártam Londonon kívül, pedig Anglia tartogat még szép helyeket. Wolverhampton is közéjük tartozik, egy aranyos "városka", a fővároshoz képest. Amikor megérkezünk a házuk elé, azt hiszem helyben halok meg. Nagyon félek, hogy a családja nem fog kedvelni...

- Nyugi kicsim, ők is imádni fognak. - Hajol közelebb Liam és ad egy gyengéd csókot. Amikor ilyen édeseket mondd mindig el akarok ájulni.

- Huu azt hiszem ez segít. - Játszom neki az ártatlant, mire felnevet és ad még egy csókot. Egyébként tényleg segít, már nem vagyok olyan ideges, amikor kiszállok a kocsiból. Persze azért egyből odasietek mellé, és szorosan megfogom a kezét, mire ő csak elmosolyodik, majd benyit az ajtón.

Amikor felbukkannak a családtagjai én megpróbálok minél jobban mögé bújni, hihetetlenül izgulok. A szülei egyből bemutatkoznak, nagyon szimpatikusak, aranyosan, mosolyogva ráznak velem kezet, így kicsit nekem is megjön a bátorságom.

Délutánra más sikerül felszabadulnom, bátran válaszolgatok Mr. és Mrs. Payne kérdéseire, persze hiába mondják én nem vagyok képes letegezni őket. Nem tudom, én már csak ilyen vagyok.. :) Tehát minden zavartalanul folyik, mindaddig amíg...

Sajnálom :(

Sziasztok!
Ne haragudjatok, amiért nem hoztam még a részt, és nem is szóltam a késés miatt, de olyan szinten nincs időm írni... Örülök, ha a gépet betudom kapcsolni egy 10 percre, annyi most a tanulnivalóm és egyéb dolgom. De ígérem csütörtök körül hozom a frisset, remélem akadnak páran azért akik még várják! :P

Továbbá.. Gondolom feltűnt, hogy nincs fejléc és ha már itt tartunk... semmilyen kép. Na igen, ügyesen kitöröltem mindent. Igyekszem pótolni a dolgokat, de sajnos ez is időbe telik.. :/

21 fejezet

-21-

- Don't be afraid -

Miután Liam elmondja a hírt, miszerint elutazik, legszívesebben sikítva rohannék ki a világból, de persze előtte ezt nem nagyon akarom kimutatni, mivel látom, hogy nehéz neki is. Elképzelhető, hogy jól érezném magam a délután hátralévő részén, ha nem lebegnének folyamatosan szemem előtt a tegnap óta üldöző rémképek, és nem gondolkoznék folyton azon, hogy Liam hamarosan elmegy. Megpróbálok normálisan viselkedni, és nem idegeskedni. Persze ez csak a látszat. A felszín alatt valójában majd szétrobbanok a felgyülemlett stressztől.
- Lucy. - Fordítja maga felé fejemet barátom, megtörve a már legalább 5 perce tartó néma csendet a kocsiban. - Minden oké?
- Aha, persze. Csak megint elkalandoztam egy kicsit. - Legyintek egyet, remélve, hogy ezzel azt a látszatot kelthetem, hogy minden rendben van. Ő szemöldök ráncolva megrázza a fejét, de annyiban hagyja a dolgot, habár tudja, hogy itt valami nincsen rendben. Tudom, hogy ez így nem jó, és, hogy valószínűleg beszélnem kellene vele, de nem megy... - Majd beszélünk. - Adok neki egy csókot és értetlen arckifejezését figyelmen kívül hagyva, ki is szállok az autóból. Besietek a házba, és miután bezárom magam mögött az ajtót, legszívesebben eljátszanám azt a népszerű filmes jelenetet, amikor a főhősnő nekidől az ajtónak, lecsúszik és elkezd zokogni. De ez nem egy film, én nem vagyok a főhősnő valamint Peter szemben áll velem és néz, hogy miért szobrozok a szélfogó közepén. Gyorsan megrázom magam, rámosolygok és felsietek a szobámba.
Amint felérek az első az, hogy felkapcsolom a villanyt, és körülnézek. A tegnapi este után azt hiszem ez már mindennapos rutin lesz. Épp az ablakokat ellenőrzöm, amikor meghallom, hogy valaki mögöttem áll. Megfordulok és ijedtemben felsikítok, mire Ronnie gyorsan befogja a számat.
- Megőrültél? Csak én vagyok.. - Néz rám furcsán. Gyorsan lehámozom kezét számról és felsóhajtok. - Mi a baj? Ezer éve nem beszéltünk... - Mondja kicsit lágyabb arckifejezéssel.
- Hát igazából... Lex itthon van? - Kérdem gyorsan. Ő veszi az adást, hogy ez egy olyan téma amihez lányos kupaktanács szükséges, ezért bólint és már el is siet szólni a lánynak.
Pár perc múlva a csajokkal már az ágyamon ülve beszélgetek. Elmesélem nekik, hogy Liam hamarosan el fog menni, és aggódok, mivel utána már nem lesz sok időnk együtt.
- Nyugi, szerintem ez miatt nem kell izgulni, látszik rajta, hogy totál odavan érted, nem fog elhagyni. - Kommentel egyből Ronnie.
- Nem is ez miatt aggódok. Csak... Nem tudom, hogy én elég erős vagyok-e, hogy kibírjam ezt az időt... Mostanában egy kicsit... Meginogtam. - Mondom ki őszintén. Ránézek barátnőimre. Ronnie fancsali képet vág, próbálja kitalálni, hogy ez mit is jelenthet, Lexy pedig az arcomat tanulmányozza.
- Lucy nyugodtan mondj el bármit. Hátha tudunk segíteni. - Biztat. Én idegesen rágcsálom a számat, latolgatva, hogy vajon mennyire fognak hülyének nézni ha elmondom nekik.
- Hát azt hiszem... - Kezdek bele erősen törve fejem, hogy hogyan is fejezzem ki magam. - Szóval szerintem...
- Na nyögd már ki. - Türelmetlenkedik Ronnie, mire Lex lenyugtatja, hogy ne siettessen.
- Lehet, hogy csak paranoiás vagyok, de én úgy gondolom, hogy tegnap este valaki járt a szobámban... - Mondom ki végül halkan.
- Miből gondolod? - Kérdi Ronnie közelebb hajolva.
- Amikor este megjöttem, nyitva volt az ablakom. Majdnem szívinfarktust is kaptam, mert úgy megijedtem a függönytől, amit fújt a szél...
- Húha, ez tényleg rémisztő. - Bólogat Ronnie. Látom rajta, hogy ő valóban hülyének néz. Felesleges volt elmondanom, tudhattam volna, hogy ez lesz.
- Mindegy, hagyjuk. Lényegtelen. - Motyogom.
- Ne parázz Lucy, itt vagyunk. - Vigyorog rám. Lexyre nézek. Rajta látom, hogy őt aggasztja a dolog, és, hogy nem fogja ennyiben hagyni.
Miután még kibeszéljük magunkat, - persze ez a téma ennyiben is marad - Ronnie bejelenti, hogy holnap elmegyünk vásárolni. Igen, tényleg bejelenti. Kérdőjel helyett felkiáltójellel a mondat végén. Tipikus...
Ezek után ő lelép, viszont Lexy még marad egy kicsit.
- Figyi, itt alszok veled. Nem akarom, hogy egyedül legyél.
- Köszi, de nem kell ám. Ronnienak lehet, hogy igaza van, csak túl élénk a fantáziám... Bár... Azt még nem mondtam, hogy tisztán emlékszem, hogy becsuktam az ablakot, mielőtt elmentem. - Mondom mire könnyek szöknek a szemembe. Nem csak ez, hanem úgy... minden miatt. Lex szorosan magához ölel, és megpróbál megnyugtatni. Tudom, hogy ő sem hiszi komolyan azt, hogy járt valaki itt.
- Lehet, hogy csak apu vagy Alex jött be a szobába. - Tegnap én is ezzel próbáltam magam nyugtatni... Mindaddig amíg meg nem hallottam, hogy Alex fél órával később jött meg mint én, mellékesen, amikor elmentem már nem volt itthon, Peter pedig.. Peter pedig miért jött volna be a szobámba? Mióta itt vagyok egyszer volt bent, azért, hogy megjavítsa a szekrényajtót, ami valahogyan egészen véletlenül leesett.. Akkor is én hívtam be. Tehát magától bizonyára nem jött volna be, csak azért, hogy kinyissa az ablakot.
- Igen, lehet. - Sóhajtok fel, bár tudom, hogy nem.
Persze végül elfogadom Lex ajánlatát, így nyugodtan fekszek le aludni, tudva, hogy ott van mellettem.
Aztán egyszer csak a telefonom csipogására ébredek. Gyorsan a kijelző sarkába az órára nézek, ami azt jelzi, hogy  még csak 11 lesz. Ilyen korán lefeküdtünk? Furcsa, bár a piknik és a sírás kimerített, Lex pedig bármikor képes bealudni. Ekkor tűnik csak fel, hogy az SMS egy rejtett számról érkezett. Egyből kiráz a hideg és tágra nyílt szemekkel, zavarodottan nyitom meg az üzenetet.

:)

Hello-bello, kedves olvasóim. :)

Azért nem hoztam még a részt, mert a 4 komment nem nagyon akart összegyűlni, de mivel meg lett, így este felé, ha minden igaz és elkészülök, felrakom a következőt! Mivel ahogy láthatjátok, már sajnos a vége felé közeledik a sztori, így az izgalmak fokozódni fognak, remélem ezek után is olvasni fogjátok, és, hogy tetszeni fog! A kommenteket továbbra is várom, köszönöm őket! :)

Egyébként belekezdtem egy új blogba! Ez nagyon más mint a többi sztori, talán ilyen magyar fanfic-et még nem is láttam! Hamarosan kész lesz a trailer videó, ha érdekel írjatok egy komit, vagy a chatbe, kíváncsi vagyok hányan olvasnátok. A történetről csak annyit, hogy ez is One Direction fanfiction, de a poént egyenlőre még nem szeretném lelőni, legyen elég annyi, hogy ilyent szerintem még nem olvastatok. :P

Továbbá el kell újságolnom... Képzeljétek, kaptam egy díjat! :P

Először is hatalmas köszönet érte Szilvinek, nagyon örültem neki, ez az első díjam, nem olyan népszerű a blogom, nincs sok olvasóm, így nagyon-nagy megtiszteltetés! :)

Válaszaim:

1) Mikor kezdtél el írni?

Az első történetemet körülbelül 4 éve írtam, fanfiction-ből ez az első, de biztosan nem az utolsó. :)

2) Van kedvenc fanficed? Ha van miért az?

A legtöbb fanfic-t amit elkezdek olvasni imádom, kimondott kedvencem sem nagyon van, de ha ki kellene emelnem egyet, az a barátnőm története lenne, ami bár a neten még nincs fent, én máris hatalmas rajongója vagyok. Viki, ez neked szól. <3 :D

3) Ki az az ember akire felnézel?

Ha hírességet kellene mondanom én egyértelműen Demi Lovato-t mondanám, felnézek rá a kitartása, lelki ereje és a rajongók iránti szeretete miatt. Ha nem hírességet, akkor pedig a szüleimet. :)

4) Ha lehetne milyen szuper erőt kívánnál magadnak?

Bár a láthatatlanná válás és a gondolatolvasás is csábít, maradok a repülésnél. :D

5) Milyen sűrűn hozod a részeket az olvasóknak?

Igyekszem hetente hozni, bár ez attól is függ, hogy milyen gyorsan van meg a 4 komment. :)

Továbbküldeni egyenlőre még nem tudom, de majd ha lesz rá alkalmam megpróbálom! :)

20. fejezet

-20-

- Now we know its nearly over -

*Liam szemszöge*

Egy halk kopogtatásra ébredek. Valójában nem is vagyok benne biztos, hogy kopogtak, de a biztonság kedvéért úgy döntök azért kilesek, így kikecmergek az ágyból és az ajtóhoz sietek. Senki nincs előtte, így már csuknám is be, amikor Louis ugrik elő üvöltve. Már hozzászokhattam volna tudom, hogy folyton ilyen ökörségeket csinál, de a hirtelen mozdulattól még így is megijedek egy kicsit. Persze ezt neki az életben nem vallanám be...

- Szia Louis. Hát te ilyenkor? - Nézek hátra az órára, ami fél 8-at mutat, majd értetlenkedve barátomra pillantok. - Amúgy ósdi trükk...

- Áhh tudom, de azért egy próbát megért. - Vonja meg a vállát, aztán besurran mellettem a lakásba, ahol azonnal kényelembe helyezi magát a kanapén. - Amúgy láttad már a címlapokat?
- Milyen címlapokat? - Pislogok rá álmosan.
- A havi kutyás magazin címlapját... Mégis mit gondolsz, milyen címlapot? A bulvárlapokét... - Tárja szét karját, értetlenkedve. Jó ez beismerem jó volt, elmosolyodom.
- Várjunk csak... Nem. Hacsak.... - Teszek úgy, mintha elgondolkodnék. - Hacsak nem álmodtam róla. - Szórakozok vele én is. Ha ő így, hát én is...
- Uhh bocsi. Csak nem felébresztettelek? Azt hittem ilyenkor már mindenki fent van. - Vág ártatlan képet. Igen, persze... Vasárnap reggel 8-kor... Valamit tutira tervez.
- Áhh, dehogy... Egyébként miért? Megint velünk foglalkoznak?
- Chhh.. Mit képzelsz? Te már uncsi vagy. Csak a csajoddal. - Vigyorodik el. Erre én inkább megkomolyodom. Nem szeretem ha Lucyvel foglalkoznak. Én már hozzászoktam ehhez, de ő... Nem szeretném, ha őt is kikezdenék, féltem.

- Micsoda? Ugye nem mondtak róla semmi rosszat? - Térek egyből a lényegre.

- Nem. Nem mondanám... Vagyis... Várjunk, mégis csak! Bár nem feltétlenül rosszat, inkább... 

- Louis... - Hallgattatom el, miközben halántékomat dörzsölöm. A srácok közül talán én bírom legjobban a hülyeségeit meg minden, de néha már egy kicsit tényleg sok...

- Jó, nem tudom. Oké? Nézd meg a saját szemeddel... - Dob elém egy halom bulvárlapot nevetve. 

Már pont leülni készülnék, amikor ismét kopognak. Kérdő tekintettel nézek felé, azt hiszem megint hülyít, és az asztalon kopogott, vagy tudom is én. Louis bármire képes...

- Mi van? Nem jöhetek megint én... - Röhög fel ismét, de amikor látja, hogy nem hiszem el, hogy nem ő volt, fej rázva folytatja. - Ez most tényleg nem én voltam. 

És valóban nem. Amint kinyitom az ajtót, Lucy rémült tekintetével találom szembe magam. 

- Ne haragudj, hogy ilyen korán zavarlak, csak nem bírok egyedül otthon ülni... 

- Ne viccelj, dehogy zavarsz, gyere csak be. - Mondom, miután adok neki egy csókot.

- Oh, szia Lucy. - Néz fel fekvő helyzetéből Louis, aztán gyorsan felül, hogy a lány is elférjen mellette. - Te láttad már? - Löki felé az újságokat. 

- Nem, miért? - Ráncolja homlokát, aztán elkezdi olvasni a címlapon szereplő rövid leírást. Közben én arcát tanulmányozom, reménykedve, hogy semmi felkavarót nem fog találni, mivel én még egy pillantást sem vetettem azokra a hülye újságokra, így nem tudom mit írnak...

- Egyébként ezt hogy sikerült összehoznod? - Mosolyodik el Louis. Most már én is kíváncsi vagyok, hogy miről lehet szó, ezért Lucy mellett ráülök a karfára és fejemet a vállára hajtva rápillantok a bulvárlapra, amelynek a címlapján Ő és... a The Wanted-os Max (!?) szerepel... Várjunk csak... Kézen fogva? A féltékenységnek még nincs ideje keresztülcikáznia rajtam, Lucy beelőzi...

- Nem tudom, én csak kimentem megkeresni Zaynt, aztán jött az a sok fotós, én meg nem tudtam visszamenni, és aztán  egyszer csak feltűnt ez a srác, és kimentett. Azt se tudom, hogy ki ő, vagy hogy hogyan került oda... - Louis erre jóízű nevetésben tör ki. Én kicsit mérges vagyok magamra amiért magára hagytam őt, és ezáltal megint egyedül kellett szembenéznie a média közvetítőivel... Persze ezen nekem is muszáj nevetnem, mivel azért vicces szitu.

- Most mi az? Ki ez a srác? - Értetlenkedik Lucy.

- Hát mondjuk úgy, hogy nem vagyunk éppenséggel jóban. - Válaszolom mosolyogva.

- Amúgy Zayn-nel is beszélt. Eléggé feszült volt köztük a hangulat... - Louis már szinte fetreng a nevetéstől.  - Mondtam valami rosszat? - Pillant fel rám azzal a gyönyörű kérdő szempárral barátnőm. Megrázom a fejem és adok neki egy puszit.

- Hagyd rá, ő már csak ilyen.

- Hé srácok, amúgy... - Ül fel gyorsan Louis, mint akinek hirtelen eszébe jut valami. - Amúgy mit csinálunk ma? Eleanor nem ér rá, szóval... Muszáj lesz veletek lógnom, mégsem tölthetem magányosan az utolsó normális hétvégémet... - Ezután tekintetem az övébe fúrom, hogy hallgasson már el. Ő veszi is az adást, így gyorsan folytatja. - Mármint csinálhatnánk valami közös programot. Mondjuk... Menjünk el piknikezni, úgyis olyan szép az idő!
- Nem tudom, szerintem nekem a mai nap nem lenne erre a legalkalmasabb... - Szegi le pillantását Lucy, amiből én egyből arra következtetek, hogy valami nincs rendben. Mielőtt rákérdezhetnék, megcsörren a telefonja. - Bocsi, ezt muszáj lesz felvennem. - Ezzel feláll és kisétál a helyiségből.

- Haver, nem mondod, hogy még nem mondtad el neki! Már El is tök régóta tud róla, na meg körülbelül mindenki, szóval bárkitől megtudhatja, és szerintem tőled kellene...
- Tudom, oké? Csak még nem volt alkalmam... - Dőlök el a kanapén, arcomat kezeimbe temetve. Tegnap szerettem volna elmondani, de aztán nem jött össze... Ma mindenképpen meg kell tennem...
Pár perccel később Lucy visszajön a szobába, arcán látom, hogy kicsit megnyugodott, annyira szeretnék vele beszélgetni most...
- Figyi Lucy, ma tényleg jó lenne, ha... Tudnánk egy kicsit dumálni... Menjünk el a srácokkal, és majd ott megbeszélünk mindent jó? - Nem tudom mit kellene tennem. A legjobb lenne, ha kettesben lehetnénk, de Louis is itt van, és épp az előbb kért meg, hogy had lóghasson velünk, tehát...
- Oké, csak... - Látom rajta, hogy valamit nagyon el szeretne mondani, de nem tudja, hogy fejezze ki magát. - Jó, rendben. Mikor megyünk? - Kérdi végül megadóan.

~o~

Miután sikerül lelépnünk a többiektől, kézen fogva ballagok barátnőmmel az erdő felé. Egy darabig mind a ketten némán sétálunk egymás mellett, fogalmam sincs hogy kezdjek bele. Aztán végül összeszedem minden bátorságomat, jobb lesz már túl lenni rajta.

- Csak azt akartam mondani, hogy jövőhéten elutazom. - Mondom ki hirtelen egy szuszra. Ekkor hirtelen megtorpan, mire én is megállok. Először rá sem bírok nézni, a földet bámulom. Aztán lassan ráemelem tekintetem. Szemei megtelnek könnyel, szívem pedig összeszorul. - De nem leszek sokáig távol. Elkezdődik a turné. Körülbelül 2 hét és hazarepülünk, de ha megtehetem esküszöm jövök korábban... - Mondom miközben megérintem arcát és letörlöm könnyeit. Nem szeretném ha szomorkodna ez miatt.

- Rendben. - Mondja halkan. Szorosan magamhoz ölelem. Arcát vállamba temeti, és elmotyog egy mondatot, amelynek csak első felét értem, tehát annyit, hogy: "Miért pont most, amikor..."

- Tessék? - Kérdem, mire megrázza a fejét, hogy lényegtelen. - De valamit te is szerettél volna mondani... - Emelem fel állát, hogy belenézhessek szemébe.

- Igen, de már nem lényeg... - Próbálja elfordítani tekintetét. Összeráncolom a szemöldököm, mivel látom, hogy valami baj van.

- Lucy, tudom, hogy valami nincs rendben... Nekem elmondhatod, tudod jó.

- De tényleg minden oké! - Mondja talán kicsivel több éllel a hangjában, mint ahogy szerette volna. Látom rajta, hogy rosszul is érzi magát miatta, mert sóhajt egyet és bocsánatot kér. - Ne haragudj, csak most ez így... Mindegy. Mikor indultok?

- Megértem, nekem is nehéz lesz... Vasárnap reggel.

- Akkor még van addig egy hetünk. - Erőltet mosolyt az arcára. 

- Igen, és utána még... - Nem fejezem be a mondatot, mert ekkor tudatosul bennem, hogy konkrétan utána már vége lesz a nyári szünetnek, ami annyit jelent, hogy... Lucy hazautazik.

Sziasztooook! :)

Sziasztok fiúk, (? :D) lányok!
Első sorban szeretném megköszönni a kommenteket, annyira örülök nekik, és légyszi ezt a kedves szokásotokat a jövőben is tartsátok meg. Kimondhatatlanul hálás vagyok minden egyes véleményért.
Aztán... Ahogy gondolom az már feltűnt nektek, újítottam a design-on, remélem elnyeri majd a tetszéseteket! :) Továbbá.. Bocsi, hogy csúsztam a résszel, de ismét nem volt időm írni. De azt viszont megígérhetem, hogy a 20. fejezet még a hétvégéig felkerül, és előre szólok, hogy ez nem olyan lesz mint a többi rész, remélem tetszik majd nektek! Annyira izgatott vagyok, alig várom már hogy megmutathassam! :D
Valamint felhívnám a figyelmeteket, hogy létrehoztam a bejegyzések alá egy kis vélemény nyilvánító.. cuccot, szóval ha kommentet nem is kapok, akkor lécci legalább ott válasszátok ki, hogy mennyire tetszett a rész. :P
Egyenlőre azt hiszem ennyi lett volna, sok puszi, imádlak titeket!
Lucy xx

Hahó, késni fogok egy kicsit, a 20. rész keddre, vagy szerdára lesz csak fent! A hétvégén nem értem rá írni, remélem megértitek! 

19. fejezet

-19-

-I'm waiting on ya-

Ez a hetem is fantasztikusan telik, mint általában mindegyik, itt Londonban. Most nem állnék neki részletezni, mert mindez unalmas lenne a Szombaton történtekhez képest.

Anyuék reggel hazarepülnek, mivel őket már hétfőn várja a meló. El sem hiszem, hogy ez az egy hét ilyen hamar elrepült. Ja és egyébként azt még nem is említettem, hogy kiderült, idő közben lebeszélték Peterrel, hogy tesóm is had maradhasson a nyár végéig, mivel nekik már dolgozniuk kell hamarosan, így ő egyedül lenne otthon. Nem mintha attól tartanának, hogy unatkozna, épp ellenkezőleg... Tehát jobbnak látják, ha valaki rajta tartja a szemét, így minket fog boldogítani még több mint egy hónapig. Éljen, éljen.

Miután elbúcsúzunk anyuéktól hazamegyünk és rögvest neki is állunk a készülődésnek. Azaz csak én

készülődök, de a csajok is nagyon élvezik, hogy süröghetnek-foroghatnak körülöttem. Miután lezuhanyzom és hajat mosok, a leghosszabb procedúrával, a ruha kiválasztásával kezdjük. Mivel tegnap vettem egy fekete gyönyörűséget, és egy vidám, pink ruhát, így alapból csak ez a két versenyző van. Végül a rózsaszínt választom, mivel Ronnie meggyőz, hogy szerinte ez abszolút tükrözi az egyéniségemet. Ha ő mondja.... Ezután a csajok elkészítik a sminkem és megcsinálják a hajam is.

Amikor Liam megérkezik, rohanok is. Ő kinyitja nekem az autó ajtaját, és már pont szállnék is be, amikor eszembe jut, hogy a táskámat bent felejtettem, még jó, hogy egyáltalán eszembe jutott, simán elmentem volna nélküle, így visszafutok érte a házba.
- Micsoda gentleman. - Szólal meg mögülem Ronnie, amikor belépek az ajtón. Majdnem halálra is rémít.
- Mi az leselkedsz utánunk? - Vigyorodom el.
- Még szép. Bár őszintén megmondom... limuzinra számítottam.
- Én meg pontosan egy hasonlóan frappáns válaszra. - Még mindig nevetek amikor felfutok a táskámért és a... telefonomért? Azt hittem elraktam azt is... Különös. Körbepillantok a szobában. Az a hülye érzésem támad, mintha figyelnének, de miután biztosra veszem, hogy megint csak elmém játszik velem, gyorsan felkapom azt is és sietek vissza Liamhez, ahol bepattanok a kocsiba.
Az úton végig csacsogok, nem bírom abbahagyni, annyira izgatott vagyok. Azonban amikor odaérünk egy mukkot sem tudok kinyögni. Hallom, hogy Liam valamit beszél hozzám, de nem tudom felfognia  szavait, annyira elképedek. Ilyent én még csak a Tv-ben láttam és most itt vagyok, Úristen! Az autókból, és többnyire limuzinokból hírességek szállnak ki, és ahogy végigsétálnak a vörös szőnyegen, a bejáratnál fotósok hada várja őket.
- ... Szóval ne aggódj, nem lesz semmi probléma, végig melletted leszek. - Jut el agyamig az utolsó mondata.
- Tessék?  - Fordulok felé, mire kapok tőle egy szemöldökráncolást, majd egy hatalmas mosolyt.
- Nem lényeg. - Nevet fel. - Maradj végig mellettem. - Aztán kiszáll a kocsiból, és ajtót nyit nekem is. Én is kikecmergek, és elindulunk befelé. Szorítom a kezét, de még így is eléggé feszengek, amikor a vakuk elkezdenek villogni. Majd idővel megszokom... Biztosan...
Bent megkeressük a többi srácot is. Egyenlőre még csak Harry és Niall van itt.
- Figyi Liam, van egy kis para... - Kezdi Harry. - Amúgy szia Lucy, csini vagy. - Kacsint rám, mire válaszul csak rámosolygok. - Na szóval az van, hogy felkértek minket, hogy adjunk elő pár számot. Azt mondták tök mindegy, hogy mit, csak az egyik banda az utolsó pillanatban lemondta a fellépést és így gázban vannak. Én meg voltam olyan jó fej, hogy elfogadtam az ajánlatot. Vagyis nem nagyon volt választásom, mert egyedül voltam, és konkrétan rám erőltettek.
- Hát, azért előbb megkérdezhettél volna minket is. - Lép oda Louis, El társaságában, aki szintén azt a ruhát

viseli, amit együtt vettünk. Gyönyörű. Odaintek neki, mire ő mosolyogva visszainteget.
- Jól van na, tudod, hogy egyedül milyen védtelen vagyok. - Játssza a szerepet Harry. - Jó, amúgy nem, csak most miért ne segítenénk nekik?
- Jó, igazad van, csak... - Néz rám Liam.
- Megleszek. - Bólogatok.
- Na látod. A csajok ellesznek. Szóval akkor tűzzünk is, az elején leszünk.
- Várjatok... Valami még hiányzik. - Gondolkozik el Niall, mire mindenki kérdőn néz rá.
- Jézusom. Hát Zayn! - Csapja fejbe magát Louis. - Hogy folyton késnie kell...
- Mindegy, menjünk, lányok majd mondjátok el neki légyszi, hogy mi a szitu. - Mondja Harry, és már el is viharzik, mire a többiek követik. Vagyis Liam még ott marad egy kicsit, tétovázik, aztán persze meggyőzöm, hogy rendben leszek, így ő is a többiek után siet.

Így Eleanorra maradok. Kicsit kellemetlen helyzet, legalábbis én nem tudom mit csináljak, így csak megyek utána, és leülünk a nézőtérre. Nézelődök jobbra-balra, amikor egyszer csak megpillantom a banda örökös későjét a távolban. Elkezdek neki integetni, de nem vesz észre, mivel pont beáll elénk egy kisebb csoport.
- Ott van Zayn, szerintem szólok neki. - Mondom El-nek, aki biztosít, hogy addig foglalja a helyem.
Gyorsan elindulok abba az irányba amerre legutóbb a fiút láttam. Egy halom emberen kell átvergődnöm magam, amíg végre újra meg nem pillantom, aztán... egy ajtón keresztül újra eltűnik. Utánasietek, már épp nyitnám ki, amikor az kivágódik.
- Aucs. - Tapogatom meg fejemet, amin máris egy pupli keletkezik, az ajtó miatt, ami természetesen telibe talál. A rajta bejövő srácnak szinte fel sem tűnik, hogy ott vagyok, megy tovább, mint aki jól végezte dolgát.
- Jellemző... - Bosszankodok, amikor végre átjutok azon a nyavalyás nyílászárón, aminek túloldalán máris elkezdem keresni Zaynt. Ismét kint vagyok az épület előtt, ami zsúfolásig van emberekkel, vendégek már alig szállingóznak, a legtöbben már csak kíváncsiskodók, és fotósok, akik amint megpillantanak egyből körém özönlenek. Nem hiszem el, hogy máris megjegyeztek maguknak! Na jó, ez azért egy kicsit rémisztő...
- Elnézést...  - Mondom, és próbálnék átfurakodni közöttük, ami nem nagyon akar menni, mivel eléggé.. Rámenősek. - Bocsánat... - Próbálkozom újra, és most már komolyan kezdek megrémülni, mert egy csomó mindent kiabálnak felém. Azaz kérdezősködnek. Jó, azt hiszem inkább visszamegyek. Gondolom, aztán megfordulok, de a bejáratot teljesen elárasztották az érdeklődök, akik mindent megragadnak, hogy egy kis bepillantást nyerhessenek a bent zajló eseményre.
Ekkor valaki megragadja a karom, én pedig ijedtemben majdnem felsikoltok, de aztán megfordulok és ránézek arra a srácra aki kezemet fogja.
- Nyugi, csak segíteni akarok. - Mondja, és elkezd maga után húzni. Nem tudom, hogy jó ötlet-e vele menni, de azt tudom, hogy itt maradni biztos nem az, így végül követem, amíg vissza nem érünk az ajtó mögé, ahol az őr egyből beenged minket, amikor meglátja őt. Húha, vajon engem is visszaengedett volna? Nincs nálam semmi amivel azt tudnám igazolni, hogy én résztvevő vagyok, a táskámban van a jegy... De őt mégis beengedte... Csak így simán.
- Köszi. - Motyogom a srácnak, akit valójában csak most van időm jobban szemügyre venni. Az biztos, hogy nem ismerem. Mármint láttam már, de... - Hééé, várjunk csak! Te voltál az előbb aki fejbe csapott az ajtóval! - Jut eszembe.
- Hogy mi? - Kérdi értetlenül.
- Az előbb, amikor mentem ki. Te épp befele jöttél és nekem vágtad az ajtót! - Mutatok a fejemre, ahol feltehetőleg még mindig ott virít a púp. Mintha hirtelen megvilágosodna...
- Ne haragudj, nem vettelek észre. Kicsit dühös voltam... Amúgy mit csináltál egyedül ott kint?
- Kerestem valakit... Biztos ismered, Zaynt. Esetleg nem láttad? - Ekkor elkerekedik a szeme, és majdhogynem még egy lépést is hátrál.
- De, ismerem... És láttam is. És most is látom, mivel épp ott jön. - Mutat mögém, mire hátrafordulok, és Zayn értetlen képével találom szembe magam.
- Lucy! Te meg mit csinálsz itt... Vele? - Bök a mögöttem álló srácra.
- Én semmit. Csak téged kerestelek, és ő meg kimentett a fotósok hada közül. - Magyarázkodom.
- Micsoda nagylelkű... - Mondja Zayn gúnyosan.
- Na jó, ne kezdjük megint... Én inkább lelépek. - Mondja a srác.
- Várj, köszönöm. - Mondom.
- Szívesen, Lucy. - Mosolyog rám, mielőtt elmenne, Zayn pedig szinte felrobban. Ezek szerint nem jönnek ki túlzottan jól egymással.
- Ez meg mi volt? - Fordulok értetlenül a fiúhoz, amikor hirtelen eszembe jut, hogy már rég a többiekkel kellene lennie. - Tudod mit? Ez még várhat. Most nyomás a srácokhoz, fel kell lépnetek.
- Mi? Hát én erről nem is tudtam... - Mondja, mire elmagyarázom neki a dolgot, miközben visszaindulunk a nézőtérre, ahol elválnak útjaink. Én leülök El mellé, ő pedig siet a fiúkhoz.

Ez az egész annyira meseszerű. Mármint én most komolyan itt ülök és Jessie J fellépését nézem? Hihetetlen. Szinte az egész estét úgy élem meg, mintha egy filmben lennék, lefagyva figyelek mindent. Amikor a srácok következnek, akkor arcomon egy hatalmas mosoly terül szét és elképedve nézem végig, ahogy 3 számot elénekelnek. Az utolsó számnál elkapom Liam pillantását, aki rám mosolyog és a szöveget énekelve rám mutat. Egyből elvörösödöm, persze ezt most remélhetőleg senki nem veszi észre. Ezek után ismét úgy érzem, mintha csak... Lebegnék, és kívülről nézném azokat a dolgokat amik körülöttem történnek.

Miután a srácok végeznek, odajönnek hozzánk, persze én egyből Liam nyakába borulok. Hozzá fogok én valaha is szokni ahhoz hogy így énekel? Nem valószínű...

Egy percig nem unatkozom az est folyamán, a srácok mindenen elpoénkodnak, így a hangulat is nagyon jó. Valamint, dobpergés... Meg is nyerik a díjat amire jelölve voltak. 

A győzelmet -mint utóbb megtudtam- mindig egy jó kis Mekizéssel ünneplik meg. Mit ne mondjak érdekes szokás, de persze én is benne vagyok, így egy darabig még a McDonald's vendégeit boldogítja vidám társaságunk.

Aztán végül hazamegyünk, és miután Liamtől elbúcsúzok egy amolyan *Kimondhatatlanulbüszkevagyokrád* csókkal, felkullogok a szobámba. Amint kinyitom az ajtót, azt hiszem szörnyet halok.

- Úristen! - Kiálltok fel.