3. fejezet

-3-

- The party's ending but it's now or never -

"Hát... Te is hiányzol. De komolyan. Amúgy jó kis buli lehet. ;)"
Ezen tökre ledöbbenek, és egyből el is vörösödöm, bár remélem ebben a félhomályban senki sem látja. Atyaég. Most komolyan ezt írta? Úristen. Bár lehet csak illendőségből, mert hát azért ha valakinek ilyet mondd az ember, arra ugye illik válaszolni. És hát azért azt mégsem írhatja, hogy: Bocs.. Te nem.

Még mindig pironkodva, oldalba böködöm Lexy-t, és odasúgom neki, hogy jöjjön el velem a mosdóba -mivel talán itt az a legcsendesebb hely. Látszólag még örül is neki, hogy végre egy kicsit megszabadulhat ettől a társaságtól.

Elnézést kérünk, és gyorsan le is lépünk. 

Ott megmutatom neki az üzeneteket, mire az ő reakciója is csak ennyi:

- Hűűűűűha. 

- Hát igen... Most ez szerinted...

- Igen, szerintem tényleg azt akarja jelenteni, hogy hiányzol neki. - Mosolyog rám tök őszintén. - De aranyos. - Teszi még hozzá.

- Aha... - Értek egyet, és.. Ah, már megint ez a hülye vörösödés... - Csak.. Nem korai még ez? Mármint, most hiába Ronnie írta, de igazából... Már szívesen találkoznék, meg beszélnék vele...

- Tehát hiányzik. - mondja ki helyettem is Lex.

- Igen, azt hiszem...

- De, hogy korai lenne-e?

- Aha... Hiszen, basszus! Még csak egyszer találkoztunk.

- Igen, egyszer találkoztatok... De mióta is ismered? - Kérdi.

- Hát... Már elég régóta. Lassan fél éve. - És már akkor is minden szombaton arra vártam, hogy had beszélgessek vele... Teszem hozzá magamban, ezzel eloszlatva minden kételyemet. Felpillantok Lexyre és elmosolyodom.

- Na látod... - Mondja ő is mosolyogva.

"Bizalmas" beszélgetésünknek egy csapat vihogó lány bevonulása vet véget.

- Lassan ki kellene mennünk... - Mondom, nem túl lelkesen, nagyot sóhajtva.

- Hát igen. Bár én komolyan mondom, hogy jobban érzem magamat veled itt ebben a klotyóban, mint velük ott kint.

- Oh, hidd el, én is. - Mondom nevetve.

- Jajj, várj! - Kapom el Lex kezét, aki már indulna is ki. Erre ő érdeklődve rám pillant. - Mit írjak neki vissza?

- Hát... Amit érzel. Vagy... mit tudom én. - Nevet fel ismét.

- Mekkora bölcsességek. - Nevetek vele együtt.

Gyorsan bepötyögöm, hogy:

"Nem rossz, de lehetne jobb is... ;) Mikor jössz már végre haza? - Remélem érti az "enyhe" célzást.

Majd mivel tudom, hogy Ő egyből válaszol is, így még egy percig némán várakozunk a válaszra, majd gyorsan meg is nézzük, és vihogunk, mint az idióták, látva hogy értette. A lányok akik bejöttek furcsán néznek ránk -holott ők is ugyanígy vonultak be- majd szerencsére el is mennek.

"Hahaha. :) Még egy hét... De utána valamikor találkozhatnánk. Már a fiúk is nagyon meg akarnak ismerni. Arra gondoltunk, hogy jó lenne egy buli nálam. Na, mit szólsz?"

- Írd, hogy oké, meg, hogy te is meg akarod őket ismerni. - Megfogadva Lex tanácsát
bepötyögöm:

"Tökre benne vagyok. Én is szívesen megismerném őket. Sokat hallottam már róluk. Tényleg, egyébként most mit csináltok?"

Válasz:

"Nem sokat.. Gépezünk, tévézünk, eszünk és hülyéskedünk. Csak a szokásos. És ti? Nem buli van?"

- De, még mennyire...

"Hát, elvileg de, csak... Ne röhögjetek, de most pont egy WC-ben dekkolunk. Megszöktünk Ronnie elől. Bár lassan mennünk kellene... Éljen a buli!"

Válasz:

"Haha. Izgalmas lehet... Na jó, menjetek csak. Jó szórakozást. Vagy valami olyasmi.. Majd holnap dumálunk. Sziasztok. :)"

Írok neki még egy utolsó SMS-t:

"Köszi. Nektek is! Szia. :)"

Ezután egymásra nézünk barátnőmmel, és csak nevetünk. Most igen feldobták az eddig nem túl szerencsés napomat.

- Na jó, de tényleg menjünk. - Mondom, és kilépünk a mosdóból.

Mondanom sem kell, ezek után a buli már csak úgy... van. Semmihez nincs kedvem, csak ülök és beszélgetek Lexyvel, valamint örülök neki, hogy Ronnie-nak jó kedve van. Bár lehet csak az elfogyasztott alkoholmennyiségtől, de sebaj...

Éjfél után,  olyan 1-2 óra körül, valahogyan -végre- hazaérünk, persze Ronnie-t alig lehetett elcibálni, de még így is megadja a telefonszámát az összes fiúnak... És végre bedőlhetek a puha meleg ágyikómba, amit már alig vártam.

A következő egy hét alig akar eltelni -ez mindig így van ha az ember már nagyon vár valamit- bár ettől
eltekintve azért egészen jól telik. A csajokkal sokat viccelődünk, nevetünk, sok közös programot szervezünk, sőt még Peterrel, Lexy apukájával is elmegyünk kirándulni. Egyik nap közösen elmegyünk várost nézni, ahol megnézzük az összes nevezetességet, melyek közül természetesen a London Eye a kedvencem. Valami csodálatos onnan a kilátás, imádom. Egy másik nap elmegyünk egy állatkertbe. Az állatkerteket mindig is szerettem, így ez most sincs máshogyan. Odavagyok az állatokért. Aztán a lányokkal párszor ellátogatunk a Starbucksba is, ami azt hiszem már hivatalosan is a kedvenc helyem a belvárosban. És a kedvenc sütim az a csokis izé, amit még Ő mutatott. Hmm. Az valami mennyei.

Pénteken már alig lehet velem bírni, tiszta extázisban vagyok, alig várom, hogy találkozhassak a fiúkkal. Szombatra beszéltük meg a bulit, de előtte lesz még egy ebédem az egyikükkel...

Ronnie-nak nem szóltam erről az egészről. Jó, tudom, hogy ez szemétség, de ha ő valahol felbukkan akkor ott onnantól kezdve minden róla szól. És én ezt most nem akarom. Lexy-t pedig hiába próbálom rábeszélni, hogy jöjjön el velem, nem megy. Azt mondja, hogy nem akar zavarni, meg hogy nem akar nyűg lenni a nyakunkon, és ilyenek.. Hiába mondom neki, hogy ez hülyeség, nem tudom meggyőzni. Így végül szombaton egyedül indulok el a megbeszélt időpontban a megbeszélt helyre.

Mivel azt mondták, hogy csak egy egyszerűbb buli lesz, így nem akarok nagyon kiöltözni, Lex segítségével kiválasztok egy egyszerűbb nyári ruhát. Ha Ronnie most itt lenne, biztos nem engedne így el. Bűntudatomat, amiért nem szóltam neki, azzal próbálom egy kicsit enyhíteni, hogy most úgy is nagyon el van foglalva a pasizással... A fiúkkal a buli óta össze van nőve, van, hogy ott is alszik náluk -például ma sincs itthon-, és ki tudja miket csinálnak. Inkább bele se akarok gondolni... 

A hajamat kivasalom, mivel tudom, hogy Ronnie úgyis rábeszélne, viszont elől a szemembe lógó tincseket feltűzöm egy hullámcsattal... Amitől totál ki lenne akadva.

És befejezem végre már ezt a "Mi tetszene Ronnie-nak és mi nem" témát. Igen, tudom, ez az egyik legrosszabb tulajdonságom, hogy mindig próbálok megfelelni mások elvárásainak. Az ilyen pillanataimban elég csak a csuklómra pillantanom, ahol egy tetoválás azt mutatja, hogy: 'Szeresd önmagad.' Ezt még a nehéz korszakomban csináltattam, a mamám halála után, akit nagyon szerettem. Nem is kell mondanom, hogy a szüleim alig akartak belemenni. De most itt van, és abszolút nem bántam meg. Szeresd önmagad!

Így bátran oldalra csatolom hajam, aztán feldobok egy alapsminket, és már futok is, mivel meghallom a taxi dudálását.

Alig várom már, hogy odaérjünk az étteremhez. Megbeszéltük, hogy mindegy melyikünk ér oda először, bent találkozunk, így amikor odaérünk bemegyek, és tekintetemmel végigpásztázom a helyet. Végül meg is pillantom...

2. fejezet

- 2 -

- This is how I feel -

- Jajj csajok, én olyan rossz ember vagyok... - Mondom, még mielőtt bármibe is belekezdenék.

- Miért? - Értetlenkednek.

- Azért... Mert... Hát mert jó fejnek tartom... és... és hát tetszik is. - Makogok össze-vissza, majd eltakarom arcomat a kezeimmel.
- Ne vicceljél, Luc. Ezért miért lennél rossz ember? - Kérdi értetlenül Lexy.
- Hát mert... Nem tudom. Adam... Még csak most szakítottunk. És...
- És? És akkor álljon meg az egész világ? Lucy, ne nevettess. - Így Ronnie. - Amúgy is. Megcsalt az a kis... 
- Ne! Inkább ne mondj semmit. - Mondom, már nevetve.
- Na jó, de mesélj már! - Sürget, visszatérve a számára érdekesebb témára..
- Oké. - Adom meg magam, majd az elejétől a végéig elmesélem ezt a csodás napot. 

- És azt mondta, hogy majd ír. Minden nap. - Fejezem be a sztorit.
- Wow. Mekkora jó fej. - Tipikus. Mi más is lehetne Ronnie reakciója?
- Hát igen... És figyelmes, kedves, aranyos, vicces...
- És bla-bla-bla. Tudjuk-tudjuk, már párszor elmondtad.
- Elmondtam volna? Bocsi... - És egyből olyan vörös leszek mint a rák. Mint általában mindig, ha elszégyenlem magam, vagy zavarba jövök...
Miután a témát még vagy ötször átrágjuk, Ronnie felveti, hogy a hétvégén elmehetnénk egyet bulizni, mert mivel mióta megérkeztünk, még szinte sehol sem jártunk. Már majdnem két hete itt vagyunk Londonban, a barátnőmnél Lexynél és az apukájánál. Na jó, igazából rokonom, de elég távoli, és nagyon jó barátnőm is, szóval, igen, egyszerűbb ha azt mondom, hogy a barátnőméknél. Az egész utazásos ötlet onnan jött, hogy kaptam egy levelet Lex-től, amiben megkérdezte, hogy lenne-e kedvem náluk tölteni a nyarat, mivel pár évvel ezelőtt, azaz ha nem tévedek, 4 évvel ezelőtt ő is ott volt nálunk egész nyáron. Akkor elég nehéz időszakon ment keresztül, elvesztette az anyukáját és a két testvérét egy autóbalesetben. És olyan törékeny, és sérülékeny volt, hogy úgy éreztem mindentől meg kell védenem, vigyáznom kell rá. Ekkor nagyon megszerettem őt. Azóta -mostanáig- nem nagyon ápoltuk a kapcsolatunkat, de minden megváltozott ez után a levél után. Mindig is az egyik legnagyobb álmom volt, hogy egyszer majd eljutok Londonba, ami valójában szülőhazám is. Igen, apukám Angliából származik, és én is itt születtem, de mivel ugye édesanyám viszont magyar, és nem tudott itt élni, valószínűleg a honvágya miatt, így visszaköltöztünk Magyarországra. Én ekkor lehettem olyan 1-2 éves, szóval semmire nem emlékeztem ebből a gyönyörű városból. És mivel édesapám szülei már nem élnek, valamint egyke, így okunk sem nagyon volt visszajönni, mivel közeli családtagjaink már nem éltek itt kint. De most végre itt vagyok, és úgy érzem, mintha egy álomban lennék, a saját álmomban.
Eléggé elkalandoztam, Ronnie térít magamhoz, aki gyengéden megrázza a karomat, és még egyszer megkérdezi amit az előbb gondolataimtól nem hallottam.
Igazából nekem semmi ellenvetésem nincs a buli ellen, mert ugyebár ez volt a kérdés, így beleegyezek egy szombati partyba.

A hét hamar eltelik, nagyon sokat nevetünk és hülyéskedünk a csajokkal, akik még mindig bőszen próbálják elterelni a figyelmemet Adamről, akinek az emlékétől -hiába akarok már nagyon- még mindig nem tudok szabadulni. Ő volt életem első nagy szerelme, és ezen már nem tudok változtatni... Próbálnak inkább a másik fiú irányába terelgetni, akivel mostanában egyre jobban leszünk, minden nap sms-ezgetünk, sőt van olyan is, hogy 10-20 perceket beszélünk telefonon. Hát igen. A kártyámról a pénz eléggé ütemes tempóban fogy, még így is, hogy legtöbbször Ő hív...

Hamar elérkezik a Szombat is, valamit a buli, amit Ronnie már alig vár.
Az este előtt nagy a hajtás az előkészületekkel, mindenki lezuhanyzik, hajat mos, majd utána kiválasztjuk a ruháinkat. Ronnie kikötése az, hogy mindenképpen ruha, azaz dressz legyen... 
Én nem szeretek kihívóan öltözködni -és nem is szoktam- Így most sem teszek máshogy, felveszem kedvenc virágmintás ruhámat, amit imádok, de kihívónak abszolút nem nevezhető. Kiegészítőnek pedig felveszem azt a karkötőt, amit tegnap kaptam.

Lexy is követi a példám, ő is egy egyszerűbb darab mellet dönt, de Veronika... Hát ő még mindig tartogat meglepetéseket, tizenakárhány év ismertség ide vagy oda... Egy rövid -értsd: nagyon rövid- pánt nélküli fekete ruha van rajta, ami az én szememben tipikusan az a fajta ruha, ami máson tetszik, de én az életben nem venném fel. Hogy is mondjam... Túl kihívó. :)
- Hú csajszik. Így az életben nem pasiztok be. - Ez annyira Ronnie-s. 
- De ahogy elnézem, te viszont már 10 percen belül... -Kacsintok rá tréfálkozva. Válasza csak egy szemforgatás.
Gyorsan még megcsináljuk a hajunkat, amivel én semmit nem akarok kezdeni, de Ronnie rábeszél, hogy vasaljuk ki, majd utána mindannyian feldobunk egy lazább sminket. Természetesen, már aki lazábbat... Hogy ki az az egy kivétel aki nem csak lazán sminkel, na az említésre sem méltó, eléggé egyértelmű...
Miután mindenki elkészült, nekivágunk az éjszakának.

Mivel Lex tud egy jó helyet a közelben, így végül úgy döntünk, hogy oda megyünk. Stoppolunk egy taxi-t amivel 10 percen belül már ott is vagyunk ennél a bizonyos klubbnál.
Kívülről semmi extra, de belül viszont nagyon elnyeri tetszésemet a hely. Modern és eléggé tágas, bár még így is zsúfolásig van emberekkel.

Ronnie természetesen egyből táncolni akar, így betolakszunk a tánctér közepére, aztán egy kevés tánc után, miért is ne? Észrevesz pár "cuki" fiút a bárnál, így követjük, míg ő töri az utat odáig. Nekem végül is aztán oly mindegy, nem igazán van kedvem ehhez az egészhez, legalább akkor már ő had érezze jól magát.
A bárhoz érve persze a fiúk közelébe áll és kér mindhármunknak valami 'üdítőt' amibe majdnem bele is fulladok, mert én kis naív komolyan azt hittem, hogy üdítőt kért, így majdnem az egészet le is húzom egyszerre. Hát természetesen egyből el is kezdek fulldokolni.
- Lucy, ne már. Ez totál ciki.
- Basszus Ronnie, nem tehetek róla. Nem erre számítottam.- Nyögöm ki nagy nehezen, még mindig köhögve, és szédülve, mivel a pia egyből hat. Fogalmam sincs, hogy mi ez, de valami jó tömény az biztos. Nem szoktam inni. Vagy legalább is nagyon ritkán. Én az a fajta lány vagyok, aki alkohol nélkül is jól tudja érezni magát.
- Na jó. Add ide a mobilod. - Mondja sietősen, látva, hogy a fiúk eddig nem nagyon hederítettek ránk.
- Mi? Miért? - Kérdem értetlenül.
- Na, légyszi. Csak add már ide. - Mondja, mire még mindig értetlenkedve előkotrom táskámból a telefonomat -ami persze legalul van...- majd átnyújtom neki.
- Bocsi... - Megy oda a nekünk háttal álló sráchoz, és megböködi a vállát, mire az hátrafordul és elég látványosan végigméri. - Tudnál rólunk készíteni egy képet? -Kérdi ide-oda illegve.
- Hogyne. - Mondja a srác egy ezer wattos mosoly kíséretében, majd ránk néz.
Ronnie odajön hozzánk, befurakszik közénk, majd átkarol minket és vigyorog ezerrel. Már villan is a vaku.
- Ezer köszönet. -Tipeg vissza megint hozzá. A srác természetesen ezek után meg akar hívni minket egy italra, amit mi Lex-el udvariasan elutasítunk, ellentétben Ronnieval. Majd a következő fázis jön, meginvitál minket a társaságukba, amit Ronnie szívesen el is fogad, és gyorsan le is dobódik mellé. Megtörténik a bemutatkozás is, Tylernek hívják. Én még egy szót nem beszéltem vele -nem is áll szándékomban, nem tudom miért.. Nem túl szimpatikus- de miután bemutatkozom én is, elmosolyodik. Ronnie-ra inkább rá sem nézek.. Körülbelül a szemével megtudna gyilkolni.
Könnyű csacsogás kezdődik, Ronnie nyomul ezerrel, mi pedig kétségbeesett pillantásokat váltunk Lexy-vel, amikor szerencsére csipog a telefonom. Ő az. Olvasva az üzenetét végig vigyorgok, ami egyből feltűnik Ronnie-nak, és amit nem hagyhat szó nélkül.
- Oh, csak nem a lovagod az? - Kérdi felhúzott szemöldökkel.
- Van barátod? - Kérdi egyből érdeklődve Tyler. Aha. Már értem. Szóval az egész csak erre ment ki. Hogy Tyler megtudja, hogy nekem... hogy mit is?
- Nem... Nincs. Vagyis... Csak egy jó barát. - Motyogom.
- Hé, miért nem küldöd el neki a képet amit Ty készített? - Hű már becézi is...
- Hát... Nem tudom.
- Na Lucy! Add ide a telód.- Kapja ki azt kezemből a szóban forgó tárgyat, majd egy: "Hiányzol xx" -üzenet mellékletében már el is küldi a képet.

Én forgatom a szememet majd visszaszerzem a mobilom, és eldöntöm, hogy gyorsan írok neki, hogy csak Ronnie szórakozik, amikor már meg is kapom a választ...

1. fejezet

- 1 -

This wasn't just a dream

- Oké. - Fordulok szembe zavartan barátnőimmel. - Szóval... Ott van. Kék sapkában. De ne nézzetek oda túl feltűnően! - Ezt kár is mondanom, mindketten egyből a távolban ülő fiúra szegezik tekintetüket.
- Na jó. Nem néz ki... Hát tudod. Normálisnak tűnik, de azért minket hívhatsz bármikor. - Mondja Lexy, egy korábbi beszélgetésünkre utalva, miszerint.. "Na és mi van akkor, ha ez a fiú egy... pszichopata, aki el akar rabolni!?" Persze ez a feltevés is csak legőrültebb barátnőmtől, Ronnietól származhatott. Mondanom sem kell, hogy én ezt az egészet nevetségesnek tartottam, de még így is megígértették velem, hogy majd hívom őket, valamint ragaszkodtak hozzá, hogy had kísérjenek el...
Ronnie persze egyből a lényegre tér, elkezdi elemezni a srácot.
- Szinte semmit nem látok az arcából, az a napszemcsi, ami mellesleg elég menőnek tűnik, na meg a baseball sapija... Bocsánat! Fullcapje, eléggé kitakarják...
- Ronnie... Tudjuk mire gondolsz, látjuk mi is... - Mondom szem forgatva.
- Azt még nem várhatjuk meg míg leveszi őket? Kíváncsi vagyok rá.
- Nem! -Felel helyettem is Lexy. -Jut eszembe Ronnie! Jártál te már angol mekiben? - Tereli el túlbuzgó barátnőm figyelmét, akit közben el is kezd húzni maga után. Úgy tűnik sikerült felkeltenie a lány érdeklődését amint a 'Meki' szót kiejtette a száján... Tipikus Ronnie. Él-hal a mekiért, és minden hasonló egészségtelen vacakért. Ennek ellenére mégis szemtelenül vékony, és csinos.
Egy darabig még figyelem távolodó barátnőimet és hallgatom fecsegésüknek egy részét, mielőtt végleg eltűnnének a  közeli utcasarkon. Egyébként erősen gyanítom, hogy itt Londonban is ugyanolyan a McDonald's mint otthon, Magyarországon.

Megrázom a fejem és elmosolyodom, majd minden bátorságomat összeszedve elindulok a kávézó felé. Idegességemben a kezemet tördelem.
Hogy valójában miért is vagyok ennyire ideges?
Mert most találkozom először azzal a fiúval, akivel már hónapok óta chatelek. Igaz nem most beszélünk először, de az első találkozás akkor is más. Mi van ha... Ha csúnyának fog tartani? Vagy ha élőben teljesen más mint az internet világában? Egy pillanatig átfut az agyamon, hogy sarkon fordulok, de már késő, túl közel járok. Lassan kifújom a levegőt. Nem érdekel, már nem futamodhatok meg...
Odaérek az asztalhoz, és megállok mellette.
- Öhm. Szia, Lucy vagyok. - Motyogom, és először azt hiszem meg sem hallja, de aztán lekapja  napszemüvegét, és barna -gyönyörű barna- szemeivel egyenesen a szemembe néz és kedvesen elmosolyodik.
- Szia. Már vártalak. - Mondja, mire úgy érzem egyből el kell kezdenem magyarázkodni, bűntudatom van amiért megvárattam.
- Jajj, ne haragudj, csak a barátnőimmel elkezdtünk nézni egy filmet, és hát nagyon belemerültünk. Aztán már túl későn kaptam észhez...
- Tényleg semmi gond, nálatok lányoknál a késés már úgymond kötelező. - Nevet fel.
- Oh, hát igen. Ha mi egyszer elkezdünk készülődni, akkor ott abból a bizonyos "2 percből"  még minimum fél óra lesz... - Mosolygok rá teljesen őszintén, miközben leülök vele szemben az egyetlen székre.
Azt tudtam, hogy vele könnyű beszélni, de nem gondoltam volna, hogy már egyből az első pillanattól fogva, élőben is ilyen jól kijövünk egymással.
- Egyébként rendeltem. Szerintem hamarosan már hozzák is. - Korábban telefonon is felhívtam már a késésem miatt, és ott mondtam neki, hogy addig nyugodtan rendeljen, rábízom a döntést. Egy mosoly kíséretében bólintok egyet, és a hirtelen bekövetkező néma csendben van alkalmam egy kicsit jobban szemügyre venni.
Micsoda helyes fiú! Folyton mosolyog. Látszik rajta, hogy igazán, szívből áradóan, őszintén mosolyog, és nem csak a szájával, hanem a szemeivel is. Viszonylag rövid, barna haja van, amit elől játékosan össze-vissza  zselézett fel. Közönséges farmernadrágot, és egy fehér galléros pólót visel. Szélesen mosolygó szájában fehér fogak csillognak.
Míg ő Ray Ben napszemüvegével játszadozik én rajta pihentetem tekintetem. Majd váratlanul felpillant rám, -mire én lányos zavaromban össze-vissza pislogok- és mintha valami hirtelen eszébe jutna, megszólal.
- Hoztam neked valamit. Majdnem el is felejtettem. - Majd felemel az asztal alól egy aprócska ajándékdobozt és átnyújtja nekem.
- Azta. Nem kellett volna. Én... Jó, őszinte leszek. A nagy sietségben ez teljesen kiment a fejemből, és idejövet ugrottam be egy közeli kisboltba. Szóval... Remélem szereted a csokit! - Mondom vigyorogva, bár közbe totálisan égek. Érzem, hogy arcom lángol, mivel én tőle ékszert kaptam, én meg hoztam neki.. csokit!? Milyen nevetséges... Most nem lennék kíváncsi a gondolataira, semmi jóra nem számítok.

- Igen, azt hiszem szeretem. - Mondja kacagva, amikor a pincér letesz elénk két tányért, melyeken valami triplacsokis gyönyörűség díszeleg. Jó, így annyira még sem gázos a szituációm, de még így sem tudom be csodálatos hetedik érzékemnek ezt az eszméletlen megérzést, miszerint kedveli a csokoládét. Van egy sanda gyanúm, hogy ezzel az emberek 99,9%-a így van. Na mindegy...

- Hmm... Ez nagyon finom. - Kóstolom meg ezt a remekművet, ami egyből a kedvencemmé válik. Köztudott, hogy élek-halok a csokiért.
Ő elmosolyodik, és belekezd saját tortaszeletébe.
- És te meg sem nézed az ajándékod? - Kérdi egy idő után, tettetett sértettséggel.
- Jajj, dehogynem! - Vörösödöm el. Nem kérdés. A cikiség mérőt már simán kiütném.
Felemelem az eddig asztalon lapuló dobozkát, és lassan kinyitom. Már első ránézésre sejtettem, hogy ez egy ékszerdoboz, és amikor kitárom, a benne lévő karkötő láttán erről meg is bizonyosodom. Valójában nagyon tetszik, pont az én ízlésem. Színes karkötőalapokon, díszes kis medálok lógnak.
- Köszönöm szépen, imádom. - Mondom, és meg is próbálom feltenni csuklómra -nem túl sok sikerrel- így Ő segít, megfogja a kezem és bekapcsolja. Az érintésétől zavarba jövök, és muszáj elkezdenem beszélni. Hülye szokás... Ha zavarban vagyok be nem áll a szám.
- Tényleg köszönöm, nagyon tetszik. És bocsi, hogy ilyen furcsa vagyok. Vagyis inkább... szétszórt. Mármint amúgy én nem vagyok ilyen, csak most minden úgy összejött, és... - És keresgélem még a szavakat, de Ő beelőz.
- Jajj, ne viccelj. De minden rendben van? Mármint nincs semmi baj ugye?
- Nem... nincs. - Leszegem a pillantásomat, csakhogy nehogy véletlenül a szemébe kelljen néznem. A cipőmet kezdem el vizsgálgatni, ami hirtelen nagyon érdekesnek tűnik.
- Nyugodtan elmondhatod. - Hallom meg hangját, ami annyi kedvességet sugároz, hogy fel kell pillantanom rá. Ahogy belenézek abba a gyengédséget sugárzó szempárba, rögtön tudom, hogy megbízhatok benne.
Nem akarom elrontani a hangulatot, de elmesélem neki szívfájdalmamat. Elregélem neki az "Adam sztorit" elejétől a végéig. Azt, hogy a fiú, akibe szerelmes voltam, hogyan hagyott el egy másik lányért, akivel megcsalt, és akivel összetörte a szívem.
- Hiába próbálom túltenni magam rajta, nem megy. Legalábbis eddig nem jártam nagy sikerrel... - Fejezem be a történetet, és furcsamód megkönnyebbülök, hogy elmesélhettem neki.
- Megértelek. Én is ugyanezen mentem keresztül. Mármint nem teljesen, de a végeredménye az azonos. Egyszerűen már csak nem működött. De viszonylag hamar sikerült beletörődnöm abban a tudatban, hogy mind a kettőnknek így a legjobb. Azóta ő már boldog párkapcsolatban él, szoktunk beszélgetni, jóban vagyunk még mindig. Na, aztán a barátaim unszolására én is elkezdtem ismét nyitni a lányok felé, így jött képbe a chat is. Ne tudd meg milyen fazonok vannak ott. - Mondja egy hatalmas mosoly kíséretében.
Ezen felnevetek, miközben letörlöm arcomon végigcsorgó könnyeimet, amiket eddig észre sem vettem.
- Ugye most nem rám célzol? - Kacagok még mindig, mire ő is elneveti magát.

A délután hátralévő részében többet nem is gondolok Adamre, szimplán csak jól érzem magam, végig nevetünk és viccelődünk. A jó hangulatot Cher Lloyd szakítja félbe, azaz a telefonom csörgése.
- Bocsi. - Mondom, majd gyorsan felveszem, amint meglátom a kijelzőn a nevet. Lexy az, aki arról érdeklődik, hogy már jöhetnének-e, mivel már nem bír Ronnieval. Mondom neki, hogy persze, aztán gyorsan le is rázom.
- Észre sem vettem, hogy így elszaladt az idő. - Mondom a telefonomat fürkészve. Már 9 óra lenne? Fel sem tűnt, hogy ennyit beszélgettünk...
- Hát én sem... - Mondja ő is. - Lassan mennem kellene. Tudod, meséltem, hogy jönnek hozzám a barátaim, és elvileg 9-kor találkoztunk volna, de... Végül is tudnak várni.
- Nem, dehogyis. Menjél csak. 5 percen belül itt lesznek a csajok is.
- Biztos nem baj? - Látom rajta, hogy komolyan kérdi, és ha kérném, itt maradna velem, de nem akarom, hogy miattam várjanak rá.
- Dehogy baj. - Mosolygok rá. Viszonozza a mosolyomat, majd feláll. Én is követem a példáját.
Egyikünk sem tudja, hogy hogyan kellene elköszönnünk, ezért zavartan arcon pusziljuk egymást, valamint megbeszéljük, hogy amíg távol van, majd írunk egymásnak. Korábban mesélte, hogy most hosszabb időre elutazik..
Aztán már csak annyit látok, hogy fizet, és sietős léptekkel eltávozik.
Pár perccel később a csajok is megérkeznek, akik természetesen minden apró kis részletet tudni akarnak.