- 1 -
This wasn't just a dream
- Na jó. Nem néz ki... Hát tudod. Normálisnak tűnik, de azért minket hívhatsz bármikor. - Mondja Lexy, egy korábbi beszélgetésünkre utalva, miszerint.. "Na és mi van akkor, ha ez a fiú egy... pszichopata, aki el akar rabolni!?" Persze ez a feltevés is csak legőrültebb barátnőmtől, Ronnietól származhatott. Mondanom sem kell, hogy én ezt az egészet nevetségesnek tartottam, de még így is megígértették velem, hogy majd hívom őket, valamint ragaszkodtak hozzá, hogy had kísérjenek el...
Ronnie persze egyből a lényegre tér, elkezdi elemezni a srácot.
- Szinte semmit nem látok az arcából, az a napszemcsi, ami mellesleg elég menőnek tűnik, na meg a baseball sapija... Bocsánat! Fullcapje, eléggé kitakarják...
- Ronnie... Tudjuk mire gondolsz, látjuk mi is... - Mondom szem forgatva.
- Azt még nem várhatjuk meg míg leveszi őket? Kíváncsi vagyok rá.
- Nem! -Felel helyettem is Lexy. -Jut eszembe Ronnie! Jártál te már angol mekiben? - Tereli el túlbuzgó barátnőm figyelmét, akit közben el is kezd húzni maga után. Úgy tűnik sikerült felkeltenie a lány érdeklődését amint a 'Meki' szót kiejtette a száján... Tipikus Ronnie. Él-hal a mekiért, és minden hasonló egészségtelen vacakért. Ennek ellenére mégis szemtelenül vékony, és csinos.
Egy darabig még figyelem távolodó barátnőimet és hallgatom fecsegésüknek egy részét, mielőtt végleg eltűnnének a közeli utcasarkon. Egyébként erősen gyanítom, hogy itt Londonban is ugyanolyan a McDonald's mint otthon, Magyarországon.
Megrázom a fejem és elmosolyodom, majd minden bátorságomat összeszedve elindulok a kávézó felé. Idegességemben a kezemet tördelem.Hogy valójában miért is vagyok ennyire ideges?
Mert most találkozom először azzal a fiúval, akivel már hónapok óta chatelek. Igaz nem most beszélünk először, de az első találkozás akkor is más. Mi van ha... Ha csúnyának fog tartani? Vagy ha élőben teljesen más mint az internet világában? Egy pillanatig átfut az agyamon, hogy sarkon fordulok, de már késő, túl közel járok. Lassan kifújom a levegőt. Nem érdekel, már nem futamodhatok meg...
Odaérek az asztalhoz, és megállok mellette.
- Öhm. Szia, Lucy vagyok. - Motyogom, és először azt hiszem meg sem hallja, de aztán lekapja napszemüvegét, és barna -gyönyörű barna- szemeivel egyenesen a szemembe néz és kedvesen elmosolyodik.
- Szia. Már vártalak. - Mondja, mire úgy érzem egyből el kell kezdenem magyarázkodni, bűntudatom van amiért megvárattam.
- Jajj, ne haragudj, csak a barátnőimmel elkezdtünk nézni egy filmet, és hát nagyon belemerültünk. Aztán már túl későn kaptam észhez...
- Tényleg semmi gond, nálatok lányoknál a késés már úgymond kötelező. - Nevet fel.
- Oh, hát igen. Ha mi egyszer elkezdünk készülődni, akkor ott abból a bizonyos "2 percből" még minimum fél óra lesz... - Mosolygok rá teljesen őszintén, miközben leülök vele szemben az egyetlen székre.
Azt tudtam, hogy vele könnyű beszélni, de nem gondoltam volna, hogy már egyből az első pillanattól fogva, élőben is ilyen jól kijövünk egymással.
- Egyébként rendeltem. Szerintem hamarosan már hozzák is. - Korábban telefonon is felhívtam már a késésem miatt, és ott mondtam neki, hogy addig nyugodtan rendeljen, rábízom a döntést. Egy mosoly kíséretében bólintok egyet, és a hirtelen bekövetkező néma csendben van alkalmam egy kicsit jobban szemügyre venni.
Micsoda helyes fiú! Folyton mosolyog. Látszik rajta, hogy igazán, szívből áradóan, őszintén mosolyog, és nem csak a szájával, hanem a szemeivel is. Viszonylag rövid, barna haja van, amit elől játékosan össze-vissza zselézett fel. Közönséges farmernadrágot, és egy fehér galléros pólót visel. Szélesen mosolygó szájában fehér fogak csillognak.
Míg ő Ray Ben napszemüvegével játszadozik én rajta pihentetem tekintetem. Majd váratlanul felpillant rám, -mire én lányos zavaromban össze-vissza pislogok- és mintha valami hirtelen eszébe jutna, megszólal.
- Hoztam neked valamit. Majdnem el is felejtettem. - Majd felemel az asztal alól egy aprócska ajándékdobozt és átnyújtja nekem.
- Azta. Nem kellett volna. Én... Jó, őszinte leszek. A nagy sietségben ez teljesen kiment a fejemből, és idejövet ugrottam be egy közeli kisboltba. Szóval... Remélem szereted a csokit! - Mondom vigyorogva, bár közbe totálisan égek. Érzem, hogy arcom lángol, mivel én tőle ékszert kaptam, én meg hoztam neki.. csokit!? Milyen nevetséges... Most nem lennék kíváncsi a gondolataira, semmi jóra nem számítok.
- Igen, azt hiszem szeretem. - Mondja kacagva, amikor a pincér letesz elénk két tányért, melyeken valami triplacsokis gyönyörűség díszeleg. Jó, így annyira még sem gázos a szituációm, de még így sem tudom be csodálatos hetedik érzékemnek ezt az eszméletlen megérzést, miszerint kedveli a csokoládét. Van egy sanda gyanúm, hogy ezzel az emberek 99,9%-a így van. Na mindegy...
- Hmm... Ez nagyon finom. - Kóstolom meg ezt a remekművet, ami egyből a kedvencemmé válik. Köztudott, hogy élek-halok a csokiért.Ő elmosolyodik, és belekezd saját tortaszeletébe.
- És te meg sem nézed az ajándékod? - Kérdi egy idő után, tettetett sértettséggel.
- Jajj, dehogynem! - Vörösödöm el. Nem kérdés. A cikiség mérőt már simán kiütném.
Felemelem az eddig asztalon lapuló dobozkát, és lassan kinyitom. Már első ránézésre sejtettem, hogy ez egy ékszerdoboz, és amikor kitárom, a benne lévő karkötő láttán erről meg is bizonyosodom. Valójában nagyon tetszik, pont az én ízlésem. Színes karkötőalapokon, díszes kis medálok lógnak.
- Köszönöm szépen, imádom. - Mondom, és meg is próbálom feltenni csuklómra -nem túl sok sikerrel- így Ő segít, megfogja a kezem és bekapcsolja. Az érintésétől zavarba jövök, és muszáj elkezdenem beszélni. Hülye szokás... Ha zavarban vagyok be nem áll a szám.
- Tényleg köszönöm, nagyon tetszik. És bocsi, hogy ilyen furcsa vagyok. Vagyis inkább... szétszórt. Mármint amúgy én nem vagyok ilyen, csak most minden úgy összejött, és... - És keresgélem még a szavakat, de Ő beelőz.
- Jajj, ne viccelj. De minden rendben van? Mármint nincs semmi baj ugye?
- Nem... nincs. - Leszegem a pillantásomat, csakhogy nehogy véletlenül a szemébe kelljen néznem. A cipőmet kezdem el vizsgálgatni, ami hirtelen nagyon érdekesnek tűnik.
- Nyugodtan elmondhatod. - Hallom meg hangját, ami annyi kedvességet sugároz, hogy fel kell pillantanom rá. Ahogy belenézek abba a gyengédséget sugárzó szempárba, rögtön tudom, hogy megbízhatok benne.
Nem akarom elrontani a hangulatot, de elmesélem neki szívfájdalmamat. Elregélem neki az "Adam sztorit" elejétől a végéig. Azt, hogy a fiú, akibe szerelmes voltam, hogyan hagyott el egy másik lányért, akivel megcsalt, és akivel összetörte a szívem.
- Hiába próbálom túltenni magam rajta, nem megy. Legalábbis eddig nem jártam nagy sikerrel... - Fejezem be a történetet, és furcsamód megkönnyebbülök, hogy elmesélhettem neki.
- Megértelek. Én is ugyanezen mentem keresztül. Mármint nem teljesen, de a végeredménye az azonos. Egyszerűen már csak nem működött. De viszonylag hamar sikerült beletörődnöm abban a tudatban, hogy mind a kettőnknek így a legjobb. Azóta ő már boldog párkapcsolatban él, szoktunk beszélgetni, jóban vagyunk még mindig. Na, aztán a barátaim unszolására én is elkezdtem ismét nyitni a lányok felé, így jött képbe a chat is. Ne tudd meg milyen fazonok vannak ott. - Mondja egy hatalmas mosoly kíséretében.
Ezen felnevetek, miközben letörlöm arcomon végigcsorgó könnyeimet, amiket eddig észre sem vettem.
- Ugye most nem rám célzol? - Kacagok még mindig, mire ő is elneveti magát.
- Bocsi. - Mondom, majd gyorsan felveszem, amint meglátom a kijelzőn a nevet. Lexy az, aki arról érdeklődik, hogy már jöhetnének-e, mivel már nem bír Ronnieval. Mondom neki, hogy persze, aztán gyorsan le is rázom.
- Észre sem vettem, hogy így elszaladt az idő. - Mondom a telefonomat fürkészve. Már 9 óra lenne? Fel sem tűnt, hogy ennyit beszélgettünk...
- Hát én sem... - Mondja ő is. - Lassan mennem kellene. Tudod, meséltem, hogy jönnek hozzám a barátaim, és elvileg 9-kor találkoztunk volna, de... Végül is tudnak várni.
- Nem, dehogyis. Menjél csak. 5 percen belül itt lesznek a csajok is.
- Biztos nem baj? - Látom rajta, hogy komolyan kérdi, és ha kérném, itt maradna velem, de nem akarom, hogy miattam várjanak rá.
- Dehogy baj. - Mosolygok rá. Viszonozza a mosolyomat, majd feláll. Én is követem a példáját.
Egyikünk sem tudja, hogy hogyan kellene elköszönnünk, ezért zavartan arcon pusziljuk egymást, valamint megbeszéljük, hogy amíg távol van, majd írunk egymásnak. Korábban mesélte, hogy most hosszabb időre elutazik..
Aztán már csak annyit látok, hogy fizet, és sietős léptekkel eltávozik.
Pár perccel később a csajok is megérkeznek, akik természetesen minden apró kis részletet tudni akarnak.
