Lépteimet sietősebbre veszem az iskola folyosóján, a lenéző tekintetek és a még mindig elmaradhatatalan beszólogatások kereszttűzében. Fejemet leszegem és próbálok minél kevesebb feltűnést kelteni. Bár ez természetesen lehetetlen. Amióta visszajöttem a suliba, én vagyok a pletykák fő tárgya, és habár én jobban szeretem magányosan tengetni napjaimat, lett egy csomó új "barátom", akik követnek mindenhová, és lépten-nyomon a One Direction-ről faggatnak.
- Louis már nincs együtt azzal az irritáló csajjal ugye? - De együtt van, azzal az aranyos és kedves lánnyal, akit nem mellesleg Eleanornak hívnak. Legalábbis remélem...
- Harry élőben is olyan szívdöglesztő? - Valószínűleg igen, talán furcsa lehet, de én nem vele voltam elfoglalva...
- Miért nem meséled el, hogy mi is történt pontosan köztetek Liammel?
Ebben a pillanatban megtorpanok, az utánam jövő három lány pedig egyenesen belém ütközik, aminek következtében az összes jegyzetem és füzetem kiesik a kezemből.
- Haha, ne hari, nem gondoltam hogy megállsz. - Viháncol mögöttem Liza. Én idegesen megrázom a fejem, és amikor segítség nélkül magamra hagynak, elkezdem felszedegetni a holmijaimat.
Hogy miért nem meséltem el nekik? Még Lexy sem tud róla, akkor ők nem értem mit várnak...
Sóhajtok egy nagyot. Minden egyes nap emlékeztetnek rá. Egyszerűen nem engedik, hogy szabaduljak az emlékétől. Rettentően hiányzik, de ez így van rendjén. Már nem kell sokat kibírnom, pár hét és elintéződik az átiratkozásom. Nem megyek másik suliba, mert szerintem mindenhol ez lenne. Magántanuló leszek, a pszichiáterem javaslatára.
Az utóbbi 2 hónapot azzal töltöttem, hogy próbáltam visszavágódni a régi kerékvágásba, némi segítséggel. Heti két alkalommal látogatom a dilidokit. Persze ez tök normális lenne, ha mindenki tudná, hogy mi történt velem, és nem tartanának csodabogárnak. Ha tudnák, hogy sokszor még most is arra kelek, hogy sírok. Ha tudnák, hogy még mindig félek, hogy Tyler egyszer csak felbukkan... Azok után amiket mondott és tett...
Miután elküldte az üzenetet Liamnek, a padlóra vetettem magam. Nem bírtam tovább. Úgy éreztem több fájdalmat már nem bírok elviselni, fel akartam adni.
- Édesem, nyugi, már vége van. - Vigyorgott Tyler. - Mehetsz. Mind elmehettek. - Kezdett el integetni.
Könnyes szemekkel néztem rá. Most komolyan csak így elengedne? Nem hiszi, hogy az lenne az első dolgom, hogy amint kilépek ebből a koszos épületből felhívom Liamet és elmondom neki, hogy mi történt?
- Tudom mi jár a szép kis buksidban. Nem fogjátok elmondani senkinek sem. Ha a rendőrség vagy bárki tudomást szerez a dologról, akkor a tesód is kalamajkába keveredik. Nem is kicsibe. A szüleid sem úsznák meg a dolgot szárazon, hisz felelőtlen gyereknevelés, meg ilyesmik. Mellesleg ezt nézd! - Vette elő telefonját, amit rögtön az orrom alá is dugott. - Hát nem édesek? - Kérdezte miközben felém mutatta a képernyőt, amelyen Lexy és egy számomra idegen srác képe díszelgett, amint épp beszélgetnek. Látszott rajta, hogy lesi fotó, de egyszerűen nem értettem. Ez most hogy jön ide?
- Ki ez? - Kérdeztem összezavarodva.
- Lexy új barátja. Ja, és mellesleg az egyik közeli ismerősöm. Szóval ha esetleg valami hülyeséget szeretnétek csinálni, először gondoljatok bele, hogy mi minden történhet ezzel a szegény kislánnyal.
- Jó, elég. Engedj el. - Követeltem hisztizve. - Nem mondok semmit senkinek.
- És a barátoddal sem beszélsz többé...
- És a barátommal sem beszélek többé, most azonnal hazautazok és reménykedem hogy soha a büdös életben nem látlak többet.
- Na de drágaságom, ez nem valami kedves.
- Tudom. - Pattantam fel, miközben erőszakosan letöröltem könnyeimet. - Mehetünk? - Fordultam tesómék felé, akik letaglózva álldogáltak. - Mi az? Tapsra vártok? Menjünk már légyszíves. - Tört ki belőlem ismét a zokogás.
- O-oké. - Dadogta Alex, miközben a kijárat felé kezdett löködni minket.
- Ne feledjétek. Senkinek, semmit. Én mindent látok. - Zárta le a Dolgot Tyler, majd amint bezárult mögöttünk az ajtó mást sem hallotunk, mint hogy röhög.
- Idióta pszichopata állat. - Fakadt ki elsőként Ronnie, miközben igyekeztünk egyre távolabb kerülni az épületsortól. - Most mit csináljunk?
- Semmit. Hallottad mit mondott. - Szipogtam.
- Várj Lucy... - Kezdett volna bele tesóm is.
- Nem, minden rendben lesz. Csak kérlek... Felejtsük el ezt a dolgot oké? - Könyörögtem.
- Csak...
- Semmi csak! Nem tehetünk mást, nem értitek? - Fordultam feléjük.
Ijedt tekintetemet látva, végül feladták.
- Rendben.
Ezzel tényleg lezárult az ügy.
- Segítsek? - Hallok meg egyszer csak egy közeli hangot, mire felkapom a fejem és majdhogynem lefejelem a mellettem guggoló srácot.
- Öhm, köszi. - Motyogom, miközben tollaimat pakolászom. Még szerencse, hogy a tolltartóm is kiborult...
- Hogy bírod? - Kérdi egyszer csak egy halom papírt felém nyújtva. - Ezt az egész felhajtást...
- Nehezen. - Sóhajtok, miközben felállok, és megigazítom szoknyámat. - Sokkal nehezebben megy, mint gondoltam.
- Elhiszem. Egyébként Krisztián vagyok. - Nyújt kezet. Gyorsan a bal kezembe veszem az összes cuccom, hogy én is be tudjak neki mutatkozni.
- Lucy Brenson. De gondolom ezt már tudod... - Vonom meg vállaimat.
- Igen. De a neveden kívül nem tudok rólad semmi mást, szóval... Engem nem érdekelnek a pletykák, amíg nem ismerlek nem ítélkezem feletted.
- Hát... Köszönöm. - Mosolyodok el bátortalanul, miközben a szemem sarkából rápillantok. - Ő is engem fürkész barna szemeivel, amik túlzottan is hasonlítanak... Ó Istenem. - De viszont most mennem kell. - Kezdek el egyből hablatyolni. - Ne haragudj, köszönöm a segítséget, szia.
- Örülök a találkozásnak, szia. - Mosolyodik el, majd odamegy a haverjaihoz.
Gyorsan lépkedem a kijárat felé, miközben gondolatban magamat szidom. Istenem, mit vélhet rólam? Most valószínűleg ő is csatlakozott az iskola jelentős csoportjához, mely csak egy eszeveszett csajnak tart...
Egyébként... Aranyos és helyes ez a srác, de attól tartok ezt is elszúrtam. Hasonlóan ahhoz az incidens 2 hete. Kémián párokban kellett dolgoznunk, és a társamban mindenhol Liamet láttam. Az lett a vége, hogy könyörgött a tanárnak, had kapjon egy másik párt, mivel kikészítettem.
Nem tehetek róla. Mindenki tekintetben az ő pillantását látom, minden mosoly az övére emlékeztet és minden kimondott szó, mintha csak tőle származna. Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rá, hogy ne töprengenék azon, hogy vajon neki milyen lehet, és hogy mi lehet vele. Hiányzik.
De... Ez van. Nem szabad feladnom, próbálkoznom kell.
Leszaladok az iskola lépcsőjén és megkönnyebbülten sóhajtok fel. Vége egy újabb napnak. Egyre közelebb kerülök a szabadsághoz. A pszichiáterem tanácsára próbálok pozitívan élni, és kellemes dolgokra gondolni.
Mint például.... Hmm... Mint például a... Na ne már, hogy nem jut eszembe semmi! Gyerünk... Gondolj, gondolj... Szóval... Mondjuk... Egy nagy pizzaszelet kellemes dolognak számít? Farkas éhes vagyok, a gyomrom tuti örülne neki.
Ha úgy vesszük igen, mivel elmosolyodom. Igaz nem a pizzaszelet gondolatán, hanem azon, hogy egyszerűen nem jutott eszembe semmi pozitív. Azért ha jobban belegondolok ez inkább elkeserítő, de most nem számít.
Még mindig mosolygok, amikor elindulok hazafelé a járdán. Épp csak egy pillanatra nézek rá a padon ücsörgő alakra, de ez az idő elég is ahhoz, hogy arcomra fagyjon a mosoly, hirtelen még lépteimet is lelassítom. Aztán gyorsan észhez kapok, megrázom a fejem, és próbálok elsietni a fiú mellett, aki mintha kiköpött mása lenne Liamnek. Vagyis ezt minden bizonnyal már csak én beszélem be magamnak. És habár nem merek még egyszer rápillantani, egészen biztos vagyok benne, hogy a haja más volt. Valamint napszemüveget visel, szóval akár...
Mindegy, gondolj valami pozitívra. És ne, ne Liamre. A pizzaszelet is megteszi. Csak ne rá... Óóó de fincsi is lesz majd. Amúgy honnan fogok én pizzát szerezni?
Ráncolom homlokom, amikor elhaladok a fiú előtt, aki... Megragadja a kezem. Levegő után kapok, miközben megpördülök, hogy ránézhessek. Ez ismét valami szívatás? Megint valami beteges vicc?
Már épp készülnék kiosztani a srácot, amikor az leveszi a napszemüvegét, és egyenesen szemeimbe néz.
*Liam szemszöge*
- Liam? - Kérdi olyan halkan, hogy szinte meg sem hallom. De mivel minden egyes mozdulatát megbabonázva figyelem, le tudom olvasni szájáról. Szemei elkerekednek a döbbenettől, és látom rajta, hogy hezitál, nem tud mit kezdeni magával.
- Igen. - Állok fel és lépek közelebb hozzá, mire ő hátrál egy lépést és feszülten elkezdi csavargatni a haját. Ezen muszáj elmosolyodnom. Az alatt a 3 hónap alatt amíg együtt voltunk, megtapasztaltam, hogy ezt azokban az esetekben csinálja, amikor nagyon izgul, vagy ideges. Nem felejtettem el.
- Nem kellene találkoznunk. Én... Nekem...
- Lucy. - Mondom ki lassan a nevét. Nem bírom tovább nézni, hogy őrlődik, el kell mondanom neki. - Már nyugodtan találkozhatunk.
- Mi? Miért? - Néz rögtön érdeklődve szemembe. - Vagyis.. Én nem szeretnék... - Kap gyorsan észhez, és próbálná tovább játszani a szerepét.
- De szeretnél. - Mosolygok rá ismét. Pillantásán látom tükröződni, hogy már tudja. Tudja, hogy tisztában vagyok mindennel.
- Honnan...? - Csuklik el hangja.
- Először is, ne aggódj, mindenki jól van. A tesódnak, Ronnie-nak és legnagyobb részt Lexynek köszönhető a dolog. Kiderített mindent, komolyan jó kis nyomozó válna belőle. Egyszerűen nem bírta elhinni, hogy... Hogy csak így... Mindegy, tehát túlzottan is jól ismer téged. Szóval utánajárt pár dolognak, végül beszélt a tesóddal is, aki mindent kitálalt neki.
- De hogyan? Úristen, én... Ne! Ezt nem szabadna. Nem is tudom miről beszélsz. - Kapkodja tekintetét ide-oda, miközben szinte már reszket a félelemtől. Nem hiszem el, hogy erre eddig én nem jöttem rá. Az a sok zavaros dolog végre most kitisztult. Csak az bánt, hogy tudom mennyi ideig élt rettegésben és hogy én erről nem is tudtam. Bár segíthettem volna neki. Bár mellette lehettem volna.
- Minden rendben. Börtönben ül, és egy ideig biztos nem is jön ki onnan. - Térek rögtön a lényegre, mire felkapja fejét.
- És... Hogy került oda?
- A tesód és azok az okos kütyüi. Felvette az egész beszélgetést ami abban a szobában zajlott. Csak egymaga nem mert lépni. Állítólag próbálta elmondani, de te hajthatatlan voltál, és volt valami ügy a szüleitekkel meg Lexyvel is, szóval ő sem mert kockáztatni...
- És nem lett velük semmi? Úristen Lexy jól van? Biztos mindenhol vannak emberei, Liam, ezt nem szabadott volna. - Egyik pillanatban kezeit tördeli, majd a következőben idegesen hadonászik velük.
- Igen, minden rendben. Mindenkit elkaptak. Lucy, nyugi. - Fogom meg végül őket. - Vége van. Tényleg. - Erre először összekulcsolódó kezeinkre, majd rám néz, szemeiből pedig elkezdenek folyni a könnyek.
- Mióta?
- Már körülbelül egy hete a börtönben csücsül. Az embereivel együtt.
- Ugye azt tudod, hogy nem tartóztattak le mindenkit? Egészen biztos vagyok benne, hogy még mindig vannak besúgói.
- Én is. - Válaszolok őszintén. - De nem érdekel. Ezt az egy hetet is alig bírtam ki, de a rendőrség kötelezett rá. Meg kellett bizonyosodniuk róla, hogy Tyler tényleg nem tud mit kezdeni magával. És nem tud. Több mint 10 évet kapott.
- De utána viszont...
- Utána? Mi lenne, ha azzal egyenlőre nem törődnénk? Nem fog eljönni az olyan hamar. - Mosolygok rá. - És remélhetőleg addigra el is felejt minket.
- Én ezt nem tudom elhinni... De tényleg mindenki jól van?
- Igen. - Felelem türelmesen. El tudom képzelni mekkora megkönnyebbülés lehet neki most ez a hír, ha kell ezerszer válaszolok ugyanazokra a kérdésekre, csak hogy végre rájöjjön. - És tényleg vége.
- Komolyan?
- Komolyan. Nem hagyom, hogy többé bántsanak. Mostantól mindent megbeszélünk egymással és mindig melletted leszek. Soha többé nem engedlek el. - Húzom közel magamhoz, majd szorosan átölelem.
- Esküszöl?
- Esküszöm. Szeretlek Lucy. Majdnem belehaltam amikor azt hittem elveszítettelek. Főleg mert magamat hibáztattam érte. Nem értettem mi folyik körülöttem, nem értettelek téged. De tudtam, hogy nem szabad feladnom.
- Szeretlek. - Mondja miközben nevetve letörli könnyeit. - Nem hiszem el. Nem hiszem el, hogy ez a valóság.
- Pedig az. - Emelem fel állát, majd gyengéden megcsókolom.
- Várj. Hogy értetted azt, hogy mindig mellettem leszel? - Húzódik el hirtelen, majd szemöldök ráncolva, ajkait enyhén elcsücsörítve néz rám, a válaszomra várva. Imádom amikor látom rajta, hogy kattognak fejében a fogaskerekek.
- Majd meglátod. - Mosolygom rá.
Lucy
Lucy Brenson vagyok, egy átlagos, de mégis egyedi, esetlen de ugyanakkor mérhetetlenül szerencsés, mai, de mégsem mindennapi lány. Szokták mondani, hogy "Az álom egy kívánság, melyet a szíved teremt." Csak az a lényeg, hogy soha ne add fel, várj türelmesen és hidd el, álmod egyszer majd valóra válik.
Hát igen, én mégis úgy érzem, mintha még mindig egy álomban lennék. A saját álmomban.
"Live your dreams and never wake up"
- Liam Payne
