28. fejezet

-28-

- I'm just too blind to see, How you messed me up -

Bánatosan kanyarodom be a sarkon és kullogok az előttem felbukkanó ház felé. Lexy csendesen jön mellettem. Már 3 órával ezelőtt rájött, hogy nincs kedvem beszélgetni, így nem is erőlteti, amiért hálás is vagyok neki.
Amint belépünk az ajtón, meghalljuk, hogy üvölt a zene Ronnie szobájában. A csukott ajtó némileg tompít az idegesítő popszámon, de még így is megfájdul tőle a fejem. Jó, ez túlzás, mivel már körülbelül másfél órája hasogat a buksim, de ez abszolút nem javít a helyzeten. Sőt...
Bekopogok a szobába, magam sem értem miért, mivel Ronnie úgy sem hallja meg, így benyitok az ajtón.
Barátnőm az ágyon fekszik, és száradó körmeivel óvatosan lapozgatja egy divatlap oldalait. Fel sem tűnik neki, hogy rányitottam.
- Veronika, nem vagy te véletlenül beteg? - Próbálom túlkiabálni az üvöltő zenét. Erre felkapja a fejét.
- Tessék? Nem hallom! - Olvasom le szájáról.
- Talán így egyszerűbb lenne. - Nyomom ki a zenelejátszót.
- Ohh, tényleg. - Nem bírom a szőke nős vicceket, de néha annyira igazak... - Amúgy te? Hogyhogy ilyen korán hazajöttél?
- Nem úgy alakultak a dolgok, ahogy terveztem őket... Amúgy neked nem épp halálos betegen kellene szenvedned? - Húzom fel a szemöldökeimet, miközben gyorsan terelem a témát.
- Umm, nem, már jobban vagyok. - Erőltet egy mosolyt az arcára.
- Azt látom. - Jegyzem meg. - Mindegy, hagylak tovább... betegeskedni. - Mondom, majd csuknám is be az ajtaját, amikor utánam kiállt.
- Várj Lucy! - Erre kíváncsian visszapislogok rá. - Csak gondoltam elmehetnénk egyet sétálni vagy valami. Beszélgethetnénk kicsit, úgy is olyan rég dumáltunk... - Meglepődöm, nem erre számítottam. Valójában nem tudom mire, de erre tutira nem.
- Oh... Oké, úgy is jó lesz kicsit kiszellőztetni a fejem...
- Oksi, akkor gyorsan összekapom magam, és már mehetünk is.

Egy órával később elindulunk az utcán, a külváros irányába. Igen, egy óra lett a "gyorsan összekapom magamat"-ból. Jellemző Ronnie-ra...
Kezdetben csendesen sétálgatunk, élvezzük a kellemes nyári szellő cirógatását. Legalább is én így vagyok.
- Na mesélj, mi újság veled mostanában? Olyan rég dumáltunk... - Töri meg egyszer csak a csendet barátnőm.
- Igazából minden rendben. Eltekintve attól, hogy hamarosan hazautazunk. Megszerettem London-t, nem akarok elmenni...
- Gondolom nem csak London miatt...
- Nem. - Mondom halkan miközben cipőimet nézegetem.
- Mi a helyzet Liammel?
- Minden oké. - Vágom rá gyorsan.
- Hát ez nem volt túl meggyőző... - Erre sóhajtok egy hatalmasat, és ránézek.
- Valójában azt hiszem semmi sem oké. - Azok a fránya könnycseppek már megint elkezdenek gyülekezni szememben.
- Miért? Történt valami? - Megrázom a fejem, és erősen összpontosítok, hogy nehogy elsírjam magam.
- Hosszú...
- Van időm. - Keresi tekintetem, azonban én próbálom kerülni a szemkontaktust. Nem szeretnék a szemébe hazudni...
- Emlékszel, amikor megtudtuk, hogy jövünk Londonba? - A hirtelen témaváltástól egy kicsit meglepődik, de aztán bólint. Tisztán emlékszem erre az egészre. Épp Liammel beszélgettem, amikor anyu felkiabált, hogy menjek le.

Lucy: Na de most már tényleg mennem kell, anyu vagy már tízszer szólt. Nem tudom mi lehet ilyen fontos... 

James: Oké, akkor majd beszélünk, szia. :) 

Lucy: Szia, további szép napot! :)

Talán csak egy véletlen, talán a sors fintora volt, hogy akkor épp Liammel beszélgettem. Akit akkor még James-ként ismertem. Ezen legszívesebben felröhögnék. Mennyire más volt akkor még minden...

A mondat leírása után kiléptem a chatből és kikapcsoltam laptopom. Vidáman ugrándozva indultam meg a konyha irányába, mivel nagyjából be tudtam lőni, hogy anyut arrafelé találom. És ez így is volt. Épp valami kaját főzött, aminek észvesztően finom illata volt, egyből össze is futott a nyál a számban. Még reggelizni sem reggeliztem, mióta fent voltam a gépet nyomtam...
- Szóval mi is volt olyan fontos, hogy percenként hívtál? - Próbáltam terelni figyelmét korgó gyomromról, mielőtt megint megkaptam volna a kioktatást a számítógép negatív hatásairól. Bah, hogy hányszor meg kellett már hallgatnom...
- Jajj, már ki is ment a fejemből, jó, hogy szóltál... Azt akartam mondani, hogy jött egy leveled. Nem néztem meg, csak gondoltam lehet Adam küldte és... - Meg sem vártam, míg befejezi a mondatot, rohantam az előszobába, ahol az asztalon egy halom papír és újság között meg is találtam a nekem címzett levelet, amit az én Ada... Nem, nem az én Adam-em írt. Amúgy nem értem miért is hittem egy percig is, hogy levelet írna, amikor ott vannak a közösségi oldalak, ahol napi szinten beszéltünk... A csalódottságomat egy perc alatt felváltotta az izgatottság, ugyanis a levél az egyik nagyon kedves rokonomtól, Lexy-től jött, akit már vagy ezer éve nem láttam. Gyorsan ki is bontottam a borítékot, majd olvastam is a tartalmát.

- Mennyire boldogok voltunk... - Ránt vissza a jelenbe Ronnie.
- És amikor mentünk a suliba, mondtam, hogy még ne mondd el senkinek, de a következő szünetben már mindenki arról beszélt. - Nevetem el magam, mire ő is elmosolyodik.
- Aztán ott volt még az Adam-es sztori is. Amikor szakítottatok és el akartam menni hozzá, hogy... Hát picsán rúgjam. - Szinte már folynak a könnyeim a nevetéstől. Ez az azóta is "Adam sztori"-ként emlegetett incidens, már abszolút nem fájó pont.

- Ne, Ronnie, nem szükséges. Tényleg. - Mondtam, miközben átkaroltam lábaimat, így próbálva visszatartani az előtörni készülő zokogásomat.
- Ooo, dehogynem. Hát hogy tehette ezt veled az a szemét? 
- Nem tudom, de nem is érdekel. Végleg vége. - Zártam le a dolgot.
- Helyes. De azért egy seggberúgást még megérdemelne... - Elmosolyodtam, bár valójában úgy éreztem, mindjárt meghalok. Azt az érzést, amikor mész a szerelmedhez, hogy meglepd és őt egy másik lánnyal találod, hát hogy is mondjam... Félreérthetetlen helyzetben... Na azt az ellenségemnek sem kívánnám. Egy világ tört össze bennem, amit ez alatt az együtt töltött másfél év alatt gondoztam.
- Mindig is mondtam, hogy nem érdemel meg téged.
- Igazából sosem mondtad. - Mondtam halkan, miközben letöröltem könnycseppjeimet.
- Lényegtelen. - Gondolkozott el barátnőm, majd amikor rám nézett, hogy mondjon megint valami okosságot, belőlem kitört a nevetés. Szerintem kínomban már nem tudtam mit csinálni, egyszerűen csak röhögtem. Közben pedig megállíthatatlanul folytak a könnyeim.

 Ronnie a leglehetetlenebb helyzetben is képes volt mosolyt csalni az arcomra.
- Na és arra emlékszel amikor eltévedtél? - Nevet fel.
- Hogyan is felejthetném el? Órákat bolyongtam egyedül a belvárosban. Aztán már úgy voltam, hogy a padon éjszakázom, amikor Liam megtalált. Még szerencse, hogy tudtátok, hogy merre keressetek.
- Persze pont akkor jött rád a mozoghatnék. Mert, hogy "Oh, azt az utat simán megteszem gyalog is, már ezerszer jártam nála, eltalálok..." Aztán még a telefonod sem volt nálad.
- Én és az a hihetetlen nagy szerencsém...
- Régi szép idők. - Mondja, mintha valami bölcs öregasszony lenne, és mintha ezek valóban olyan rég történtek volna. Ismét felnevetek. Ezek miatt a dolgai miatt szeretem annyira Ronnie-t.
- Hiányoztál. - Mondom őszintén, mire megtorpan és mintha valamin elkezdene tétovázni.
- Te is. Nagyon. - Mondja végül, majd átölel. - És sajnálom. - Suttogja halkan a fülembe.
- Mit? - Kérdem, miközben eltolom magamtól, hogy belenézhessek szemeibe.
- Azt, hogy ide hoztalak. Hozzá. - Mondja, miközben előtörnek könnycseppjei. Körülnézek. Most tűnik csak fel, hogy egy elhagyatott raktársoron sétálgatunk. De várjunk csak... Hozzá?
- Miről beszélsz? Ronnie, kezdesz megijeszteni. - Mondom, miközben eluralkodik rajtam az a bizonyos rossz érzés.
- Lucy, már felesleges. Felesleges úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Tudok róla! Tudok mindenről! Tudom, hogy már hetek óta zaklat. Érted? És most elhoztalak hozzá, mert megfenyegetett. Kötelezett rá. - Zokogja.
Fogalmam sincs mit kellene tennem. Ronnie épp most vallja be, hogy ő egész eddig segített a zaklatómnak? Vagy mi van?
- Ronnie, te...
- Igen, én segítettem neki! - Kiabálja még mindig sírva. - Először csak azt hittem, hogy ez valami gyerekes bosszú lesz, vagy valami tréfa, de amikor kórházba kerültél... Ki akartam szállni, erre ő megfenyegetett. - Tart egy kis hatásszünetet, talán arra várva, hogy válaszoljak. De én jelenleg köpni-nyelni nem tudok. - Emlékszel amikor azt hitted valaki betört hozzád? Hát majdnem... Csak én voltam az. A tükörre is én írtam. Ne haragudj Lucy. Nem tudom elmondani mennyire sajnálom. De már késő. Itt vannak, és várnak ránk. Szerintem most is figyelnek minket.
- Jó, nyugi... Ha figyelnek, akkor tegyél úgy, mintha minden a terv szerint menne, nem szabad megtudniuk, hogy én.. Tudok erről. - Próbálok ésszerűen viselkedni, és kitalálni valami tervet. - Gondolom akkor már nem fordulhatunk sarkon és léphetünk le. - Erre megrázza a fejét. - Jó, akkor... Valamit majd kitalálunk.
- Ne haragudj. Most nekem kellene ezt csinálnom, miattam van ez az egész, én hoztalak ide, mégis te próbálsz segíteni rajtam. Mindig is próbáltál, még ha én ilyen reménytelen is vagyok...
- Dehogy vagy reménytelen, ne hülyéskedj.
- De az vagyok. Mindig is te voltál a jó kislány. Bevallom kezdetben azért mentem bele ebbe a játékba, mert féltékeny voltam. Féltékeny voltam rád Lucy! Neked mindened megvolt. Csak gondolj bele. Van egy családod akik szeretnek, egy barátod, aki mindent megtenne érted, te vagy az álom lány, akit mindenki imád. Kedves vagy, segítőkész, senkit nem tudnál megbántani... Annyira irigyeltelek. Olyan az életed, mint egy tündérmese. Aztán észrevettem, hogy hogyan kezdesz megváltozni az üzenetek következtében amiket ő írt neked. És megsajnáltalak, mert szeretlek. Hiába voltam, vagy vagyok rád féltékeny, nem tudlak nem szeretni, a legjobb barátnőm vagy.
- Mivel fenyegetett meg? - Kérdem, miközben próbálom megemészteni a dolgokat.
- A tesóddal. - Mondja egy kevés hezitálás után. - Tudod, ő valójában nagyon aranyos meg tud igazán...
- Jézusom, hagyd abba. Értem. -  Na ez már tényleg kezd sok lenni. Tudtam, hogy valami történt közöttük, vagy legalábbis mindig is sejtettem, de... - Oké. És most mit kell csinálnunk?
- Be kell mennünk oda. - Mutat a körülbelül leghátborzongatóbb raktárra. Fantasztikus.
- Jó, legyen. Menjünk. Essünk túl rajta.
- Lucy én félek. Nem akarom, inkább mégse menjünk be.
- Ronnie, már nem hátrálhatunk meg, te mondtad, hogy figyelnek minket.
- Igen. Higgadtnak kell maradnom, hogy jól elő tudjam adni a szerepem. Figyi, valahogy ki fogunk jutni onnan.
- Mi? Ez számomra eddig nyilvánvaló volt. - Most én kezdek egy kicsit pánikolni. - Szerinted bántani is akarnak? Mi van ha megölnek?
- Nem, ő biztosan nem fog bántani. Azt hiszem oda van érted. Ilyen őrült rajongó lehet, vagy nem is tudom.
- De ki az az ő?
- Nem mondhatom el, de hamarosan meglátod. - Mondja, miközben elindul a hely felé.
Szívem körülbelül a torkomban dobog, amikor belépünk a sötét és poros helyiségbe. Most aztán nyakig benne vagyok... Erőt kell vennem magamon, hogy ne forduljak sarkon, amikor hallom becsapódni mögöttünk az ajtót.
- Tik-Tak. Azt hittem már sosem jöttök meg. - Szólal meg egy alak, aki az egyik sarokban ül. A következő pillanatban kilép a félhomályból, így felfedi arcát.
- Úristen. Te vagy az?

28

Hahó!
A következő rész hétvégére, esetleg jövő hét elejére várható, sajnos csak így tudom megoldani, mert péntekig táborban vagyok. Köszönöm, ha megértitek. <3

27. fejezet

-27-

- They don't know about the things we do -

- Az a helyzet, hogy Niall eltűnt...
- Hogy mi? - Kapjuk szinte egyszerre fejünket Harry felé. - Miért nem ezzel kezdted?
- Nem tudom, elterelődött a figyelmem. - Húzogatja a vállát szórakozottan. - Jó, nehogy meggyilkolj a tekinteteddel. Amúgy nem biztos, hogy ez... Tehát csak annyi, hogy tegnap óta senki nem látta és nincs a szobájában sem. Tudod, lehet, hogy csak... - Húzogatja a szemöldökét.
- Jó, azt hiszem ez engem mégsem érint. - Állok fel a fotelből, mivel kissé kínos a szitu.
- De, amúgy érint. Vagyis nem Niall eltűnése, hanem egy másik dolog. Szóval az van, hogy... Valaki felfirkált valamit a turnébuszunk ablakára. - Erre ismét leülök.
- Oké, most csak én nem látom az összefüggést? - Kérdi Liam.
- Mit is írt pontosan? - Kérdezősködöm, mert már tudom, hogy itt jön képbe az, hogy: "Neked is közöd van hozzá."
- Igazából nem is lényeg, csak egy elvetemült fan lehetett, vagy nem tudom. Nem kell az ilyeneket komolyan venni... Amúgy is már lemosták, nem okozott nagyobb kárt, szóval...
- Harry. - Szól rá Liam, mire a srác abbahagyja a félrebeszélést.
- Azt írta... Szóval csak egy idézet volt az egyik szövegünkből és mellette az, hogy "Remélem érti, Miss Brenson."
- Melyik dalból és melyik részlet?
- Ez a sor volt:

"That's between me and you our little secret"

Igen, valóban jobb ötlet volt, hogy leültem. Ismét elkezd velem forogni a szoba. Tudom, hogy ő írta. A még mindig névtelen és arctalan valaki.
- Jó, ez tényleg semmi, nyugi, nem lesz semmi baj. - Mondja Liam, de nem tud átverni, felismerem a hangjában bujkáló kételyt és az ijedség egy apró darabkáját is. - Neked sem mond semmit ugye? Szerintem csak egy rajongó írhatta.. Hogy miért azt nem tudom, de... Néha szoktak őrült dolgokat csinálni, nem kell komolyan venni... - Nyugtatgat én pedig bőszen bólogatok, és szeretném elhinni, hogy igaza van, de sajnos nem megy.
Egyébként nem értem. Nem tudom mire gondol. Vajon az, hogy "Ez közted és köztem egy kis titok" arra utal, hogy zargat engem és erről rajtunk kívül senki nem tud? De ez eddig is nyilvánvaló volt, szóval tényleg nem értem. Úgy döntök ezzel ráérek később is foglalkozni, most jobban zavar Niall eltűnése.
- Srácok, nem veszi fel a telefonját sem... - Trappol be a szobába Louis, nyomában Zayn-el.
- Most komolyan... Eddig nem is próbáltad a mobilját? - Kérdi egy lenéző tekintet kíséretében Liam.
- Hát még csak reggel 9 van, gondoltam még alszik, vagy ilyesmi...
- Jó, tök mindegy. Én már kezdek aggódni. - Szólal fel Zayn is, mire a többiek helyeslően bólogatnak.
- De mit tehetnénk? - Kérdem már én is kétségbeesve.
- Próbálkozzunk még, hátha később felveszi. - Veti fel Zayn, miközben már tárcsázza is a számot. Mi meg sem mukkanunk, így halljuk, ahogy kicsöng a telefon, de senki nem veszi fel. A sikertelen próbálkozás után Louis is megpróbálja. A némaságnak hirtelen telefonom pittyegése vet véget. Ereimben még a vér is megfagy. A pittyegés azt jelenti, hogy SMS-t kaptam. És az... nem biztos, hogy jó. Mobilom a komódon van, pontosan Harry mellett.
- Nem a te telefonod? - Kérdi meg a srác, mire nyelek egy nagyot.
- De, de nem fontos... - Legyintek egyet. Erre mobilom ismét pittyeg.
- Biztos? - Kérdi felvont szemöldökkel, egy féloldalas mosoly kíséretében, miközben megragadja telómat. Kérlek csak ne nézz rá a képernyőre, kérlek csak ne.. És ránézett.
- Hmm a barátnőd már biztos aggódik érted. - Nyújtja oda a készüléket. - Jól vagy? Eléggé fehérnek tűnsz. - Erre kifújom a levegőt, amit körülbelül azóta benntartottam, mióta hozzáért a mobilhoz. Bólintok, majd megnyitom Lexy üzenetét. Tényleg aggódik, így gyorsan írok neki, hogy minden rendben és mivel sajnos nemsokára mennünk kell, azt is megírom, hogy mikor és hol találkozzunk. Majd felugrik a korábbi SMS is. Amit viszont nem kellett volna meglátnia Harrynek.
"Hoppá, azt hiszem kicsit korábban jutott el az üzenetem hozzád, mint terveztem. Elfelejtettem mondani, hogy... Nálam van a kis szöszi. Egy balhéért cserébe elengedem. :) "
Abban a pózban amiben vagyok, megmerevedek. Most már értek mindent. Ez közöttünk az a "kis" titok. Tehát megint arra utal, hogy ne merjem elmondani senkinek, mert akkor.. Bele sem akarok gondolni, hogy mi fog történni. Úristen, ott van nála Niall. Miattam! Ezek után véletlenül sem mernék beszélni róla, nem mintha eddig mertem volna. Félek, össze vagyok zavarodva és azt hiszem az ideg összeroppanás határán állok.
Amikor felpillantok Harry gyanakvást sugárzó szemeibe nézek bele. Vagy nem is gyanakvás, hanem inkább... kíváncsiság. Megrázom a fejem és próbálom összeszedni magam. Mit csináljak? Valaki kérem segítsen! Üvölteném bele a Világba, ha tehetném.

Csináljak balhét? Ez meg van húzatva? Milyen balhét tudnék én csinálni? Gondolom valamit a fiúkkal vagy legalábbis Liammel kapcsolatban kellene. De ne, én ezt nem akarom...
Az oké, hogy szerencsétlen vagyok és mindig bajba keveredek. De hogy direkt csináljak is valami bonyodalmat? Na az messze áll tőlem. Önszántamból sosem lennék képes bántani a számomra fontos embereket. Persze ha köteleznek rá, és lehet, hogy egy másik ember élete múlik rajta, nem tehetek mást.
Már percek óta gondolkozom rajta, hogy mit kellene tennem. A fiúknak is feltűnik, hogy milyen szótlan vagyok.
- Mi a helyzet Lucy? Olyan csendes vagy. - Fordul felém Zayn.
- Semmi nincs, csak aggódok Niall miatt.
- Biztos, hogy csak erről van szó? Mármint... Tényleg, az a felirat is eléggé felkavaró lehetett számodra. - Mondja Louis. Ez jó is lesz kiindulópontnak. Úgy teszek, mintha ez a dolog valóban felkavarna, leszegem pillantásom és a pólómat húzogatom.
- Louis, szerintem ezt most inkább hagyjuk. - Mondja Zayn búskomor arcom láttán. Eddig pocsék színésznőnek bizonyultam, legalábbis a barátnőim mindig rájöttek, ha nem az igazat mondtam nekik és kihúzták belőlem hogy mi bánt. Legalább is csak ilyen esetben szoktam nekik füllenteni. De úgy tűnik a fiúk még nem ismernek annyira, hogy tudják, színészkedem. Egyedül csak Liam jöhetne rá. Vetek rá egy gyors pillantást, ő elgondolkozva néz maga elé, még csak rám sem tekint. Ezt most jó jelnek veszem.
- Most miért? Ebben nincs semmi... - Értetlenkedik Louis.
- Csak tudod, lehet ez Lucynek felkavaró, nem hinném, hogy minden nap egy ilyen dologgal nézne szembe..
- Mi abban felkavaró, hogy idéztek az egyik dalunkból egy sort? - Nevet fel, de látom rajta, hogy kezd egy kicsit... elege lenni.
- Ez a mi kis titkunk. - Mondja ki Harry. - Kicsit tényleg ijesztő. Esetleg tőled is félnünk kellene? - Tudom, hogy csak viccel, és normális esetben csak kiölteném rá a nyelvem vagy valami, de most más a szerepem... Elkerekednek a szemeim, megrázom a  fejem és eljátszom a nagy sértődő show-t.
- Ez tényleg nem vicces Harry. - Szólal meg Liam is. Egyszerre örülök és vagyok szomorú. Örülök, hogy nem buktam le előtte, de szomorú is vagyok, mivel ezek szerint még ő sem ismer annyira.
- Jajj hagyjad már. Ez semmi, mi ennél bizarrabb dolgokat is kaptunk már.
- Igen, azok mi vagyunk. De Ő ehhez nincs hozzászokva. - Csóválja a fejét Liam.
- Pedig hozzászokhatna lassan.
- Miért kellene ahhoz hozzászoknia, hogy ismeretlen emberek hátborzongató üzeneteket hagynak neki? - Kérdi Zayn. Nem is sejti, hogy most ez a kérdése mennyire valós. Csak az a baj, hogy azt hiszem valójában már lassan hozzászokok. A kezdeti félelem már csak egy pillanatig tart, amikor kapok egy üzenetet tőle.
- Nem konkrétan ahhoz, hanem ehhez az egészhez. Most már híres vagy. Ez az amit mindenki szeretne, nem? - Intézi most már szavait felém. Tényleg? Én sok minden szerettem volna lenni. Okos, feltétlenül. Tehetséges, mindenképpen. Csinos? Na jó, beismerem. De, hogy pont híres? Ez most tényleg szíven ütött, minden színészkedés ellenére.
- Aucs. Ezt most teljesen úgy mondtad, mintha csak azért lennék Liammel. - Nem kell megjátszanom, hogy megsértődtem.
- Ami egyébként azért vicces, mert ez az egész vita abból alakult ki, hogy Lucy nem szereti ezt a felhajtást. - Áll mellém Liam.
- Hagyjuk is. Mindenki  szereti ha rajonganak érte. - Oké, nem érdekel, nekem ebből elég volt. Remélem ez elegendő volt "balhénak"... Mindenki kellőképpen összeveszett mindenkivel. Miattam. A változatosság kedvéért... A helyzet kezd eldurvulni. A fiúk még továbbra is vitatkoznak, amikor én felpattanok.
- Oké, én elmegyek. - Ezzel ki is sietek az ajtón.

- Kicsim várj! - Jön utánam Liam.
Megint sírás közeli állapotban állok. Utálom, hogy ilyen érzékeny vagyok. És a legbosszantóbb, hogy ezt az egészet magamnak köszönhetem. Nem, nem szabad folyton magamat hibáztatnom. Ezt is a pszichiáteremtől tanultam. Most komolyan? Már hogyan is hibáztathatnám magam? Erről az egészről az a pszichopata tehet. Tönkre akarja tenni az életemet?
- Miért gondolja így? - Kérdem elcsukló hangon.
- Szerintem nem gondolta komolyan. Louis természetét meg kell szokni. Ha felhúzza magát buta dolgokat vág az ember fejéhez.
- Nem érdekel. - Torpanok meg. - Most csak... Mennem kell. Ki kell szellőztetnem a fejem.
- Jó, rendben. Várj meg, elmegyek veled. Oké?
- Nekem most kell mennem. Egyedül. - Mondom szinte hisztérikusan. Ki kell innen szabadulnom.
Lesietek a lépcsőn, és már csak az utcán veszem észre, hogy Liam nincs mögöttem.  Megint megbántottam. Fantasztikus. Ez nagyobb balhé lett, mint ahogy terveztem.
Lehunyom a szemem és veszek egy mély levegőt, próbálom lenyugtatni magam, de a remegés még így is végigfut testemen, miközben meghallom azt az ismerős csipogást. Hiába reménykedem benne, hogy Liam írt de tudom, hogy nem.
"Szép alakítás kincsem. A madárka szabad. Már nem kell sokáig játszadoznunk."
Ha jól sejtem, hogy mire céloz, akkor... Tényleg tönkrecseszi az életem. Nem kell sokáig játszadoznunk, mert egyre jobbnak bizonyulok abban, hogy elűzzek magam mellől lassan mindenkit. Legfőképp... Liamet. Tudom mire megy ki a játék,  tudom mire céloz. A kapcsolatunknak akar véget vetni, és nagyon jó úton halad célja eléréséhez.

26. fejezet

-26-

- I've got three little words That I've always been dying to tell you -

Lassan sétálok. Az sem érdekel, hogy az eső zuhog, és hogy már teljesen eláztam. Ahogy látom ez a körülöttem lévő embereket sem zavarja túlzottam, mindenki magával foglalkozik, menekül a kellemes nyári zivatar elől. Ahogy végignézek a bosszankodó arcokon, hallgatom az emberek szitkozódását és nyafogását, muszáj elnevetnem magam. "Be fog göndörödni a hajam!", "Ezt nem hiszem el, elázott az új cipőm!" Komolyan ilyenek lennénk, mi emberek? Nem vagyunk képesek észrevenni az élet apró ajándékait.
Még mindig röhögök, amikor meghallom a hangját. Az nélkül is tudnám, hogy ő az, hogy megfordulnék. Ezer közül is felismerném. Nevetésem szánalmas zokogássá fajul. Ha valaki most figyelne biztos azt hinné, hogy nem vagyok normális. Lehet nem is tévedne.
- Lucy gyere ide jó? Csak... Gyere ide, kérlek! Megfázol.... - Hányszor eljátszottuk mi már ezt... Megfordulok és ránézek. Persze, hogy tető van a feje felett... Ha szeretne vagy valaha is szeretett volna már rég itt lenne mellettem. Megrázom a fejem. Nem.
- Jó, rendben. - Erre pár másodperces tétovázás után odajön hozzám és rám terítí pulcsiját. Összerezzenek az érintésétől és szívem egyből torkomba ugrik. Most akkor mi is van? Hisz... Itt áll mellettem.
- Apró örömök az életben. - Suttogom előrebámulva.
- Az nem lesz apró öröm, ha napokig megfázással küszködve nyomod majd az ágyat. - Szólal meg pillantásomat keresve. Gondolom azt hitte az esőre célzok. Persze arra is, de nem egészen....
- Miért jöttél utánam? - Teszem fel a kérdést, szemébe nézve.
- Mert, majdnem frászt kaptam amikor Niall közölte, hogy sírva elrohantál. Gyere, akármi is történt, beszéljük meg valami kevésbé... nedves helyen. - Ezen elmosolyodom és ismét ránézek. Egyszerűen nem tudok haragudni. Főleg úgy, hogy ezek után el sem hinném, ha valaki azt mondaná nem törődik velem. Minden bizonnyal valamit elég rendesen félreérthettem. Bólintok, mire megfogja a kezem és elkezd maga után húzni, egészen egy méregdrágának tűnő hotelig. Ott előremegy, biccent egyet az őrnek, mire az mind a kettőnket beenged.

Gyalog megyünk a második emeletig, ahol bevezet a szobájába. Igazából nincs nagyon kedvem körülnézni, egyből odamegyek az ablakhoz és kibámulok Liverpool egyik kihalt utcájára.
- Fázol? Várj... - Mondja meg sem várva válaszom. Valójában nem fázom, nem az miatt remegek. - Tessék. - Szólal meg közvetlenül mögöttem, mire kiráz a hideg és megpördülök. Egy pólót nyújt felém, amit lassan elveszek tőle. Már épp bocsánatot kérnék, az iménti... Nem is tudom, félreértésből adódó kirohanásomért, amikor felszólal, és elront mindent.
- És akkor talán elmondhatnád, hogy már megint...
- Hogy már megint? - Húzom fel rögtön szemöldökeimet, félbeszakítva kérdését. - Hogy már megint mi? Mi a bajom? Mi történt? Jó, tudom, hogy mindig történik körülöttem valami, de azt hittem, hogy te... - Emelem fel a hangom, mivel úgy érzem most megbántódtam - Hogy... Megértesz! - Keresgélem a szavakat.
- Nem arról van szó, én csak aggódok miattad! - Próbál rögtön magyarázkodni.
- Nem kell miattam aggódni, teljesen jól vagyok.
- Ennek igazán örülök, de azért erről néha nekem is szólhatnál. - Mondja ő is kicsivel hangosabban átlag hangerejénél, gondolom arra utalva, hogy több napig nem is beszéltünk..
- Elromlott a telefonom, nem tudtalak hívni. De ha már itt tartunk és annyira szerettél volna velem beszélni, akkor szerintem te is megtaláltad volna a módját, hogy felhívj vagy valami. - Rázom a fejem.
- Talán ez kicsivel könnyebben menne, ha beavatnál egyes dolgokba.Tudod, hogy én mindent elmondok neked, és szerintem az nem nagy kérés ha én is ugyanezt kérem tőled. Főleg ha azt várod, hogy megértselek!
- Már megint itt tartunk! - Csapok fejemhez. - Kérlek hagyjuk ezt az álszent dolgot, tudom, hogy te sem vagy velem teljesen őszinte. Hallottam amikor rólam beszéltél a fiúknak. Igen, lehet itt lenne az ideje, gyerünk dobj ki! - Kiáltom könnyes tekintettel. Ebben a pillanatban azt hiszem most képes is lennék elhinni, hogy rólam beszélt.
- Miről beszélsz? - Kérdi idegesen.
- Amikor mentem az öltözőhöz hallottam hogy beszélgettetek.
- Igen. És nem, kivételesen nem rólad volt szó, ne haragudj.
- Akkor... Miről? - Kérdem zavarodottan. Igen,  már majdnem sikerült elhitetnem magammal, hogy nem jelentek számára semmit. De talán csak azért, mert tudom, hogy mind a kettőnknek egyszerűbb lenne, ha nem szeretne.
- Mikor tudnék én így beszélni rólad? Nem hiszem el, hogy te ezt el tudod képzelni rólam! Egyébként ha annyira érdekel, egy rohadt pólóról beszéltünk! Ami már ezer éve megvolt, és amúgy ki is dobtam... - Ezen egy kicsit megenyhülök. Mármint most komolyan? Miért teszek úgy mintha meg lennék sértődve, amikor tudtam, hogy nem rólam beszélt? Azt hiszem egyszerűen csak kellett egy ok, amin kiakadhatok. És most tessék. Ezt akartam? Mit akartam? Felhívni magamra a figyelmet? Kiadni a dühömet? Hát ez még nem sikerült teljesen, így akaratomon kívül, mintha valami transzban lennék, tovább folytatom.
- Nem tudom, hogy én képes vagyok-e erre. Folyton el kell majd utaznod. Már ezt önmagában sem bírnám, de ha mindezt  az utolsó percben jelented be, az... Az nekem már sok!
- Miattad nem mondtam el! Nem érted? Én annyira féltelek Lucy! Nem akarom, hogy kikezdjenek, hogy bántsanak...
- Azt hiszem már nagy kislány vagyok, tudok vigyázni magamra! Nem kell félteni! - Ezzel ismét kitör belőlem a zokogás, és hirtelen felindulásból lelököm a mellettem lévő komód tetején magányosan ácsorgó vázát, ami csörömpölve törik szilánkokra a lábam mellett. Liam ijedten ugrik talpra, de nem jön közelebb.
- Ne haragudj, mostanában ha ideges vagyok mindig ez van... - Szipogom, majd leesik, hogy valójában miről is beszélek. Gyorsan letörlöm a könnyeimet és azon gondolkozom hogyan is terelhetném el a témát, de nem kell tovább agyalnom, lassan elindul felém és csendesen elkezdi felszedegetni az üvegdarabokat. Vége a transznak, azt hiszem lenyugodtam. A legjobban a dühkitörés szóval tudnám jellemezni az iménti dolgokat. "Düh roham, pánikroham, idegösszeroppanás." Kántálta anno a pszichiáterem. Ha nem figyelek oda magamra és továbbra is stresszes életet élek, ezekkel kell majd szembenéznem. Rendben, azt hiszem ezt már kipipálhatjuk.
- Nem baj, csak vigyázz el ne vágjon. - Szólal meg halkan, miközben a szemetesbe helyezi a szilánkokat.
Úgy döntök most már tényleg itt lenne az ideje átvenni a pólót, most, hogy kiadtam magamból mindent és ismét a régi önmagam vagyok, rádöbbenek, hogy  valójában fázom. Így miközben hirtelenjében összeállított bocsánatkérő szövegembe kezdek, elkezdem lehámozni magamról csuromvizes ruháimat.
- Sajnálom. Tudom, hogy nem én vagyok az a lány, akiről mindenki álmodozik. Közel sem vagyok tökéletes és nem is szeretnék az lenni. Én csak... Magamat adom, de ez sokaknak nem tetszik. - Épp leveszem vizes pólóm amikor rápillantok Liamre. Ő is engem néz. Pár másodperc múlva zavartan elkapja a tekintetét, mire nekem is leesik a szitu és elvörösödve húzom fel a pólóját.
- Nem szeretnélek elveszíteni. De ha te úgy érzed, hogy nem vagy képes mindezt végigcsinálni, akkor.. Nem foglak kényszeríteni, hogy maradj. - Mondja miközben feláll és idegesen beletúr hajába. Most szakítani fog velem?
- Ne! - Kiáltom miközben odasietek hozzá. Mit csináltam? Magam ellen hangoltam azt a fiút akit szeretek. Komolyan el kell majd gondolkodnom egy terápián vagy egy kezelésen. Egyedül tényleg nem vagyok képes átvészelni ezt a dolgot. - Kérlek! Még sosem szerettem így senkit mint ahogy téged, csak néha már úgy érzem összeroppanok, ez nekem még túl... sok. Nem várom el tőled, hogy megérts, ezt felejtsd is el... Sőt örülnék, ha mindent elfelejtenél, amiről az előbb beszélgettünk. - Nevetek fel erőtlenül. - Ne haragudj.
- Szeretlek Lucy. Te vagy számomra a legfontosabb ember a világon, utálom, ha nem tudom mi van veled, ha nem lehetek melletted, és ha tudom, hogy valami baj van, de nem tudok segíteni. Szeretlek és épp ezért fogom hagyni, hogy azt csinálj amit akarsz, nincs jogom irányítani téged, nem is szeretnélek. Én csak szeretlek. Lehet többször kellett volna már mondanom, csak nem voltam benne biztos, hogy te is...
- Hogy én is szeretlek-e? - Kérdem könnyektől csillogó szemmel. Erre ő bólint. - Pedig én azt hittem ezt lehetetlen nem észrevenni. Rettegek attól, hogy elveszítelek. Kérlek tekints el a hülyeségeimtől, sajnálom. Szeretlek. - Suttogom remegve, miközben ő szorosan megölel, majd megcsókol.

Viszonozom a csókját, talán kicsit hevesebben is, mint ahogy azt terveztem. Ilyen gyengéd és érzéki talán még egyetlen csókunk sem volt. Ebben a pillanatban mérhetetlenül hálás vagyok neki, amiért képes elviselni engem minden idiótaságommal együtt. Elönt a boldogság, amikor rádöbbenek, hogy ő is hasonlóan érez irántam. Szeretem és minél közelebb szeretném érezni magamhoz, azt akarom, hogy soha ne engedjen el. Azt hiszem nekem ő a terápiám, a gyógyszerem. Így akkor sem ellenkezem, amikor lejjebb hajol egy pillanatra, hogy a térdhajlatomba nyúlva felemeljen. Lábaimat csípője köré kulcsolom és beletúrok hajába.
Annyira elvakít a rózsaszín köd, hogy észre sem veszem hogyan kerülünk az ágyba, de bizony ott vagyunk. Liam egy pillanatra elhúzódik tőlem, majd kérdő tekintettel, bizonytalanul de csupa szeretettel néz rám. Én felnevetek és magamhoz húzom. Azt hiszem ezzel elég egyértelmű választ adtam ki nem mondott kérdésére.

Olyan sötét van itt. Csak a sötétség és a csend vesz körül. Egy apró nesz is megzavarná ezt a tisztaságot. De ez biztos tisztaság? Mi van, ha valójában rossz dolog? Ha ez a csend nem a nyugalmat jelenti, hanem a... várakozást?! - Fogalmazódik meg bennem a legmegfelelőbb szó. Összerezzenek és pislogva próbálok kivenni egy apró fényforrást, amibe kapaszkodhatok, amíg kijutok erről a valójában eléggé szűkös helyről. De azt hiszem ez most reménytelen. Semmit nem látok, amitől megrémülök és szaporábban kezdem venni a levegőt. Hol vagyok? És hogyan kerültem ide? További kérdések is felgyülemlenének bennem, ha nem hallanám meg hirtelen a közeledő cipők kopogásának hangját. Ki van ott? - Kiálltanék fel legszívesebben, de kiszáradt torkom miatt egy szánalmas suttogásnál többre nem telik.
- Már vártalak. Örülök, hogy eljöttél drágám. - Szólal meg egy ismerős férfi hang. A rémülettől földbegyökereznek lábaim, mikor legszívesebben a világból is kifutnék.
- Miért nem jössz közelebb? Ne félj, nem bántalak, tudom, hogy betartottad amit ígértél. 
Továbbra sem válaszolok neki, kétségbeesetten kutatok a még mindig láthatatlan menekülő után.
- Rendben, akkor majd én megkereslek. Ne félj kedvesem. Ne félj. - Hallom meg egyre közeledő hangját és cipőjének kopogását.

- Nem! - Kiálltok fel, miközben zihálva felülök az ágyban. Világos szűrődik be az ablakokon, így gondolom reggel van. Körbenézek, de Liamet nem látom sehol. A fürdőből viszont a vízcsobogás megnyugtató hangja hallatszik ki, bizonyára éppen tusol.
Nem izgatom fel magam túlzottan a rémálom miatt, mostanában gyakran kísértenek hasonló képek. Helyette inkább próbálok a tegnapi napra gondolni, ami... Hát csodálatos és felejthetetlen volt, szerintem nem kellene részleteznem. Mosolyogva Mászom át az ágyon és épp szeretnék leszállni a földre, amikor kopogtatnak, így hirtelen az ismerős hangtól megijedve elvesztem egyensúlyom és leesek a földre. A kopogtatás... Valójában az előbb is kopogtattak, nem volt itt semmiféle cipő kopogás, csak valaki kopogott az ajtón. Legszívesebben felnevetnék, de az furcsán venné ki magát a következő pillanatban az ajtón bellépő Harry szemében. A fiú először észre sem vesz, körbekémlel a szobán, majd csak akkor tekint rám, amikor felpattanok.
- Jézusom, mit csináltál ott? - Nevet fel. - Várj... Akarom én egyáltalán tudni? - Kérdi, látványosan végigmérve. Oké, Liam pólóján és az alsóneműmön kívül nincs rajtam más, szóval ez most így kellemetlen..
- Héé, nem zavar, hogy az egyik legjobb haverod barátnője vagyok? - Kérdem összehúzott szemöldökkel.
- Nem , valójában nem nagyon. - Huppan le a kanapéra, majd amikor meglátja rosszalló pillantásom hozzáfűzi, hogy csak viccelt. Gyorsan magamra húzom még kicsit mindig vizes nadrágom, a pólómat most inkább nem cserélném át...
- Mi történt, hallottam, hogy... - Lép ki a fürdőböl Liam majd megpillantja Harryt és elhallgat.
- Neked is szia nagyfiú. - Húzogatja a szemöldökét a srác.
- De örülök neked. Miért is jöttél?
- Valójában eléggé komoly dolog miatt. - Arcán látom, hogy igazat mond, eltűnt róla minden kacérság.
- Akkor lehet nekem inkább mennem kellene vagy valami... - Motyogom. Nem szeretnék zavarni.
- Nem, erről neked is tudnod kell. Elég nagy gáz van.

25. fejezet.

-25-

- Let's pretend it's love-

*Lucy szemszöge*

Nem, nem szeretnék véget vetni az életemnek. Nem, nem vagyok depressziós. Ekkora hülyeségeket. Gondolom magamban, miközben kimegyek a kórház bejáratán. Végre magam mögött hagyhatom utóbbi pár napom gyötrelmeinek helyszínét.
Amint meglátom a rám várakozó rokonaimat, muszáj elmosolyodnom.
- Jó reggelt. Köszönöm, hogy eljöttetek értem.
- Nem tesz semmit. - Biccent Peter. - Jól festesz kincsem, aggódtunk miattad. - Ölel szorosan magához.
- De még mennyire. - Ölel át Lexy is. Válla felett a kocsiba kukucskálok, ahol tesóm kuporog. Miközben bemászok mellé, megeresztek felé egy félénk mosolyt, mire ő nevetve megrázza a fejét és átölel.
- Te egy túlélő vagy tesó.
Vele együtt nevetek, mindaddig amíg  fel nem tűnik, hogy egy ember hiányzik a társaságból.
- Amúgy Ronnie hol van?
- Nem érzi jól magát, otthon maradt. - Válaszol rögtön Lex. Erre megvonom a vállam. - Jajj, itt a telefon, majdnem el is felejtettem. - Nyújtja hátra a mobilt.
- Köszönöm. - Minek után az én telóm sajnálatos módon tönkrement az esésem következtében - igen, egészen véletlenül a SIM kártya is- megkértem Lexyt, hogy szerezzen nekem egy másikat, így előkutatta az egyik régebbi mobilját és kölcsönadta nekem.
Már épp Liam számát pötyögném be, amikor hirtelen beugrik egy ötlet.
- Hmm Lex... - Erre barátnőm kíváncsian hátrakandikál. - Jártál te már One Direction koncerten? - Kérdem mosolyogva. 5 napja nem kommunikáltam Liammel, amitől frászt kapok. Muszáj látnom, beszélnem vele, és átölelnem. Hiányzik.
- Nem, még soha. Most tervezel valamit ugye? Látom rajtad. - Méreget kétkedve unokatesóm.
- Hát csak arra gondoltam, hogy elugorhatnánk... Hol is lesz ma este koncert? Szóval igen, oda...
- Ugorjunk el Liverpoolba? - Kérdi felhúzott szemöldökkel.
- Na jó, az talán egy kicsivel több lenne, mint egy ugrás, de... Légysziiiiiiiiii. - Kérlelem.
- Ne nézz így. - Nevet fel. - Jó, tudod, hogy úgy is bele fogok egyezni, felesleges tovább könyörögnöd.
- Ez az, köszönöm! - Tapsikolok diadalittasan.

 ~o~

 Miután végre hazaérünk és levághatom magamról azt az idegesítő kórházi karszalagot, szabadnak érzem magam. Peter kicsit aggódik, szerinte még pihennem kellene, de nekem ez az 5 nap semmittevés bőven elég volt. Így  hosszas készülődés után, 6 órakor elindulunk a vonatállomásra. Ronnie egész nap ki sem dugja fejét a szobából, nem tudom mi lehet a baja. A koncertre sincs kedve velünk eljönni. Furcsa, a régi Ronnie egy ilyen lehetőséget akkor sem hagyna ki, ha... Nem is tudom. Tehát körülbelül soha.
A vonattal, 2 és fél órát utazunk. Korábban már egyeztettem Paullal, aki még tudott szerezni nekünk 2 potya belépőt, így egyből a koncerthelyszínre sietünk, ahol át is vesszük a majdnem utolsó sorba szóló jegyeinket.

- Nem baj, azért jobb mint a semmi. - Mondja Lexy, miközben átfurakszunk az embertömegen, amíg a helyünkhöz nem érünk. - Hol is van a  színpad? - Kérdi miközben hunyorogva próbálja kivenni a körvonalait.
- Hát abban már nem reménykedhetem, hogy észrevesz és valamelyik lassú szám közben felhív magához, hogy szerelmet valljon. - Mondom nevetve.
- Pedig milyen romantikus lenne. - Bólogat Lexy is.
Szinte már el is felejtettem milyen érzés önfeledten szórakozni. A múltkori eset után, amikor... Amikor kimentem a mosdóba és megláttam a feliratot a tükrön azt hittem nem leszek képes többet mosolyogni.
Nem bírtam tovább, annyira ideges lettem, egész testemben reszkettem a düh és a félelem miatt és ezután csak arra eszméltem, hogy ömlik a vér a kezemből és az egész helyiség forog velem. A vér látványát sosem bírtam, így most sem, elájultam. Hogy megpróbáltam volna öngyilkos lenni? Soha nem tenném. Csak az idegességemet próbáltam levezetni, és megmutatni annak a pszichopatának, hogy nem félek tőle. Széttörtem a tükröt, remélve, hogy ezzel széttörhetek minden hozzá kapcsolódó dolgot is. Hozzá, aki felírta a tükrömre, hogy: Látlak édesem.
- Jól vagy? - Simogatja meg kezem Lexy. Fel sem tűnt, hogy egész testemben reszketek. Megrázkódok és bólintok. Felesleges is tovább gondolkoznom, ami történt megtörtént, és most már nem tud zargatni az a... vadállat, mivel új a számom, és a legközelebbi hozzátartozóimon kívül senki sem tudhatja. Attól pedig nem félek, hogy álmomban akar meggyilkolni. Hisz ha már járt ott, akkor már megtehette volna korábban is, nem?
A következő pillanatban felordítanak a hangfalak, és beindul valami kisfilm, ami eltereli a figyelmem, mielőtt újra elkezdenék pánikolni. A közönség máris tombol, és wow! Mennyi ember van itt! Nézek körbe tátott szájjal az arénában. Figyelmemet most azonban muszáj újra a színpad felé összpontosítanom, mivel hallom ahogy a srácok sorra üdvözlik a rajongókat. Rögtön elmosolyodom amikor meghallom Liam hangját és bár ilyen távolságból nem látom, a kivetítőt erősen szugerálom, hogy mutassák már. Amint megpillantom szívem hevesebben kezd dobogni, és arcomról is levakarhatatlan a mosoly.
Nagy nehezen "végigszenvedem" a koncertet, már persze nem azért, a srácok fantasztikusak, mint általában mindig, de alig várom már, hogy találkozhassak vele.
- Oké, én asszem sétálok egyet a városban, utána meg... Sétálok még egyet. - Nevet fel Lex.
- Lehet jobban járnál, ha beülnél valahova, szerintem szakadni fog az eső. - Kémlelem az egyre csak sötétedő eget.
- Úgy is rég voltam moziba. - Töpreng el barátnőm. - Na akkor majd beszélünk, szia. - És ezzel a kijárat felé veszi az irányt, miközben én folytatom tovább utamat a színpad felé. A fiúk már rég hátramentek, gondolom az öltözőbe, és remélem, hogy valahogy én is odakeveredhetek.
Szerencsém van, a kapunál lévő őr felismer és beenged. Azt hittem ez nehezebben fog menni. Minden egyes lépéssel mosolyom szélesebbre vált, tudom, hogy nemsokára láthatom újra szerelmemet.
Az öltözőjüket hamar meg is találom. Ez a hatalmas One Direction felirat ellenére is könnyen menne, már messziről hallom a röhögésüket.

Nem szeretnék hallgatózni, mielőtt bekopognék, de akaratomon kívül is meghallom a következő szavakat.
- ... Szereted nem?
- Őszintén? Nem, azt hiszem már nem. Nem is tudom miért tartottam meg eddig... - Válaszol Liam.
- Szerintem sem tesz jót az imidzsünknek... - Nevet fel Harry. Hogy... Mi van? Szememet rögtön elkezdik szúrni a könnyek és összeszorítom a szám, nehogy hangosan felzokogjak.
- Az agyamra megy már... Az lesz a legjobb, ha kidobom... - Mondja Liam is, ha jól hallom hangjában egy kis szomorúsággal.
- Én a helyedben már rég megtettem volna.. - Száll be Louis is.
- Nincs még meg olyan régóta, de nekem ennyi már elég is volt belőle...
Számhoz kapok, mivel elég egyértelmű, hogy miről beszélnek. És pont eleget hallottam. Forog velem a világ, amikor hátrálva elindulok a kijárat felé. Nem jutok sokáig, hamarosan beleütközöm egy tesbe, akit a hangja alapján hamar be is azonosítok.
- Szia, hát te? Liam biztos örülni fog neked. - Mondja először lelkesen Niall, majd meglátja, hogy sírok. - Jajj.. Mi a baj?
- Nem hiszem, hogy örülni fog. Inkább most megyek. Szia. - Szaladok el mellette.
Kirohanok az utcára, és körülnézek. Az emberek nem törődnek velem, a barátomat nem érdeklem, Lexy most nem elérhető. Könnycseppjeim pedig patakokban folynak, hasonlóan a hatalmas cseppekben eleredő esőhöz, mely  máris sötét foltokat hagy pulcsimon.
Egyedül maradtam egy ismeretlen városban, nem tudom hol vagyok, és félek.