2012. november 26.

11. fejezet

-11-
- I just wanna take you anywhere that you like -

Mindent elmesélek nekik, ott egy álltó helyemben, ahogy beléptem az ajtón. A legelején kezdem, és megkérem őket, hogy ne szakítsanak félbe, had hadarjam el gyorsan az egészet, hátha akkor egy kicsit könnyebb lesz. Persze barátnőm, Veronika nem bírja ki.
- Várj. Nem egészen világos. Most akkor mi is az igazi neve a 'lovagodnak'? Azt mondtad, hogy nem az akinek mondta magát. - Mindig is a 'lovagomnak' hívta Liam-et, persze akkor még nem tudta, hogy ki is ő valójában.
Pár másodpercig hezitálok, de végül kimondom.
- Liam... - Sóhajtok fel, mert tudom, hogy mi lesz a reakciója, amikor kimondom a teljes nevét. - Liam Payne.
- Lucy Brenson! Te. Ezt. Most. Nem. Mondod. Komolyan. - Mondja kiabálva. - Jézusom! Atya ég! Nem hiszem el. - Folytatja tovább... - Muszáj bemutatnod neki!  Ismerem Liam Payne barátnőjét! Híresség vagy! Úristen, adsz egy autogramot?
- Jézusom, Ronnie. Dehogy vagyok híresség, sőt azt hiszem még a barátnője sem vagyok.
- De hát ott aludtál nála!
- Igen, de nem azért, amire szerintem te gondolsz.
- Hát akkor miért? - Kérdi csillogó szemekkel.
Nem tudom, hogy elbírom-e neki mondani a történteket, ezek után, hogy így fellelkesedett.. De muszáj lesz, ha már egyszer belekezdtem.
Így elmesélem a folytatást is.
Először amikor meghallja támadóm nevét, szeme elkerekedik, aztán értetlenül összeráncolja homlokát.
- Biztos, hogy... Azt mondtad sötét volt, szerintem rosszul láttad.
- Nem. Tudom mit láttam, ő volt az Ronnie.
Ezek után kitör a káosz. Azt hiszem részleteznem sem kell, a vége mindennek annyi, hogy Ronnie bevágja a durcit, és bezárkózik a szobájába, mi pedig hosszasan elbeszélgetünk Lexyvel. Annyira szeretem őt, mindig türelmesen végighallgat, és engedi, hogy kisírjam magam a vállán. Ezen a téren különbözőbbek sem lehetnének Ronnie-val...
A nap hátralévő része hasonlóan telik, semmi különöset nem csinálunk, eszünk, takarítunk egy kicsit, beszélgetünk, ismét eszünk, megnézünk egy filmet, és, meglepő módon... ismét beszélgetünk.

Másnapra Ronnie is kidugja fejét a szobájából, úgy tűnik kezd megbékélni. Bár bevallom kicsit fáj, hogy így viselkedett velem, a történtek után még nekem kell pátyolgatnom. De mivel nagyon jó barátnőm, ezért én bármit megtennék érte, valamint azért, hogy ne legyen boldogtalan. Így, először is elújságolom neki, hogy hivatalosak vagyunk egy szülinapi bulira, ahol valószínűleg az összes fiú ott lesz. Mintha egy szempillantás alatt eltűnne minden bánata, majd kiugrik a bőréből.

Egy egész hét eltelik, jóformán semmit nem csinálunk, eltekintve attól, hogy én Liammel igyekszem minél több időt tölteni, majdnem minden nap találkozunk, csak sajnos nagyon elfoglalt, igazából erről nem sokat beszélünk. Jóformán semmiről nem beszélünk, ami a bandával kapcsolatos. Ez nekem kicsit furcsa. Hiszen ők is az élete részei, és ha szeretné, hogy én is az legyek, örülnék ha mindent megosztana velem.

Először azt hiszem, hogy a Szombat is a semmittevés keretein belül fog zajlani, mindaddig amíg meg nem kapom a következő üzenetet:
"Ideje, hogy kicsit jobban megismerd Liam Payne-t, ha gondolod bemutathatom az életét. Mit gondolsz, készen állsz rá?"
Elég egyértelmű, hogy erre mi a válaszom, hisz épp az imént emésztettem ez miatt magam, így gyorsan elkészülődök. Nem öltözöm ki túlságosan, egy egyszerű fehér ruha mellett döntök, hajammal nem csinálok semmit, hagyom, hogy fürtjeim hullámosan ereszkedjenek vállamra. Az arcommal viszont muszáj kezdenem valamit, ezért lealapozom a sebemet, ami valójában már majdnem el is múlt. Egy gyors alapsmink feldobása után kész is vagyok.
Szemeim rögtön felcsillannak, amint meglátom autóját a házunk előtt. Egyből rohanok is.

Amikor vele vagyok, megfeledkezem az otthoniakról, minden gondomról, bánatomról és bajomról.
- Hova is megyünk pontosan? - Kíváncsiskodom.
- Majd meglátod... - Feleli titokzatosan. - De nyugi, nem lesz semmi gond. - Mondja, amikor pár perc múlva meg is érkezünk erre a bizonyos helyre.

- Hát ez kimondottan... érdekes. - Keresem a megfelelő szót arra, amit látok. Egy bazi nagy épület előtt állunk meg, amiről fogalmam sincs, hogy mi az. Értetlenségem láttán csak nevet egy sort.
- Ez a stúdiónk, ahol jelenleg az új albumunkat vesszük fel. - Magyarázza.
- És én bemehetek ide?
- Persze. Lebeszéltem Paullal. Ő a menedzserünk. És eléggé engedékeny. - Mondja egy amolyan "nekem mindent szabad" mosoly kíséretében.
Még mindig nevetünk, amikor megfogja a kezem, és belépünk -szerintem- a hátsó ajtón. Ezek után csak megyünk, egyik ajtón be, másikon ki -számomra ez olyan mint egy labirintus- míg végül meg nem érkezünk. Egy férfi fogad minket -mint utólag kiderül Paul- aki rögtön aláírat velem pár papírt, hogy az itt hallottakról nem nyilatkozom semmiféle módon, nem hozom nyilvánosságra őket, meg ilyesmik. Egyébként rendes ember, látszik rajta, hogy tényleg törődik a fiúkkal. A többiek is ott vannak, úgy tűnik még nem kezdték el a munkát, valószínűleg Liam-re vártak, aki be is siet hozzájuk, miután megbizonyosodik róla, hogy elleszek Paullal. Amikor a fiúk megpillantanak elmosolyodnak, én pedig integetek nekik, amit viszonyoznak. Ezek után el is kezdenek dolgozni.
Elkezdenek felénekelni valami számot, ami egyébként már most tetszik. És tényleg. Bár lehet azért, mert most jelenleg épp Liam énekel. Sosem hallottam még őt énekelni ezek előtt. Ha idáig azt hittem szerelmes vagyok belé, mostanra már biztosan tudom. Istenem, az a hang...
Még egy darabig hallgatom őket, aztán szünetet kapnak és kijönnek hozzánk.
- Egész jók voltatok fiúk. - Mondja Paul.
- Én inkább úgy fogalmaznék, hogy fantasztikusak. - Mondom mosolyogva.
- Lehet többször is el kellene jönnöd, jó hatással vagy rájuk. Legalábbis Liam-re biztosan.
Félénken rámosolygok, erre ő odalép mellém.
- Nem unatkozol?
- Nem, dehogyis. Sőt... Örülök, hogy itt lehetek.
- Én is örülök, hogy itt vagy. - Nyom egy puszit a homlokomra. - Nem megyünk el egyet sétálni amíg szünet van? - Kérdi.
- De, az jó lenne.
Ismét keresztülmegyünk a 'labirintuson' és kéz a kézben elindulunk lefelé az utcán.
Hirtelen azonban mintha ezer lány kezdene el egyszerre sikítani, ezért ijedten körbenézek.

10. fejezet

-10-
Baby You light up my world like nobody else

Reggel valami igazán különleges érzéssel ébredek, talán azért mert mellettem hallom szuszogni azt a fiút, akit azt hiszem szeretek. Kinyitom a szemem, és rögtön elmosolyodom, amikor megpillantom. Olyan mint egy angyal. Na jó, ez azért már túlzás. Néha egy kicsit elfogult vagyok azokkal az emberekkel akiket szeretek.
Próbálok észrevétlenül kikászálódni mellőle az ágyból -persze nem túl nagy sikerrel mivel majdnem le is esem-. Tipikus. Ez annyira jellemző rám. Pont amikor próbálnék csendben lenni, akkor vagyok a legszerencsétlenebb, és ezáltal legzajosabb. A szerencsétlenségemen már csak nevetni tudok.
Hirtelen észhez térek és a szám elé kapom a kezeimet. Késő, Liam lassan kinyitja a szemeit, rám néz és elmosolyodik.
- Jajj, ne haragudj. Nem akartalak felébreszteni. - Mentegetőzöm.
- Így bármikor kelthetnél. Örülök, hogy jó kedved van. - Mondja, majd int, hogy menjek oda hozzá. Én félénken indulok el felé, aztán nem bírom tovább elnevetem magam és odaugrom mellé az ágyra.
Odahúz magához és átölel.
- Ez a valóság? - Suttogom a vállába.
- Tessék? - Kérdezi, és hátrébb húzódik, hogy tanulmányozni tudja az arcomat.
- Semmi. - Mondom mosolyogva.
Még mindig engem fürkész és hirtelen megakad a szeme valamin. Tudom, hogy min. Odahajol és nyom egy puszit, az arcomon lévő vágásra.
Lehunyom a szemem, és megpróbálok nem gondolkodni. Megpróbálom visszafojtani a feltörekvő emlékeket arról, hogy hogyan is szereztem ezt a sebet. Ez lehetetlennek tűnik, azonban amint meghallom a hangját el is felejtem, hogy mi járt az eszembe.
Azt hiszem, ez nagyon is a valóság.
Mivel előző nap sokáig beszélgettünk, nem meglepő, hogy amikor ránézek az órára azt látom, hogy az már hamarosan egyet üt. Rápillantok a mobilomra is, ami eddig le volt halkítva, így nem vettem észre, hogy Lexy már vagy ezerszer hívott, sőt több SMS-t is küldött. Aggódik értem.
Gyorsan amíg összekészülődök Liam összedob egy kis reggelit, és kaja után hazavisz.
A kocsiban eszembe jut valami, amit eddig elfelejtettem megkérdezni. Igazából tegnap nem sokat beszélgettük a One Direction-ről, és erről az egész "sztárosdiról".
- Szóval... - Kezdek bele, mire kíváncsian rám néz a szeme sarkából.
- Szóval? - Kérdez vissza egy mosoly kíséretében.
- Na, szóval... - Nevetek fel. - Csak azon gondolkodtam, hogy eddig hogyhogy nem találkoztunk egyetlen rajongóval, vagy paparazzóval sem?
- Ez egy jó kérdés. Hát, a kávézónál ez véletlen volt. Akkor találkoztunk először és én azt hittem, hogy te felismersz majd. De aztán nem.. - Lesütöm a szememet, és komolyan szégyenlem magamat. Hisz mégiscsak tinédzser vagyok, és... Bakker! Még Justin Bieber-t is akármikor felismerném, ha szembejönne velem az utcán, pedig nem nagyon hallgatom a zenéjét. De, hogy a One Direction-ről szinte nem tudok semmit...
- Basszus... - Nyögöm ki.
Szemét az útra szegezi, de egyik kezével az enyém után nyúl és halványan elmosolyodik.
- De ez nem baj. Sőt lehet még jobb is így. Legalább egy kicsit átlagos fiatalnak érezhettem magam veled. Mondjuk amikor először megcsörrent a telefonod, és meghallottam, hogy Cher Lloyd a csengőhangod azt hittem már felismersz. Egy x-factorban szerepeltünk, nagyon jófej csajszi.
- Én is bírom. - Motyogom, miközben összekulcsolt kezeinket tanulmányozom. - Jó, oké, mentségemre legyen, hogy nem nagyon szoktam X-factort nézni, és Chernek is csak azért a pár számáért vagyok oda amik eddig megjelen... Na, ne nevess. - Mondom neki. Persze el tudom képzelni mennyire vehet komolyan, hisz én is nevetek.
- Na jó. Abbahagytam. - Mondja még mindig vigyorogva. - Egyébként. Öhm.. Az étteremnél kicsit más volt a helyzet. Kértem egy kis segítséget a menedzseremtől. Csak hogy egy kicsit megismerkedhessünk, meg kettesben lehessünk. Azt mondta, hogy most az egyszer még tud segíteni, de ne csináljunk ebből rendszert. Persze, tudom, én vállaltam a hírnevet, így a vele járó kellemetlenségeket is, de azért jó volt egy kicsit normálisnak lenni.
- Megértem. Vagyis.. Nem egészen, hisz én nem vagyok híresség, de... Akkor is. - Motyogom ismét össze-vissza.
- De nem fogom hagyni, hogy téged is bántsanak. Ezúttal nem. - Mondja komolyabb arckifejezésre váltva. Nem igazán értem, hogy miről beszél, csak rámosolygok, és kipillantok az ablakon, mivel már egy ideje a házunk előtt parkolunk. Pont jókor nézek ki, mivel meglátom Lexy-t, aki kiles a függöny mögül-
- Na azt hiszem lassan mennem kellene. - Fordulok mosolyogva felé.
- Jajj majdnem el is felejtettem. Louis írt az előbb, érdeklődött, hogy hogy vagy, plusz meghívott minket egy buliba. A barátnőjének most lesz a születésnapja, és bulit szervez neki. A barátnőidet is meghívta. De nem muszáj ám elmennünk, tudom, hogy neked ez így sok egyszerre, és nem akarom, hogy...
- Nem, szívesen elmegyek! És szerintem a csajok is odalesznek az ötlettől. Alig várom, hogy megismerhessem a lányt. - Mondom mosolyogva. Látom, hogy ennem nagyon örül, mert rögtön felcsillan a szeme.
- Akkor majd még beszélünk. - Nyomok egy puszit a szájára, és már futok is a ház felé, ahol természetesen egyből Ronnie és Lex fogad.
- Ott aludtál nála! Mondd Lucy, hogy nem csak aludtatok. - Fogad egyből Ronnie. Ezen mosolygok, és megfordulok, miután bezártam az ajtót.
- Lucy... Mi történt? - Fut oda egyből Lexy. Először fel sem fogom miről beszél, aztán leesik. Jajj, a sebem. Már szinte el is felejtettem.
Azt hiszem most jön csak a nehéz része, pillantok Ronniera.