24. fejezet

-24-

- Before You leave Me today-

*Liam szemszöge*

Lucy szobájának az ajtaja nyikorogva nyílik ki, és amint kilépek rajta, belebámulok a sötétségbe. Olyan érzésem támad, mintha egy hülye horrorfilmben lennék. Jézusom, azt hiszem még nem ébredtem fel teljesen. Gyorsan megrázom a fejem és elindulok a folyosón.
- Lucy! Lucy hol vagy? - A néma házban szavaim hangosan víz hangzanak, így halkabbra veszem a figurát. - Itt vagy bent? - Kérdem amikor a fürdő elé érek és bekopogok. Senki nem válaszol, így majdnem tovább is indulok, de aztán meghallok valami hangot bentről, így visszafordulok, és lassan benyitok.
Hirtelen Lexy jelenik meg előttem.
Már pont bocsánatot akarnék kérni tőle amiért csak így rárontottam amikor feltűnik, hogy arcát könnycseppek áztatják.
- Valami baj van?
- Szerintem... Szerintem most inkább... Maradj itt egy kicsit oké? - Nem igazán értem, de bólintok, miközben ő kinyitja az ajtót és próbál visszamenni, azaz visszaosonni a helyiségbe. Gondosan ügyel rá, hogy egy pillanatra se nyerhessek betekintést. Rossz előérzetem van.
- Lucy is bent van? - Kérdem meg még gyorsan mielőtt eltűnne. Hallok még pár hangot kiszűrődni a mosdóból, így erre következtetek.
Ő csak bólint miközben szája elé kapja kezét, hogy csillapítsa feltörekvő zokogását.
Szemeim elkerekednek, amint meglátom kezét, ami... ami véres. Azonnal elindulok a bejárat felé, habár próbál megállítani.

Ezután felgyorsulnak az események. Amint meglátom Lucyt rögtön térdre vetődök mellette, és nem törődve a térdembe fúródó üvegszilánk darabokkal próbálom magához téríteni barátnőmet. Peterék már hívták a mentőket, így azok hamar meg is érkeznek és elviszik. Mi rögtön utánuk megyünk, és mintha órákat kellene várnunk mire végre kijön az orvos a vizsgálóból, és közli velünk, hogy Lucy komolyabb agyrázkódást szenvedett, ez mellett össze kellett varrni a homlokán lévő vágást is. Semmire sem vágyom jobban, mint hogy bemehessek hozzá és átölelhessem.
- Most még alszik, kapott pár altatót és nyugtatót, de nem kell félni, rendbe jön. Pár napig még megfigyelés alatt tartjuk, és ha az eredményeiben nem találunk semmi aggasztót, utána már haza is mehet. - Magyarázza a doktor.
- Aha, jó, de most már be lehet hozzá menni? - Kérdem türelmetlenkedve.
- A hölgy jelenleg alszik... - Látva nemtetszésemet, mivel nem ez volt a kérdés, megadóan bólint egyet, mire én máris a szoba felé veszem az irányt.
Amint meglátom Lucyt, ahogy csak ott fekszik lelkiismeret furdalásom lesz. Hogy miért? Fogalmam sincs. Talán mert nem vigyáztam rá? Vagy mert megharagudtam rá, amikor mellé kellett volna állnom? Nem tudom. Most csak abban vagyok biztos, hogy nem szeretném magára hagyni, így az ajtó mellet lévő egyetlen széket az ágya mellé húzom és megfogom kezét, amibe valami tűket böködtek, amiknek a látványától egyből elszörnyedek. Nem elég, hogy agyrázkódása van, valamint, hogy felhasadt a homloka, még ez is. Amikor amúgy is annyira irtózik a tűktől...
Továbbra is mellette ülök, még Peter és Lexy sem tudnak rávenni, hogy menjek haza velük, végig Lucy mellett akarok maradni és vigyázni rá, ha már eddig nem tettem meg...
A nagy "őrködésben" persze nagyon el lehet fáradni, így én is szépen lassan álomra szenderedem.

- Elnézést fiatalember. - Rázza meg gyengéden vállamat egy ápolónő. - Azt hiszem csörög a telefonja. Már sokadszorra. Ne haragudjon amiért felkeltettem, csak gondoltam fontos lehet.
- Ümm, köszönöm. - Ülök fel újra a székben, majd nyújtózom egy hatalmasat, mivel szerintem minden porcikám begörcsölt a kényelmetlen testhelyzettől.
Gyorsan magamhoz veszem a telefonomat amit még tegnap kitettem a szekrényre miközben lenémítottam, és abszolút nem lepődök meg amikor az azt jelzi ki, hogy 25 nem fogadott hívásom és 8 új üzenetem van... Egy fél percet sem kell várnom a kijelző ismét villogni kezd, én pedig megviselten beleszólok a készülékbe.
- Na végre! Hol a fenében vagy? Már legalább ezerszer hívtunk nem hiszem el, hogy nem vagy itt! Pedig tegnap még meg is beszéltük... - Hord le egyből Harry.
- A kórházban vagyok. - Csak ennyit mondok, de ez elegendő is, hallom ahogy meghökken és gyengédebben folytatja.
- Te, vagy...
- Lucy... Majd beszélünk, ne haragudj most nem... Megyek nemsokára, megpróbálok sietni. - Zárom le a beszélgetést majd ki is nyomom a készüléket. Már rég a megbeszélésen kellene lennem, mivel holnap utazunk. Sóhajtok egyet, miközben azon gondolkozom, hogy most mit is kellene csinálnom.
- Minden rendben? - Kérdi halkan a lány akinek  még mindig szorongatom a kezét. Hangjára felkapom a fejem. Fel sem tűnt, hogy ébren van.
- Hogy érzed magad? Nincs szükséged valamire? - Kérdezősködöm egyből.
- Ha menned kell, menj nyugodtan. - Mondja. Mintha elbeszélnénk egymás mellett, egyikünk sem válaszol a másik kérdésére.
- De... Nem akarlak itt hagyni egyedül.
- Szerintem Lexyék bármelyik pillanatban itt lehetnek.
- Akkor sem... Nem tudom, hogy megtudnálak-e még látogatni. - Mondom ki végül őszintén. Ekkor látom rajta, hogy felfogta, arca megrándul és megszorítja a kezem.
- Mikor mentek? - Kérdi vékony hangon.
- Holnap hajnalban. Jó figyi... Nem tudom este mikor végzünk, de még mindenképpen beugrom, rendben?
- Rendben. Csak ne menj el köszönés nélkül kérlek.
- Nem tenném. - Simítom meg az arcát, miközben felállok. - Egyébként pontosan...
- Mi is történt? - Fejezi be a kérdésem. Erre bólintok. - Kimentem inni, és valószínűleg nem vettem észre, hogy kifröccsent a víz, így elcsúsztam rajta. Egyenesen neki a tükörnek, ami összetörött, és én pedig elestem. - Mondja monoton hangon, mintha egy betanult szöveget mondana. Erre összeráncolom a szemöldököm.
- Megijesztettél. Legközelebb figyelj oda, vigyázz magadra jobban, kérlek. - Nyomok egy puszit a homlokára.
- Úgy lesz. Na, de nem akarom, hogy miattam késs el, futás. - Mosolyog rám, így adok neki egy búcsú csókot és teszem is amit mondd, elrohanok a találkozóra.

*Lucy szemszöge*

- Hölgyem... Rajtunk kívül nincs itt senki, és ezek az információk nem fogják elhagyni a szobát sem. Higgye el, mi csak biztosak szeretnénk benne lenni, hogy a megfelelő kezelést kapja. És azt úgy nem tudja, ha nem járul hozzá a terápiához. Kérem. - Néz rám könyörgő tekintettel az agyturkász. Már az első kérdésénél rájöttem, hogy nekem ebből semmi hasznom nem lesz, így némaságot fogadva kezdtem el tiltakozni a dolog ellen.

- Most teszem fel utoljára a kérdést. Komolyan gondolta azt, hogy szeretne véget vetni az életének?

23. fejezet

-23-

-I'll change my mind- 

Minden zavartalanul folyik, mindaddig, amíg meg nem rezzen táskámban a telefon. Amint megnyitom az üzenetet, arcomra fagy a mosoly.
"Neked szimpatikusak a szülei? Szerintem kicsit tenyérbemászóak. ;) "
Nem téves, félrement üzenet volt. Nekem szánták. Ahogy a korábbit is. Szerintem ezt eddig is tudtam, csak magamnak sem mertem bevallani. Megborzongok a tudattól, hogy valaki figyel. És minden bizonnyal ez így van, különben honnan tudná, hogy épp mit csinálok?
- Minden rendben? - Keresi tekintetem Liam.
- Azt hiszem egy kicsit kimegyek, nem érzem jól magam. - Állok fel majd abban a pillanatban térdeim megbicsaklanak, füleim elkezdenek zúgni, és ettől fogva már csak a sötétségre emlékszem...

- Hé, Lucy. - Érzek egy lágy cirógatást arcomon, de szemem továbbra sem nyitom ki.
- Minden rendben lesz. - Hallok meg egy másik közeledő hangot is, aki a következő pillanatban valami hideget rak a homlokomra. Erre megrezzenek és kezemmel a fejem felé nyúlok.
- Nem mérgezted meg anyu, látod, még él. - Nevet fel egy lány, azt hiszem Liam egyik nővére.
Kinyitom a szemem és körülnézek. Liam mellettem ül és aggódva pillant rám, miközben megfogja a kezem. Rajta kívül csak a tesója és az anyukája vannak a szobában. Lassan felülök.
- Köszönöm szépen a segítséget, azt hiszem már jól vagyok, csak... - Gyorsan töröm az agyam, hogy mit is kellene mondanom. Azzal azért mégsem hozakodhatok elő, hogy rájöttem, egy pszichopata kémkedik utánam... - Szóval néha le szokott esni a vércukrom, plusz most még ez az idő is hozzájárult...
- Igen, gondoltam, hogy az miatt lehet. Ritka, hogy itt ilyen jó idő van... - Bólogat Liam anyukája. Annyira aranyosak, utálom, hogy... Hát igen, mondjuk ki, hazudok nekik. Rögtön elszégyenlem magam és leszegem fejem.
- Szerintem most már jobb ha megyünk. - Mondja ezt látva Liam.
- De ha a cukráról van szó, akkor a desszert még belefér nem? - Kérdi mosolyogva az anyukája, mire mindenki rám pillant, valójában tőlem várják a választ.
- Persze, az biztos jót fog tenni. - Erőltetek magamra egy mosolyt.
A desszert után már tényleg eljön a búcsúzkodás ideje, legszívesebben megint elbőgném magam, amikor Liam anyukája megölelget, és megkérdezi tőlem, hogy mikor fogunk legközelebb találkozni. Erre összeszorul a gyomrom és csak annyit bírok kinyögni magamból, hogy örülnék ha minél hamarabb. Persze tudom, hogy az valójában elég messze lesz...

Hazafelé nem beszélgetünk olyan sokat. Liam is tudja, hogy valami megváltozott. Amikor a telefonom csippan egyet, megrázkódom, majd magam sem tudom miért, megnyitom azt a hülye üzenetet. "Egy szót sem a szépfiúnak, vagy bajok lesznek, drágám." Hangosan kezdek el szipogni, ahogy próbálom visszatartani kitörni készülő könnyeimet. Liam tanácstalanul pillant rám.
- Lucy, megijesztet. Miért nem mondod el, hogy mi a baj? - Kérdi és a szívem ismét megszakad. Miért is nem mondtam el eddig neki? Olyan idióta vagyok...
- Semmi baj... - Mondom halkan.
- Rendben. - A hangsúlya semmi jóra nem utal, így rápillantok. Ő erősen előre koncentrál, nem néz rám. Ne! Kiálltok fel kétségbeesetten magamban... Egy szót se. Visszhangzik fejemben. Most mit csináljak?
- Ne haragudj. Most nem.. Nem tudom elmondani.
- Nem értelek. - Rázza meg a fejét.
- Én sem értek sok dolgot. - Mondom ismét halkan.
Ezután az út csendben telik, amibe majdnem beleőrülök..

*Liam szemszöge*

Még mindig nem értem Lucyt. Mostanában annyira furcsán viselkedik, tudom, hogy valamit nem mondd el nekem és ez nagyon zavar. 

Persze amikor megkér, hogy beszéljünk, nem tudok nemet mondani, nem haragszom rá, inkább féltem. 

Így a szobájában amíg ő pakolászik én leülök az ágyára és figyelem. Aztán amikor már nem talál semmi kifogást, leül velem szemben.

- Jó felesleges húzni az időt. - Mondja. - Van egy... dolog. Ami eléggé felzaklat. És ez a helyzet nekem eléggé új. Szóval én nem kérem tőled, hogy értsd meg, csak... Csak... - Mocorog össze-vissza, keresgélve a legjobb szót.

- Jó, rendben, majd elmondod, ha készen állsz rá. - Fogom arcát kezeim közé, hogy nyugodjon le.

- Köszönöm. - Sóhajt megkönnyebbülten. És bár még mindig zavar a dolog annyiban hagyom, mert látom, hogy őt is nagyon bántja.

Ezért nem is hozom fel a továbbiakban. Rettentő sokáig beszélgetünk, igen annyira, hogy közben Lucy be is alszik. De előtte még megkér, hogy ne hagyjam magára, olyan mintha félne valamitől. Mivel nem tudok tenni semmit, így csak átölelem és ezután én is hamar elalszom.

~o~

Hirtelen ülök fel az ágyban és zavaros tekintettel kémlelek körbe, miközben próbálom összerakni magamban a dolgokat. Még sötét van odakint, tehát még hajnal lehet. Nagyon meleg van itt. Miért vagyok ruhában? Megdörzsölöm a szemem, miközben felállok az ágyból. Ekkor esik csak le, hogy Lucy-éknél vagyok. Gyorsan az ágyra pillantok, de Lucy nincs ott. Hirtelen valami nagyon rossz érzés tölt el. Valójában mire is ébredtem fel? Azt hiszem valami zajra, meg kell keresnem...

22. fejezet

-22-

-baby I'll take you there -

Jó, biztos csak egy félrement üzenet. Miért akarna nekem bárki is olyant írni, hogy: "Bárcsak melléd feküdhetnék."? Egy pillanatig átfut az agyamon, hogy lehet Liam írta. De... Miért rejtené el a számát? Nem, biztos nem ő volt... Téves. Azért a hideg kiráz, mielőtt kitörölném az SMS-t. Biztosan nem nekem szánták. Nyugtatgatom magam. Persze azért alaposan körülnézek a szobában, mielőtt megpróbálnék visszaaludni.
Igen, a baj ott kezdődik, hogy "próbálnék". Az éjszaka hátralevő része simán elmenne egy rémálomnak, csak forgolódok, miközben fejemben mindenféle összeesküvés elméleteket gyártok. Ha sikerül is elaludnom, olyan éber vagyok, hogy minden apró kis zajra felrezzenek, így pár óránál többet nem tudok egyhuzamban pihenni. Reggel 6-kor végleg feladom a próbálkozást, majd mint egy zombi, battyogok le a konyhába csinálni magamnak egy kávét, mivel tudom, hogy szükségem lesz majd rá... Mi van velem? Teszem fel a kérdést magamnak gondolatban. Lehet segítségre lenne szükségem? Tutira paranoiás vagyok, és magamat ismerve, nem fogom ezt sokáig bírni. Pislogás nélkül bámulok előre kezemben a bögre kávéval, és majdnem összepisilem magam, amikor valaki hozzáér a vállamhoz. A kávé természetesen kiborul, fele a lábamra ömlik, másik fele pedig a padlóra.
- Hoppá. Ne haragudj ha megijesztettelek, nem akartam. - Hallom meg Peter ismerős hangját, aminek következtében egy hatalmas, megkönnyebbült sóhaj tör elő belőlem.
- Semmi baj, én kérek elnézést, mindjárt fel is takarítom...
- Hogyhogy ilyen korán fent vagy? - Méreget furcsán "pót apám".
- Nem tudtam aludni. - Sütöm le szemeimet, miközben a padlóra folyt kávét törölgetem.
- Csak nem... kmm... A barátoddal van valami baj? - Kérdi kínosan. Ezen rögtön elmosolyodom, nagyon aranyos, hogy rákérdezett és, hogy aggódik, de persze megrázom a fejem. - Huu, ennek igazán örülök, nem vagyok valami jó az ilyesfajta beszélgetésekben... Na de én már rohanok is, sajnos mennem kell dolgozni, szia. - Néz gyorsan az órájára, majd elviharzik az előszobába.
- Szia. - Suttogom, mivel tudom, hogy már amúgy sem hallaná meg. Gyorsan feltakarítok mindent, miközben azon gondolkodom, hogy milyen jó lenne, ha most itt lenne Liam. Még csak 7 óra, ilyenkor biztos nincs még... Ooh, dehogynem! Tegnap mondta is, hogy próbálni mennek reggel a srácokkal, szóval már fenn van. De nem akarom zavarni, bár.. Muszáj írnom neki! Futok is fel telefonomért, amin rögtön bepötyögök egy üzenetet.
A mobilomat szorongatva ülök le a kanapéra, várva, hogy válaszoljon. Már körülbelül fél órája ücsörgök, amikor a némaságot kettéhasítja a mobilom csörgése. Egyből felveszem és elkezdek hadarni.
- Szia, bocsi, hogyha zavarlak, csak muszáj volt írnom, mert már nem bírom, egyedül vagyok, és.. fáj a lábam! Ne haragudj amiért tegnap bunkó voltam és sajnálom, hülye vagyok, és... Azt hiszem ennyi. - Veszek egy hatalmas levegőt, mivel már majdnem megfulladok mire ezt mind kimondom.
- Szia. Mennyi kávét ittál? - Hallom hangján, hogy mosolyog.
- Nem sokat. De tényleg. A fele ráborult a lábamra. - Röhögcsélek idétlenül, mire ő is felnevet.
- De semmi komolyabb ugye?
- Nem, csak meleg volt egy kicsit... Na de lényegtelen. Mikor végzel?
- Szerintem még pár óra. Várj, hogyhogy nem alszol te még ilyenkor?
- Nem tudom, nem bírtam... Na és utána találkozunk? - Terelem gyorsan a témát.
- Igen, persze, csak izé, van egy kis gond... Szóval az van, hogy anyu már meg akar ölni, amiért még nem mutattalak be nekik. És meghívott minket ebédre, szóval remélem, ez nem gond, bár még lefújhatom...
- Nem, dehogy is! Örülök neki! - Mosolyodom el, mivel tényleg lázba hoz a dolog. Még sosem találkoztam a szüleivel, és kíváncsi vagyok rájuk. Valamint annak is örülök, hogy kimozdulhatok...
- Oké, akkor beugrom érted olyan 10 körül. Wolverhampton körülbelül 2 órára van innen. Ja igen. Oda megyünk, ott éltem London előtt. - Magyarázza.
- Rendben. - Még mindig mosolygok. 3 perce beszélek vele, de máris jobb kedvem lett...

~o~

Miután lerakom a telefont, próbálok a lehető leghalkabban elkészülődni, persze 9 körül még így is sikerül felébresztenem Lexy-t, akitől egyből bocsánatot kérek, de azért kapóra is jön, hogy ébren van, egyedül nem nagyon tudnám kiválasztani, hogy mit vegyek fel. Valami csinos kell, de mégsem túl konzervatív, csak amit valóban felvennék. Nagy küzdelmek árán végül kiválasztunk egy fehér ruhát, hozzá egy vékony pamutpulcsit valamint a kedvenc táskámat. 

Liam ahogy mondta 10 körül meg is érkezik értem, és neki is vágunk az ismeretlennek. Mármint számomra... Nagyon jól telik az utazással töltött két óra, végig beszélgetünk és nevetgélünk, végre úgy érzem újra a régi önmagam vagyok. Mióta itt vagyok még nem is jártam Londonon kívül, pedig Anglia tartogat még szép helyeket. Wolverhampton is közéjük tartozik, egy aranyos "városka", a fővároshoz képest. Amikor megérkezünk a házuk elé, azt hiszem helyben halok meg. Nagyon félek, hogy a családja nem fog kedvelni...

- Nyugi kicsim, ők is imádni fognak. - Hajol közelebb Liam és ad egy gyengéd csókot. Amikor ilyen édeseket mondd mindig el akarok ájulni.

- Huu azt hiszem ez segít. - Játszom neki az ártatlant, mire felnevet és ad még egy csókot. Egyébként tényleg segít, már nem vagyok olyan ideges, amikor kiszállok a kocsiból. Persze azért egyből odasietek mellé, és szorosan megfogom a kezét, mire ő csak elmosolyodik, majd benyit az ajtón.

Amikor felbukkannak a családtagjai én megpróbálok minél jobban mögé bújni, hihetetlenül izgulok. A szülei egyből bemutatkoznak, nagyon szimpatikusak, aranyosan, mosolyogva ráznak velem kezet, így kicsit nekem is megjön a bátorságom.

Délutánra más sikerül felszabadulnom, bátran válaszolgatok Mr. és Mrs. Payne kérdéseire, persze hiába mondják én nem vagyok képes letegezni őket. Nem tudom, én már csak ilyen vagyok.. :) Tehát minden zavartalanul folyik, mindaddig amíg...

Sajnálom :(

Sziasztok!
Ne haragudjatok, amiért nem hoztam még a részt, és nem is szóltam a késés miatt, de olyan szinten nincs időm írni... Örülök, ha a gépet betudom kapcsolni egy 10 percre, annyi most a tanulnivalóm és egyéb dolgom. De ígérem csütörtök körül hozom a frisset, remélem akadnak páran azért akik még várják! :P

Továbbá.. Gondolom feltűnt, hogy nincs fejléc és ha már itt tartunk... semmilyen kép. Na igen, ügyesen kitöröltem mindent. Igyekszem pótolni a dolgokat, de sajnos ez is időbe telik.. :/