12. fejezet

-12-

You don't know You're beautiful

Gyorsan körülnézek, azonban nem látok sehol senkit.
- Nyugi, szerintem csak kimentek a fiúk. - Magyarázza. - A stúdió elé. Ilyenkor mindig eljön egy csomó rajongó és egész nap ránk várnak. Szünetben párszor ki szoktunk menni hozzájuk.
- Rendes tőletek. Elszánt rajongóitok vannak az biztos.
- Hát igen. De nagyon hálásak vagyunk nekik. Nélkülük sehol nem lennénk.
Továbbra is erről beszélgetünk, amikor elérkezünk az utca végére, ahonnan tökéletes kilátás nyílik a stúdió elé.
- Hűű. - Ennyit bírok csak kinyögni. Amikor azt mondta, hogy "egy csomóan" vannak, én nem erre gondoltam. Ez jóval több a csomónál.
- Lehet jobb lenne visszafordulnunk.  - Mondja, majd meg is fordul és hirtelen elengedi a kezem.
- O.. Oké. - Motyogom értetlenül, azonban a következő pillanatban minden világossá válik, amikor meglátok egy csapat lányt közeledni. Egymás mellett sétálnak, és először úgy tűnik észre se vesznek minket, jobban mondva Liamet. Bár nem látom őket, de a hangokból így ítélek, mivel vidáman csacsognak tovább. Azonban hirtelen csend lesz, és hallom, hogy egyikük így szól:
- Várjatok! Az ott nem...?
- Nyugi, nem lesz semmi baj. - Mondja Liam felsóhajtva, mivel már tapasztalatból előre tudja mi fog történni.
A lányok odarohannak és pillanatok alatt körül is vesznek minket.
- Úristen! Kérhetek egy autogramot? Imádlak titeket. - Ilyen és ehhez hasonló kiálltásokat hallok, miközben kihátrálok a tömegből.
- Persze. - Mosolyog rájuk Liam. Jó látni, hogy ilyen közvetlen a rajongóikkal, látszik rajta, hogy valóban hálás nekik. Én csak mosolyogva nézem, szinte fel sem tűnik, hogy az egyik lány, aki már megkapta az aláírását odalép mellém.
- Szia. - Köszön kedvesen.
Már nem kiabálnak a lányok, tudják, hogy úgy is mindenki megkapja a képét és autogramját, így Liam is meghallja ezt és felpillant rám. Én bólogatok, hogy minden rendben van.
- Szia. - Válaszolok mosolyogva.
- Adnál egy autogramot? - Kérdi csillogó szemekkel a lány. Ledöbbenek. Hogy én? Autogramot?
- Persze. - Mondom fejcsóválva. Végül is... Miért is ne? Így aláírom a felém nyújtott lapot.
- Nagyon szépen köszönöm, aranyos vagy... Liammel vagy igaz? - Kérdi.
- Hát... Öhm. Hogy érted? - Kérdem vissza, kellemetlenül röhögcsélve.
- Együtt sétáltatok. Gondolom ismeritek egymást.
- Ja, igen. - Nézek rá egyből a fiúra, aki épp egy rajongóval fényképezkedik. És egyből elmosolyodom.
- Oooh. - Nyögi ki a lány egy bizalmas mosoly kíséretében. - Szóval nem "csak" ismeritek egymást.  Elég jó vagyok a kapcsolatok felmérésében. Látom ahogy rád pillantgat. Meg persze ahogy te ránézel. Mondjuk már egy ideje sejtettem, hogy van valakije, mert az utóbbi időben eléggé kivirult. De nyugi, nem fogom szétkürtölni. - Mondja fülig érő mosollyal.
- Hát... Köszi. Bár még igazából én sem tudom, hogy van-e mit szétkürtölni.
Épp akarna mondani valamit, amikor odalép még egy lány.
- Jajj, kaphatnék én is egy aláírást?
- Hogy hívnak?  - Lép oda egy harmadik is.
- Lucy. -  Mondom még mindig hitetlenkedve, hallva, hogy tőlem kérnek autogramot. Persze én szívesen aláírom a felém nyújtott fecniket.
Egyre többen gyűlnek körém, míg végül Liam is odalép nevetve.
- A végén még jobban szeretnek majd téged, mint engem.
- Azt azért erősen kétlem. - Nevetek fel én is.
- Csinálhatnánk rólatok egy képet? - Kérdi valaki a tömegből.
- Aha, miért is ne? - Karolja át derekamat Liam. Erre többen is fel 'Huuu'-znak, én pedig nem tudok nem mosolyogni.

Ezek után visszamegyünk a stúdióba, mivel lejárt a srácok szünete. Elköszönünk a rajongóktól, és az a lány, akivel először beszélgettem, még odasiet hozzám, és súg valamit, legalábbis eléggé halkan mondja ahhoz, hogy rajtunk kívül más ne hallja. Nem is igazán értem, de megköszönöm és elmegyünk.
Ezek után az egész napot itt töltöm a fiúkkal, de nem bánom, sőt kimondottan jól szórakozom. Nehezemre esik hazamenni, de muszáj. A kocsiban még megköszönöm Liam-nek ezt a csodás napot, aki ezt csak annyival kommentálja, hogy reméli lesznek még hasonlóak. Hát rajtam biztos, hogy nem fog múlni.
Gyorsan elköszönök tőle, és besietek a házba, ahol a csajok épp vacsorához készülődnek, és evés közben egyből ki is faggatnak.
Kaja után felnézek a netre is, mivel már napok óta fel se pillantottam, anyuéknak sem írtam, -tegnap kellett volna- akik ez miatt biztos halálra izgulják magukat. Részletesen elmesélem az elmúlt hetet, persze pár részt kihagyok, mondjuk a Tyleres incidenst, de azon kívül mesélek nekik Londonról, nem elég egyszer elmondani, hogy milyen gyönyörű ez a város, és remélem ők sem unják még, hogy minden levelemben ezt ecsetelem. Mesélek nekik arról is, hogy Ronnie és Lexy, valamint Peter is jól vannak, és fantasztikusan érezzük magunkat, valamint úgy érzem itt az ideje beavatnom őket a Liammel való 'kapcsolatomba' is, így róla is regélek egy 'kicsit'. Persze a kicsit azt nem gondoltam komolyan. :)
Ezek után felnézek az egyik közösségi oldalra is, ahol komolyan meglepődöm, hogy hirtelen több száz követőm lett. Persze rögtön tudom a választ. A kulcs Liam. Csak tudnám hogy találtak meg. Ez egy kicsit... Félelmetes. Mindegy, annyiban hagyom a dolgot, inkább ki is lépek, és szinte úgy zuhanok be az ágyba.

Az elkövetkezendő nap tudom, hogy húzós lesz, mivel ma lesz a buli, ahova meghívtak minket. Már előre félek Ronnie viselkedésétől... Előtte meghívtam vacsira Liamet, hogy valamennyire ismerkedjen meg a csajokkal, valamint természetesen Peterrel, aki jelenleg most apám helyett is apám itt Londonban. Izgalmas napnak nézünk elébe az már biztos.
Napok óta nem aludtam ilyen jól, végre sikerül kialudnom magam, vagyis... Mi az, hogy kialudni? Fél 12-ig ki sem kelek az ágyból. Mivel az utóbbi napokban nem sokat voltam itthon, így ma egész nap a ház körül segédkezem. 4 óra körül elkezdünk készülődni. És ez most pontosan arra a napra emlékeztet engem, amikor megismertük Tylert. Nem is akarok erre többet gondolni, így megrázom a fejem, mintha ezzel kirázhatnám belőle a kellemetlen emlékeket is. Azonban tudom, hogy ez a mai nap egészen mást tartogat majd.
Ronnie most sem hazudtolja meg magát, egy sötétkék ruha mellett dönt, ami szerencsére annyira nem rövid mint a múltkori, de azért így is elég sokat mutat. Lex egy farmerszoknyát, hozzá egy ujjatlan fehér toppot valamint rá egy farmerkabátkát vesz fel. Én eléggé döntésképtelen vagyok, de végül Veronika -ki más- rábeszél egy fekete egybe ruhára, ami még az én ízlésemnek is megfelel.
Fél 6-ra -csodával határos módon- kész vagyunk és segítünk Peternek a vacsiban, megterítünk és hasonlók.
Majdnem pontosan 6-kor Liam is megérkezik. Amikor ajtót nyitok neki, a szokásos mosoly, ami már szinte állandó kiegészítőm amikor vele vagyok, visszatér arcomra. Ad egy csókot és átölel.
- Gyönyörű vagy. - Suttogja fülembe.
- Dehogy vagyok. - Mondom alig hallhatóan, lesütött szemekkel.
- Dehogynem. Kezével felemeli állam, hogy belenézzek szemébe. - "You don't know you're beautiful, and that's what makes you beautiful..." - Énekli pár sorát egyik számuknak.
Jó bevallom, tegnap utánuk néztem youtubeon. És rájöttem. Úgy is a rajongójuk lennék, ha nem ismerném őket. És hihetetlen, hogy ő itt áll az ajtómban, és ezt nekem énekli. Gyomromban a pillangók szokás szerint megőrülnek, és úgy érzem a boldogságtól mindjárt elájulok. Még egyszer megölelem, utána belenézek szemébe.
- Na készen állsz? - Kérdem, majd amikor bólint, magam után húzom, egyenesen a konyhába.

11. fejezet

-11-

- I just wanna take you anywhere that you like -

Mindent elmesélek nekik, ott egy álltó helyemben, ahogy beléptem az ajtón. A legelején kezdem, és megkérem őket, hogy ne szakítsanak félbe, had hadarjam el gyorsan az egészet, hátha akkor egy kicsit könnyebb lesz. Persze barátnőm, Veronika nem bírja ki.

- Várj. Nem egészen világos. Most akkor mi is az igazi neve a 'lovagodnak'? Azt mondtad, hogy nem az akinek mondta magát. - Mindig is a 'lovagomnak' hívta Liam-et, persze akkor még nem tudta, hogy ki is ő valójában.

Pár másodpercig hezitálok, de végül kimondom.

- Liam... - Sóhajtok fel, mert tudom, hogy mi lesz a reakciója, amikor kimondom a teljes nevét. - Liam Payne.

- Lucy Brenson! Te. Ezt. Most. Nem. Mondod. Komolyan. - Mondja kiabálva. - Jézusom! Atya ég! Nem hiszem el. - Folytatja tovább... - Muszáj bemutatnod neki!  Ismerem Liam Payne barátnőjét! Híresség vagy! Úristen, adsz egy autogramot?

- Jézusom, Ronnie. Dehogy vagyok híresség, sőt azt hiszem még a barátnője sem vagyok.

- De hát ott aludtál nála!

- Igen, de nem azért, amire szerintem te gondolsz.

- Hát akkor miért? - Kérdi csillogó szemekkel.

Nem tudom, hogy elbírom-e neki mondani a történteket, ezek után, hogy így fellelkesedett.. De muszáj lesz, ha már egyszer belekezdtem.

Így elmesélem a folytatást is.

Először amikor meghallja támadóm nevét, szeme elkerekedik, aztán értetlenül összeráncolja homlokát.

- Biztos, hogy... Azt mondtad sötét volt, szerintem rosszul láttad.

- Nem. Tudom mit láttam, ő volt az Ronnie.

Ezek után kitör a káosz. Azt hiszem részleteznem sem kell, a vége mindennek annyi, hogy Ronnie bevágja a durcit, és bezárkózik a szobájába, mi pedig hosszasan elbeszélgetünk Lexyvel. Annyira szeretem őt, mindig türelmesen végighallgat, és engedi, hogy kisírjam magam a vállán. Ezen a téren különbözőbbek sem lehetnének Ronnie-val...

A nap hátralévő része hasonlóan telik, semmi különöset nem csinálunk, eszünk, takarítunk egy kicsit, beszélgetünk, ismét eszünk, megnézünk egy filmet, és, meglepő módon... ismét beszélgetünk.

Másnapra Ronnie is kidugja fejét a szobájából, úgy tűnik kezd megbékélni. Bár bevallom kicsit fáj, hogy így viselkedett velem, a történtek után még nekem kell pátyolgatnom. De mivel nagyon jó barátnőm, ezért én bármit megtennék érte, valamint azért, hogy ne legyen boldogtalan. Így, először is elújságolom neki, hogy hivatalosak vagyunk egy szülinapi bulira, ahol valószínűleg az összes fiú ott lesz. Mintha egy szempillantás alatt eltűnne minden bánata, majd kiugrik a bőréből.

Egy egész hét eltelik, jóformán semmit nem csinálunk, eltekintve attól, hogy én Liammel igyekszem minél több időt tölteni, majdnem minden nap találkozunk, csak sajnos nagyon elfoglalt, igazából erről nem sokat beszélünk. Jóformán semmiről nem beszélünk, ami a bandával kapcsolatos. Ez nekem kicsit furcsa. Hiszen ők is az élete részei, és ha szeretné, hogy én is az legyek, örülnék ha mindent megosztana velem.

Először azt hiszem, hogy a Szombat is a semmittevés keretein belül fog zajlani, mindaddig amíg meg nem kapom a következő üzenetet:

"Ideje, hogy kicsit jobban megismerd Liam Payne-t, ha gondolod bemutathatom az életét. Mit gondolsz, készen állsz rá?"

Elég egyértelmű, hogy erre mi a válaszom, hisz épp az imént emésztettem ez miatt magam, így gyorsan elkészülődök. Nem öltözöm ki túlságosan, egy egyszerű fehér ruha mellett döntök, hajammal nem csinálok semmit, hagyom, hogy fürtjeim hullámosan ereszkedjenek vállamra. Az arcommal viszont muszáj kezdenem valamit, ezért lealapozom a sebemet, ami valójában már majdnem el is múlt. Egy gyors alapsmink feldobása után kész is vagyok.
Szemeim rögtön felcsillannak, amint meglátom autóját a házunk előtt. Egyből rohanok is.

Amikor vele vagyok, megfeledkezem az otthoniakról, minden gondomról, bánatomról és bajomról.
- Hova is megyünk pontosan? - Kíváncsiskodom.
- Majd meglátod... - Feleli titokzatosan. - De nyugi, nem lesz semmi gond. - Mondja, amikor pár perc múlva meg is érkezünk erre a bizonyos helyre.

- Hát ez kimondottan... érdekes. - Keresem a megfelelő szót arra, amit látok. Egy bazi nagy épület előtt állunk meg, amiről fogalmam sincs, hogy mi az. Értetlenségem láttán csak nevet egy sort.
- Ez a stúdiónk, ahol jelenleg az új albumunkat vesszük fel. - Magyarázza.
- És én bemehetek ide?
- Persze. Lebeszéltem Paullal. Ő a menedzserünk. És eléggé engedékeny. - Mondja egy amolyan "nekem mindent szabad" mosoly kíséretében.
Még mindig nevetünk, amikor megfogja a kezem, és belépünk -szerintem- a hátsó ajtón. Ezek után csak megyünk, egyik ajtón be, másikon ki -számomra ez olyan mint egy labirintus- míg végül meg nem érkezünk. Egy férfi fogad minket -mint utólag kiderül Paul- aki rögtön aláírat velem pár papírt, hogy az itt hallottakról nem nyilatkozom semmiféle módon, nem hozom nyilvánosságra őket, meg ilyesmik. Egyébként rendes ember, látszik rajta, hogy tényleg törődik a fiúkkal. A többiek is ott vannak, úgy tűnik még nem kezdték el a munkát, valószínűleg Liam-re vártak, aki be is siet hozzájuk, miután megbizonyosodik róla, hogy elleszek Paullal. Amikor a fiúk megpillantanak elmosolyodnak, én pedig integetek nekik, amit viszonyoznak. Ezek után el is kezdenek dolgozni.
Elkezdenek felénekelni valami számot, ami egyébként már most tetszik. És tényleg. Bár lehet azért, mert most jelenleg épp Liam énekel. Sosem hallottam még őt énekelni ezek előtt. Ha idáig azt hittem szerelmes vagyok belé, mostanra már biztosan tudom. Istenem, az a hang...
Még egy darabig hallgatom őket, aztán szünetet kapnak és kijönnek hozzánk.
- Egész jók voltatok fiúk. - Mondja Paul.
- Én inkább úgy fogalmaznék, hogy fantasztikusak. - Mondom mosolyogva.
- Lehet többször is el kellene jönnöd, jó hatással vagy rájuk. Legalábbis Liam-re biztosan.
Félénken rámosolygok, erre ő odalép mellém.
- Nem unatkozol?
- Nem, dehogyis. Sőt... Örülök, hogy itt lehetek.
- Én is örülök, hogy itt vagy. - Nyom egy puszit a homlokomra. - Nem megyünk el egyet sétálni amíg szünet van? - Kérdi.
- De, az jó lenne.
Ismét keresztülmegyünk a 'labirintuson' és kéz a kézben elindulunk lefelé az utcán.
Hirtelen azonban mintha ezer lány kezdene el egyszerre sikítani, ezért ijedten körbenézek.

10. fejezet

-10-

Baby You light up my world like nobody else

Reggel valami igazán különleges érzéssel ébredek, talán azért mert mellettem hallom szuszogni azt a fiút, akit azt hiszem szeretek. Kinyitom a szemem, és rögtön elmosolyodom, amikor megpillantom. Olyan mint egy angyal. Na jó, ez azért már túlzás. Néha egy kicsit elfogult vagyok azokkal az emberekkel akiket szeretek.
Próbálok észrevétlenül kikászálódni mellőle az ágyból -persze nem túl nagy sikerrel mivel majdnem le is esem-. Tipikus. Ez annyira jellemző rám. Pont amikor próbálnék csendben lenni, akkor vagyok a legszerencsétlenebb, és ezáltal legzajosabb. A szerencsétlenségemen már csak nevetni tudok.
Hirtelen észhez térek és a szám elé kapom a kezeimet. Késő, Liam lassan kinyitja a szemeit, rám néz és elmosolyodik.
- Jajj, ne haragudj. Nem akartalak felébreszteni. - Mentegetőzöm.
- Így bármikor kelthetnél. Örülök, hogy jó kedved van. - Mondja, majd int, hogy menjek oda hozzá. Én félénken indulok el felé, aztán nem bírom tovább elnevetem magam és odaugrom mellé az ágyra.
Odahúz magához és átölel.
- Ez a valóság? - Suttogom a vállába.
- Tessék? - Kérdezi, és hátrébb húzódik, hogy tanulmányozni tudja az arcomat.
- Semmi. - Mondom mosolyogva.
Még mindig engem fürkész és hirtelen megakad a szeme valamin. Tudom, hogy min. Odahajol és nyom egy puszit, az arcomon lévő vágásra.
Lehunyom a szemem, és megpróbálok nem gondolkodni. Megpróbálom visszafojtani a feltörekvő emlékeket arról, hogy hogyan is szereztem ezt a sebet. Ez lehetetlennek tűnik, azonban amint meghallom a hangját el is felejtem, hogy mi járt az eszembe.
Azt hiszem, ez nagyon is a valóság.
Mivel előző nap sokáig beszélgettünk, nem meglepő, hogy amikor ránézek az órára azt látom, hogy az már hamarosan egyet üt. Rápillantok a mobilomra is, ami eddig le volt halkítva, így nem vettem észre, hogy Lexy már vagy ezerszer hívott, sőt több SMS-t is küldött. Aggódik értem.
Gyorsan amíg összekészülődök Liam összedob egy kis reggelit, és kaja után hazavisz.
A kocsiban eszembe jut valami, amit eddig elfelejtettem megkérdezni. Igazából tegnap nem sokat beszélgettük a One Direction-ről, és erről az egész "sztárosdiról".
- Szóval... - Kezdek bele, mire kíváncsian rám néz a szeme sarkából.
- Szóval? - Kérdez vissza egy mosoly kíséretében.
- Na, szóval... - Nevetek fel. - Csak azon gondolkodtam, hogy eddig hogyhogy nem találkoztunk egyetlen rajongóval, vagy paparazzóval sem?
- Ez egy jó kérdés. Hát, a kávézónál ez véletlen volt. Akkor találkoztunk először és én azt hittem, hogy te felismersz majd. De aztán nem.. - Lesütöm a szememet, és komolyan szégyenlem magamat. Hisz mégiscsak tinédzser vagyok, és... Bakker! Még Justin Bieber-t is akármikor felismerném, ha szembejönne velem az utcán, pedig nem nagyon hallgatom a zenéjét. De, hogy a One Direction-ről szinte nem tudok semmit...
- Basszus... - Nyögöm ki.
Szemét az útra szegezi, de egyik kezével az enyém után nyúl és halványan elmosolyodik.
- De ez nem baj. Sőt lehet még jobb is így. Legalább egy kicsit átlagos fiatalnak érezhettem magam veled. Mondjuk amikor először megcsörrent a telefonod, és meghallottam, hogy Cher Lloyd a csengőhangod azt hittem már felismersz. Egy x-factorban szerepeltünk, nagyon jófej csajszi.
- Én is bírom. - Motyogom, miközben összekulcsolt kezeinket tanulmányozom. - Jó, oké, mentségemre legyen, hogy nem nagyon szoktam X-factort nézni, és Chernek is csak azért a pár számáért vagyok oda amik eddig megjelen... Na, ne nevess. - Mondom neki. Persze el tudom képzelni mennyire vehet komolyan, hisz én is nevetek.
- Na jó. Abbahagytam. - Mondja még mindig vigyorogva. - Egyébként. Öhm.. Az étteremnél kicsit más volt a helyzet. Kértem egy kis segítséget a menedzseremtől. Csak hogy egy kicsit megismerkedhessünk, meg kettesben lehessünk. Azt mondta, hogy most az egyszer még tud segíteni, de ne csináljunk ebből rendszert. Persze, tudom, én vállaltam a hírnevet, így a vele járó kellemetlenségeket is, de azért jó volt egy kicsit normálisnak lenni.
- Megértem. Vagyis.. Nem egészen, hisz én nem vagyok híresség, de... Akkor is. - Motyogom ismét össze-vissza.
- De nem fogom hagyni, hogy téged is bántsanak. Ezúttal nem. - Mondja komolyabb arckifejezésre váltva. Nem igazán értem, hogy miről beszél, csak rámosolygok, és kipillantok az ablakon, mivel már egy ideje a házunk előtt parkolunk. Pont jókor nézek ki, mivel meglátom Lexy-t, aki kiles a függöny mögül-
- Na azt hiszem lassan mennem kellene. - Fordulok mosolyogva felé.
- Jajj majdnem el is felejtettem. Louis írt az előbb, érdeklődött, hogy hogy vagy, plusz meghívott minket egy buliba. A barátnőjének most lesz a születésnapja, és bulit szervez neki. A barátnőidet is meghívta. De nem muszáj ám elmennünk, tudom, hogy neked ez így sok egyszerre, és nem akarom, hogy...
- Nem, szívesen elmegyek! És szerintem a csajok is odalesznek az ötlettől. Alig várom, hogy megismerhessem a lányt. - Mondom mosolyogva. Látom, hogy ennem nagyon örül, mert rögtön felcsillan a szeme.
- Akkor majd még beszélünk. - Nyomok egy puszit a szájára, és már futok is a ház felé, ahol természetesen egyből Ronnie és Lex fogad.
- Ott aludtál nála! Mondd Lucy, hogy nem csak aludtatok. - Fogad egyből Ronnie. Ezen mosolygok, és megfordulok, miután bezártam az ajtót.
- Lucy... Mi történt? - Fut oda egyből Lexy. Először fel sem fogom miről beszél, aztán leesik. Jajj, a sebem. Már szinte el is felejtettem.
Azt hiszem most jön csak a nehéz része, pillantok Ronniera.

9. fejezet

-9-

- No more fears, no more crying -

Amint kilépek természetesen egyből minden szempár rám szegeződik.

- Nézd, sajnálom… Nem akartam bunkó lenni, csak vicceltem, nem gondoltam komolyan. Én már csak ilyen vagyok. – Mondja a srác, akit Liam az előbb Louisnak szólított, majd halványan elmosolyodik. – És… Sajnálom, ami történt veled. – Mondja már komolyabb arckifejezéssel.

- Szerencsére semmi komoly. – Mondom, majd leülök az ágyra Liam és a másik fiú közé. – Csak azt sajnálom, hogy így kellett találkoznunk. Egyébként, ha valaki nem tudná még, Lucy vagyok. – Mosolyodom el.

- Nem volt ez olyan rossz fogadtatás. – Mondja a mellettem ülő fiú mosolyogva. – Amúgy Harry.

Nem tudok nem mosolyogni. Valamint – természetesen – egyből el is vörösödöm, visszagondolva az emlékre.

Liam átnyúl mögöttem, és tréfálkozva meglöki a fiút, aki hangosan felnevet. Örülök a jókedvüknek, ez rajtam is segít egy kicsit.

- Csak az a vágás ne csúnyítaná el azt a gyönyörű arcodat... – Mondja Louis.

Mi? Gyönyörű arcomat? Direkt csinálják ezt velem?

- Tényleg. Le kellene fertőtleníteni. Azért hoztam a piát. – Mondja Liam, és ezzel gyorsan el is kezd készülődni, azaz önt belőle egy keveset egy papírzsepire. – Hát ez most eléggé csípni fog…

- Nyugodtan megfoghatod a kezem. – Mondja Harry egy féloldalas mosollyal. Ezen megint csak mosolyogni tudok, és a helyett, hogy megfognám a felém nyújtott kezét, Liam keze után nyúlok, aki először meglepetten néz rám, utána elmosolyodik, és összekulcsolja ujjainkat. Hatalmasat dobban a szívem.

- Készülj. – Mondja Liam, mire én behunyom szemem és várom a csípő érzést. Ami természetesen jön is, hamarabb, mint vártam. Összeszorítom a fogaimat, de még így is felszisszenek, amikor elkezdi törölgetni arcomat a zsepivel.

- Na, kész is. – Mondja, mire lassan kinyitom a szemeimet és lazítok a szorításon, mivel szerintem szegénynek már lassan a vérkeringését is elállítom a kezében.

- Jól van skacok, szerintem mi most húzunk innen, magatokra hagyunk titeket. Beszéljetek meg mindent, meg… A többi. – Mondja Niall. – Nem tudtok a környéken egy jó szórakozóhelyet?

- Van ez az új klub. Most nyílt. Állítólag elég jó. Valaki járt már ott? – Kérdi Louis.

- Aha, én már voltam ott. – Nézek rá Liamre, mivel arra az estére szerintem Ő is emlékszik, holott nem volt ott. Azon a napon derült ki, hogy kezdünk komolyabban érdeklődni egymás irántam, csupán csak barátságnál. Valamint ott ismertem meg Tylert is. Ami ma már nem épp egy kellemes emlék… - Tényleg elég jó hely.

- Király. Akkor mi már nem is zavarunk tovább. Tiétek a lakás. – Mondja Harry, szemöldök húzogatva, aztán kivonulnak a szobából, Liam pedig kikíséri őket, a többi emberrel együtt, akik nem igen tűnnek bánatosnak, hogy el kell hagyniuk ezt az eddig nem túl pörgős bulit.

Miután mindenki lelépett visszajön hozzám a szobába, és leül mellém.

- Szerintem… Nekem is haza kellene mennem. Gyalogolnom kellene, de ha felhívnám Lexyt biztos kijönne elém…

- Nem, ne menj el… Mármint, nem akarom, hogy... Elég sok mindenen mentél már így is keresztül... Miattam. – Mondja lesütött szemekkel.

- Nem! Nem miattad volt. Nem a te hibád. – Nyúlok kezei után, amiket idegesen tördel. Amikor megfogom kezeit felpillant rám, egyenesen belenéz gyönyörű barna szemeivel a szemembe, és én majdnem elájulok.

- Hát… Szerintem akkor sem jó ötlet ilyenkor sétálgatni. Szóval esetleg itt maradhatnál. Ne értsd félre, én nem… Nem akarok semmit, csak.. féltelek.

Ismét belenézek szemeibe, és tudom, hogy igazat mond. Látom. Annyira jó érzés tudni, hogy valaki igazán törődik veled, nekem erre most annyira szükségem van. Erre nem tudok semmit válaszolni, így közelebb hajolok hozzá és adok neki egy puszit... A szájára!?

Jézusom. Nem tudom mi van velem. Azt hiszem, kezdek… szerelmes lenni. Vagy már az lennék?

- Azt hiszem igazad van. 

Ő erre közelebb húz és… Megcsókol. Igen. Itt a válasz előző kérdésemre. Már fülig szerelmes vagyok.

Az egész estét végigbeszélgetjük, nem érdekel, hogy hulla fáradt vagyok, egyszerűen csak jó vele beszélgetni. Hosszú, fárasztó nap volt ez a mai, valamint egy rossz emlékem is fog fűződni hozzá, de egyben lehet ez életem legszebb napja is, mivel annak az embernek a karjai között aludhatok el, akire tudom, hogy bármikor számíthatok.

8. fejezet

-8-

But here I am asking you for one more chance

A történtek után nem igen van kedvünk visszamenni, bulizni, így beosonunk Liam szobájába, Andy fedez minket, aki nem meglepő módon egyedül tért vissza, nem találta meg Tylert…

- Gyere, ülj le. – Ültet le azonnal az ágyára Liam, ő pedig leguggol elém, és elkezdi fürkészni az arcomat.

- Nem olyan vészes. – Mondom, bár még nem láttam a sebet, de azt már érzem, hogy a vérzés elállt.

- Hát nem tudom, szerintem azért egy doki megnézhetné. Be kellene mennünk a…

- Kérlek csak azt ne! Kérlek!

- Jó, nyugi. – Fogja meg a kezem. – Ha nem akarod, nem kell. – Mondja, pontosan ugyanazzal a hangsúllyal, ahogyan a szülők beszélnek a kisgyerekeikhez, mivel félnek, hogy azok mindjárt kiverik a hisztit. Itt is hasonló a helyzet, csak szerintem Liam attól tart, hogy nemsokára idegösszeroppanást kapok, vagy valami ilyesmi…

- Köszönöm. Én… szerintem egy kicsit megmosakszom, meg rendbe szedem magamat. Rendben? Te nyugodtan menj csak ki a többiekhez. Végül is te vagy az egyik házigazda…

- Nem, dehogyis. Nem hagylak itt. Amíg a fürdőben leszel, én hozok valami fertőtlenítőt meg kaját oké? De jövök is vissza.

Bólintok.

- Zuhanyozz le, vagy vegyél egy fürdőt, vagy akármi, ami jól esik. Tiszta törölközőket találsz a szekrény tetején. Ha bármi kell, szólj oké? Mindjárt itt leszek. Sietek. – Mondja már el vagy ezredszerre. Látom rajta, hogy valóban aggódik értem. Ez nagyon jól esik. A lelkemet eddig ölelgető hidegséget most kezdi felváltani valami melegebb. Valami jobb.

Miután kilép a szobából, én is feltápászkodom az ágyról, és besietek a fürdőbe, ahol magamra zárom az ajtót, és bár félek attól, hogy mit fogok látni, legelső dolgom mégis az, hogy belepillantok a tükörbe. A látvány, ami elém tárul, rosszabb, mint gondoltam. A homlokom bal oldalán egy elég hosszú vágás éktelenkedik, de nem tűnik mélynek, azonban így is félelmetes, mivel mindenhol vér van. A ruhámon, ami egyébként ki is szakadt, valamint a hajamban is, ami pedig egy szénaboglya szépségével vetélkedik. Simán lehetne ijesztgetni velem.

Gyorsan lekapom magamról a ruháimat és bemászok a zuhanyzóba.

Amint megérzem a meleg vízcseppeket a bőrömön, rögtön kezdek felengedni. Végül úgy döntök hajamat is megmosom, mert esélytelennek látom, hogy akárhogyan is sikerüljön megmentenem, így gyorsan azt is átdörzsölöm.

Amikor végzek, lassan kimászok a tusolóból, és megtörölközöm, valamint hajamat is megtörlöm. Aztán elkezdek öltözködni. Felveszem az alsóneműimet, valamint a virágmintás leggings-emet, ami épen megúszta a ’támadást’. A ruhámat egyszerűen nincs gusztusom visszavenni, így beleburkolózok a törölközőmbe.

Ekkor hallom nyitódni, majd csukódni az ajtót. Úgy döntök, kérek Liamtől egy pólót vagy valami, így benyitok a szobába, ahol… Nem ővele találom szemben magam.

Hirtelen ijedtemben ugrok egyet, és az idegen fiún is látszódik, hogy meglepődött

- Jajj, bocsi. Azt hittem Liam van a fürdőben. – Mondja. – Vagy… Ő is ott van? – Kérdi és egy nagy mosoly ül ki az arcára.

- Nem, dehogyis. – Mondom először nevetve a Tyleres incidens után. – Én meg rád hittem azt, hogy Liam vagy. Kiugrott egy kicsit, azt mondta mindjárt itt van. Csak egy pólót akartam tőle kérni, mert a ruhám már teljesen használhatatlan… - Magyarázom.

- Aha. Szóval mindenki Liamet keresi. – Mondja ismét, egy őszinte mosollyal ez a szimpatikus fiú. –Egyébként Niall. – Nyújt kezet.

Egyik kezemet odanyújtom én is, de a másikkal még mindig szorongatom a törölközőt.

- Lucy. – Mutatkozom be.

És ekkor a már olyan sokat emlegetett fiú is belép a szobába, kezében valami piával meg kajákkal.

- Fertőtlenítőt nem találtam, de szerintem ez is megteszi. – Mondja, miközben azon ügyeskedik, hogy becsukja az ajtót. Miután megfordul arckifejezése döbbentre vált, amikor meglátja az ott ácsorgó Niall-t. – Ohh, szia.

- Szia. Csak egy kérdés. Zavarok most? Vagyis inkább… Mi történt? – Pillant rám, és látom, hogy a sebemet nézi.

- Hát… - Néz a szemembe Liam. Megerősítést vár, hogy elmondhatja-e a dolgot. Én bólintok. – Lucyt megtámadták, és…

- Szóval itt van a VIP részleg! – Nyit be az ajtón két másik srác is, én meg égek, mint a rongy, mivel csak egy törölközőben állok… Liamnek feltűnik, hogy kellemetlenül érzem magam, így elkezd keresni nekem egy kisebb pólót.

- Jajj. Megzavartunk valamit? – Mondja viccelve az egyik srác. Tudom, hogy csak hülyéskedik, de a könnyek máris elkezdik csípni a szemem.

- Louis, ezt légyszi ne most. – Mondja Liam amint meglátja legördülni az első könnycseppet arcomon. Gyorsan kikap egy pólót a többi közül, már nem törődve a mérettel, és odanyújtja nekem.

- Menj csak be a fürdőbe. Elmondok nekik mindent.

Én bólintok, majd teszem, amit mond.

A fürdőben gyorsan magamra kapom a sima fehér felsőt, és letörlöm könnyeimet, valamint megtiltom nekik, hogy még egyszer kicsorduljanak.

Hajam már majdnem teljesen megszáradt, de azért gyorsan kifésülöm, ezután feldobok egy gyors alapsminket, ruhámat begyömöszölöm a táskámba, és mivel úgy döntök, hogy ennyi idő elég volt Liamnek, hogy elmeséljen mindent, így kilépek a fürdőből.

7. fejezet

-7-

I'm might just die inside

- Úristen! De megijesztettél. - Kapok a szívemhez, amikor meglátom a mögöttem álló Tyler-t. - Mit keresel te itt?

- Csak láttam, hogy így kirohantál, és eléggé feldúltnak tűntél, gondoltam megvigasztallak vagy ilyesmi. - Alig értem amit mondd, olyan részeg. Közelebb lép egyet.

- Nem kell, köszi. Menj csak vissza a barátaidhoz. Már biztosan várnak rád. - Mondom. Megrémít, de próbálok nyugodtnak tűnni.

- Tudnak még várni egy kicsit. - Közelebb lép még egyet, így elkezdek hátrálni, míg ujjaimmal meg nem tapintom a falat.

- I.. Igazából szerintem én is visszamegyek. Kezdek fázni, szóval... - Köszörülöm meg a torkom, ami egyből kiszárad.

- Esetleg felmelegítselek? - Kérdi felröhögve. - Egyébként nagyon jól áll ez a ruha. Tetszik. Sőt te is tetszel. 

- És.. Ronnie-val mi van? Vele jársz... - Hirtelen csak ezzel tudok visszavágni.. Nem értem. Nem értem, mit akar...

- Semmi nincs vele. - Mondja gunyorosan. - Ő most nincs itt. Csak mi ketten. - Ott áll előttem, arca körülbelül 10 centire van az enyémtől. Menekülésre már semmi esélyem. Kiszárad a torkom, így sikítani nem tudok. Egy árva lelket nem látok sehol. Lábaim földbe gyökereznek. Félek.

Megfogja, azaz megszorítja a csuklómat.

- Ne... ne érj hozzám! - Mondom, és próbálok egy kis erőt vinni a hangomba, ami nem sikerül, és csak egy szánalmas suttogás hagyja el a számat.

- Miért ne? - Csúszik feljebb a keze. 

Hirtelen, mintha valamit meghallana, megragad és magával vonszol az egyik szemben lévő, közeli utcába. Számat végig befogja, így nem tudok sikítani. A félelemtől hangosan zihálok, miközben könnyeimet nem bírom tovább visszatartani, elkezdek sírni.
Kétségbeesetten pillantok körbe, pont jókor, mert meglátom kijönni a házból Andy-t és... Őt.
Egy pillanatra Tyler lazít a szorításán, így minden erőmet összeszedem, és reménykedem, hogy sikerül valami hangot kipréselnem a torkomon. Hihetetlen gyorsasággal lehúzom kezét a számról, és elkiáltom magam.
- Jame... Liam! - Ő felkapja a fejét, arcára egyből kiül a rémület, amint meghallja hangomat. Azonban még nem lát, ide-oda forgatja a fejét.
- Itt vagyok! Segí... - A mondatot már nem tudom befejezni, mert Tyler ismét befogja a számat.

- Ezt nem kellett volna. - Suttogja fülembe, majd húz tovább maga után.
- Ne! - Nem bírom tovább, már zokogok. Túl erős... Hátrapillantok, és majdnem összeesem amikor látom, hogy a fiúk egy másik sikátorba térnek be.  
- Ne arra! Itt vagyok. - Próbálom kiáltani, bár ebből semmit nem érteni, mert Tyler keze végig a számon van.
- Fejezd már be! - Ereszt el, mikor egy konténer mögé érünk.
- Nem! Engedj el! - Kiáltom, reménykedve, hogy meghallanak.
- Azt mondtam fejezd be! - És ekkor... arcon csap. Az ütés erejétől elesem, és a fejem a betonhoz vágódik, ahol érzem, hogy valami éles tárgy egyből felhasítja az arcomat. Erre aztán pláne nem számítottam. Meglepetten, tátott szájal pislogok, még sírni is elfelejtek.
- Ne.. Ne haragudj! Nem akartam ezt! - Makog össze-vissza Tyler, aki úgy tűnik saját magát is meglepte. - Basszus! Csak... Olyan szép voltál, és, csak... Ne haragudj! - Gyorsan megfog, és talpra állít, mintha csak egy játékbaba lennék.
Egyik kezem a vérző arcomra tapasztom, mikor meghallom a közeledő léptek, jobban mondva futás zaját.
- Szerintem most... El kellene menned. - Suttogom neki. Magam sem értem miért csinálom ezt. Megmentem a támadómat? Normális vagyok én? Úgy tűnik nem egészen...
Még egyszer rám néz, mielőtt elrohanna. Szemében látom tükröződni a megbánást.
Amint eltűnik a sarok mögött meg kell támaszkodnom, nehogy összeessek. Próbálom elfojtani ismét kitörni készülő zokogásom. Meg kell próbálnom nyugodtan tűnni amikor ideérnek...

Hamarosan meg is pillantom őket. Amint meglátnak rohannak hozzám.
- Lucy! Úristen. Mi törtét? - Fut oda Liam.
Én nem tudok megszólalni, csak átölelem.
- Mi történt? - Ér oda Andy is. - Ki volt az a rohadék? - Fakad ki, amint meglátja arcomat.
- Te maradj itt vele, én utána megyek. - Mondja Liamnek, aki erre bólint és még erősebben magához húz. Nem ellenkezem, bár még mindig haragszom rá. Nem tudok az felett szemet hunyni, hogy hazudott nekem. Azonban ez most eltörpül az imént történtekhez képest. Így megmarkolom a pulcsiját és nem bírom... Elsírom magam. Hogyan is tettethetném magam nyugodtnak amikor ki vagyok készülve?
Andy Tyler után ered, mi pedig csak állunk ott hosszú másodpercekig, szorosan ölelve egymást. Beszívom a pulcsijának az illatát, ami egy kicsit megnyugtat, úgy érzem, most már biztonságban vagyok. Helyreáll szívverésem, ami előbb még annyira dobogott, hogy azt hittem rögvest kiugrik a helyéről, légzésem is rendeződik, valamint remegésem is enyhül. Könnyeim azonban megállíthatatlanul folynak végig arcomon.
- Ne haragudj... - Töri meg a csendet, mire értetlenül felnézek rá. - Hogy nem voltam itt, hogy nem jöttem előbb, hogy nem mondtam el mindent... - Sorolja.
- Ne. Ne kérj bocsánatot. Nem a te hibád. Ne okold magad... Majd... Majd megbeszélünk mindent. - Motyogom tagoltan, mivel a sírástól alig tudok beszélni.
- Csak azt szeretném, hogy tudd, hogy én egyszer sem hazudtam neked. Soha, semmiről. Lehet, hogy nem mondtam el mindent, és ezt nagyon szégyenlem és sajnálom, és ígérem mindent részletesen elmesélek. Csak, szerettem volna egy kicsit... Normális lenni. Nem várom el, hogy megérts, csak...
- Megértelek. Komolyan. Nem lehet könnyű neked. - Belefáradtam abba, hogy haragudjak rá. És tulajdonképpen képtelen is vagyok rá. Valamint részben meg is értem. Természetesen teljesen nem tudom átérezni a helyzetét, mivel én nem vagyok... híresség.
- Köszönöm. Várj. Had mutatkozzam be. - Lép hátrébb egyet. 
- A nevem Liam Payne. A One Direction-ből.

6. fejezet

-6-

- Baby let me find out your secret -

- Lucy?
A hang irányába fordulok, ami egy közeli pub-ból jön, és ami Tylertől, Ronnie... hát, hogy is mondjam... udvarlójától származik.
- Szia Tyler. - Köszönök neki.
- Hello. Hát te mit csinálsz errefelé? - Kérdi érdeklődve, a dobozokra bökve fejével.
- Én csak... Egy barátomhoz jöttem. - Mondom leegyszerűsítve a dolgot.
- Értem. Csak nem abban a házban lakik? - Mutat pontosan 'arra' a házra.
- De... Ismered Őt? - kérdem kíváncsian.
- Haha. Persze, hogy ismerem. Ki ne ismerné?
 Furcsán nézek rá, de annyiban hagyom a dolgot, mivel hallom a hangján, hogy már ivott. 
- Na mindegy, most már mennem kell. Várnak rám. - Próbálom lerázni.
- Jó, menj csak. Örülök, hogy találkoztunk.
- Aha, én is. Szia. - Köszönök el, majd sietősen távozom.
Bemegyek a házba, ahol próbálok mindenben segíteni a fiúknak.
Már elmúlt 8 óra, így kint sötétedik. A srácok még nem érkeztek meg, viszont egyre több vendég igen. Kicsit kellemetlenül érzem magam, mert nem ismerek senkit, így végig Zayn mellett állok. Viszont egy idő után neki is el kell mennie valamiért, így addig én csak ott állok, és mosolygok a körülöttem lévő idegenekre. Páran odajönnek, bemutatkoznak, és illemből elkezdenek velem társalogni, de ezek a beszélgetések nem valami hosszú éltűék.
Egyszer csak megcsörren mellettem egy telefon. Valószínűleg Zayné, mivel az előbb láttam, hogy nyomkodta.
Nem tudok mást tenni, a kezembe veszem és elindulok vele utána.
- Zayn, csörög a telefonod! - Kiáltom bele a semmibe, mert nem látom sehol.
- Uh, várj. Most nem nagyon tudok menni. Meg tudnád mondani, hogy ki az? - Hallom a hangját, de még mindig nem látom.
Ránézek a képernyőre.
- Liam. - Válaszolom, miközben tekintetemmel még mindig őt kutatom.
- Ja, akkor vedd csak fel nyugodtan! - Meglepődve felvonom a szemöldökömet, de nem szólok inkább semmit, csak teszem amit mondd.
- Szia, ez itt Zayn telefonja, de ő most nem ér rá, és mondta, hogy vegyem fel. Szeretnél esetleg hagyni valami üzenetet vagy ilyesmi?
- Lucy? Te vagy az? - Hallok egy ismerős hangot. Először a meglepettségtől fel sem ismerem, de aztán észbe kapok. Rögtön tudom, amint meghallom a hangját, csak talán... nem akarom tudomásul venni. Túlságosan is könnyű lett volna, ha egyszer az életben valami zökkenőmentesen történt volna? Liam. Ismerem ezt a nevet. Hallottam már róla. 
- James? Te vagy az? Vagyis, nem is... Liam. - Már magam sem tudom mit beszélek, össze vagyok zavarodva...
- Hát... Várj, 5 percen belül ott vagyok és megmagyarázok mindent. Nem mondtam el mindent magamról... 
- Hogy... Hogy mi? Várj, te végig... hazudtál nekem! Nem is ez a neved!
- De! Vagyis, nem egészen. A második nevem ez, de kérlek várj meg! Elmagyarázom, ígérem. Mindent elmondok!
- Hogy tehetted... -Rázom meg értetlenül a fejem, mert már tudom... Tudom, hogy miért volt már az első találkozásunkkor is ilyen ismerős. És Zayn. 100%-ig biztos vagyok benne, hogy Ő is... Hogy... Ők... Képtelen vagyok felfogni.. És ez most hihetetlenül rosszul érintett. Végig csak megjátszotta magát. De miért? Hogy nevetségessé tegyen? Hát ez sikerült... Pedig azt hittem, hogy... Ő is kedvel engem.
Nem várom meg míg elkezd magyarázkodni.
- Most mennem kell, szia.
- Ne! Várj! - Hallom még, mielőtt kinyomnám a telefont. 

Hirtelen, itt mindenki olyan más lett. Miközben táskámba gyömöszölöm telefonom, tátott szájjal bámulok a körülöttem lévő emberekre, akik ebből semmit se vesznek észre. Talán egy kivétellel. Andy jön oda hozzám.

- Minden rendben? Valami baj van? - Kérdi kíváncsian, arcom láttán.
- Nem. - Bámulok rá. Vajon.. Ő is...? - Vagyis... De! Most... Most mennem kell. Bocsi, szia. - Rohanok ki a házból. Nem bírnék tovább ott tartózkodni. 
Már minden világos. Úristen, hogy nem vettem észre... Ezt? És végig... Komolyan ennyire naiv lennék? Úgy tűnik igen... 
Kirontok a hátsó ajtón, ami egy szűk kis sikátorba vezet, melynek a végén van a  pub, ahonnan üvöltözés és hangos röhögések hallatszanak ki. Hátat fordítok neki, és egy darabig csak állok ott, a falnak támaszkodva, mélyen elmerülve gondolataimban, a könnyeimmel küszködve. Korom sötét van, és fázom. De nem érdekel. Átkarolom magamat, és hangosan szipogok. Miért? 
Egyszer csak meghallom a közelgő léptek ismerős zaját, ami a helyett, hogy elhaladna mellettem, megáll mögöttem. 
Tudom, hogy valaki ott áll, így ijedten hátrafordulok, mert fogalmam sincs, mi mást tehetnék...