15. fejezet

15
- It's gonna be alright -

Miután sikerül összeszednem magam, visszamegyünk a többiekhez. Persze mielőtt odamennénk hozzájuk én gyorsan lelépek a mosdóba. Amikor a tükörbe nézek, mondhatnám, hogy nem ér meglepetés, de a látvány minden elképzelésemnél rosszabb. A sminkem lefolyt, a hajam gubancos... Sietve megpróbálom rendbe hozni a fejem, aztán már sietek is vissza Liamhez, aki egész eddig rám várt.

Mosolyogva megfogom a kezét, és megkeressük a srácokat.

- Minden rendben? - Lép oda egyből hozzánk Lexy. Fogalmam sincs a többiek mit tudhatnak a sztoriból, nem hiszem, hogy Lex elmondta volna nekik, de azért látom rajtuk, hogy óvatosan fürkésznek.

- Igen, persze. - Bólintok. Mivel azt hiszem végleg lezártam ezt a dolgot, tényleg megkönnyebbülök. Már semmit nem érzek. Vagyis... Adammel kapcsolatban. Azon kívül mérhetetlen boldogság önt el. Bizonyára ez furcsán hangozhat, mivel tíz perccel ezelőtt még zokogtam, azonban most, ahogy körbepillantok, hálás vagyok a sorsnak, hogy itt van nekem Lexy, aki jelenleg "fogadott testvérem" szerepét tölti be, itt van nekem Ronnie is, kissé bolondos és mindenek előtt kacér barátnőm, aki, ha jól látom, most épp Harryt próbálja befűzni. Ez nekem kissé furcsa, mivel ha jól tudom ezek a dolgok általában fordítva szoktak lenni. Mindenesetre az észrevehető, hogy Harry nem sok érdeklődést mutat iránta, de hát Ronnie már csak ilyen, feel ritkán adja a dolgokat. Rápillantok a fiúkra, akik vidáman beszélgetnek. Zayn elkapja a pillantásom és kedvesen rám mosolyog. Igen, örülök, hogy megismerhettem őket is, már most tudom, hogy mind nagyon jó emberek. És utolsóként Liamen időzik el a tekintetem, aki továbbra is fogja a kezemet, de közben mosolyogva beszélget a srácokkal. 

Valószínűleg megérzi, hogy nézem, így rám néz. 

- Jól vagy? - Látom, hogy egyből fürkészi az arcomat. Nagyon jól esik, hogy törődik velem, és aggódik értem. Szorosan megölelem, és a felsőjébe motyogom, hogy igen. Valószínűleg nem egészen érti viselkedésemet, igazából nem is várom el tőle, hogy rájöjjön, épp az élet nagy dolgain gondolkoztam, és hálálkodtam, hogy itt van nekem... :)
Az este nagy részét végigmosolygom, a társaság szuper és a hangulat is a tetőfokon van. Eleanor-ral sikerül egy keveset beszélgetnem, mielőtt tovább kellene rohannia, de az így is kiderül, hogy nagyon aranyos lány, és egyből felajánl egy kis shoppingolást az elkövetkezendő napok egyikére, hogy jobban is megismerkedhessünk. Én természetesen elfogadom, amúgy sem terveztem eddig semmit, és pár új cucc is jól jönne, szóval felőlem semmi akadálya. Végig Liam mellett vagyok, a történtek után nem szívesen hagy magamra, így táncolni is köteles velem, bár először annyira nem fűlik hozzá a foga, de aztán a buli előrehaladtával lassan már mindenki a táncparkettet tapossa. Egyetlen pillanata van csak a partynak, mikor a
mosoly a másodperc töredék részéig az arcomra fagy. Amikor megpillantom Adamet a kijáratnál. Tekintetével engem fürkész, valamint Liamet, aki neki háttal áll, és akinek a következő pillanatban feltűnik, hogy valamit bámulok, így követi tekintetem és megfordul. Adam meglepetten felhúzza a szemöldökét, majd megrázza a fejét és gunyorosan elmosolyodik.
Pár pillanatig farkasszemet néznek, aztán Adam feladja és elmegy.
- Rémisztő lehetek. - Fordul vissza felém mosolyogva Liam. Ezen hangosan felnevetek, és már nem is foglalkozom az imént történtekkel.
Szóval az este hátralevő részét végigbulizzuk, és jól érezzük magunkat. Végül hajnali kettő körül hazamegyünk, mivel én már nem bírom. Utálom, hogy mindig én vagyok a leggyengébb láncszem, aki a leghamarabb feladja, de a sírás és a sok táncolás kiszívta az összes energiámat. Nincs mit tenni, ez van. :)
Otthon nem küszködöm az alvással, ahogy bedőlök az ágyba egyből alszom is, mint a bunda.

Másnap reggel egy gyanúsan közelről jövő szuszogásra kelek. Először megpróbálok nem törődni vele, azt gondolom magamban, hogy biztos csak Ronnie vagy Lexy aludt itt mellettem, így átfordulok a másik oldalamra, de a szuszogás továbbra sem marad abba, sőt mintha még hangosabb is lenne... Lassan kinyitom a szemem és azt hiszem szörnyet halok, úgy megijedek. Konkrétan egy kutya fekszik rajtam. Nem, nem egy kutya. Hanem... az én kutyusom! Tudatosul bennem, a kezdeti sokk után.
- Alfa! - Kiálltok fel boldogan, aminek következtében az eddig békésen szunyókáló állat is felriad, és lélek vesztve próbál egyből szabadulni az ölelésemből. Miután rájön, hogy nincs semmi vész, és felismer, egyből abbahagyja a menekülési kísérletet és elkezdi nyalogatni a kezem, mire én vidáman felnevetek.
- Hát te meg hogyan... - Kezdem, aztán fülelek egy kicsit. A mosolyom még szélesebb lesz, ahogy meghallom az ismerős hangokat. Gyorsan kipattanok az ágyból, sietősen felöltözök, és lerohanok a lépcsőn.
Majdnem úgy vetődöm bele apu nyakába, aki először meglepődik, de aztán vidáman megpörget és átölel.
- De rég láttalak! Hiányoztál Lucy.
- Hát még nekem hogy hiányoztatok ti. De hogyhogy itt vagytok? - Kérdem, és odarohanok anyuhoz is, aki szintén rendesen megszorongat.
- Nem is örülsz nekünk? - Kérdi színlelt sértődöttséggel.
- Jajj, dehogynem, csak megleptetek. De nagyon örülök. - Ölelem át még egyszer. Alig akarom elhinni, hogy tényleg itt vannak.
- Hello tesó. - Lép ki a konyhából öcsém is. - Na, kellemes meglepetés mi?
- De még mennyire öcsi. - Borzolom össze a haját, és bár tudom, hogy utálja, de megölelem.
- Egyszerűen csak hiányoztál kincsem. Na meg apád is odavolt teljesen... Anglia így, Anglia úgy...
- Érthető, hogy hiányzott neki. Csoda ez az ország. Imádom Londont. - Mondom mosolyogva.
Közben kiderül, hogy Lexyt és Petert eddig miért nem láttam. Ugyanis a konyhában sürögnek-forognak. Pár perc múlva kész is a bőséges reggeli. Én már hozzászoktam, mivel Peter szakács, de anyuék hüledeznek. Ja és Ronnie... Ronnie még alszik.
Reggeli közben elbeszélgetünk mindenféléről, mesélnek az otthon történtekről, én pedig szívesen hallgatom őket.
- Szóval... ki is ez a fiú? - Kérdi egyszer csak teljesen váratlanul anyu. Gondolhattam volna, hogy előbb-utóbb téma lesz, sőt ha már így jobban belegondolok, anyut ismerve, tudnom kellett volna, hogy előbb... Nem is értem eddig hogy bírta ki, hogy nem kérdezett rá.
- Ő a... khm... barátom. - Mondom ki, közben pedig kellemetlenül fészkelődök.
- És lesz alkalmunk megismerkedni vele? - Kérdezi apu. Meg sem lepődök, a hangjában bujkáló óvatosság hallatán. Egyből látom rajta, hogy ráfeszül erre a témára. Mióta Adam úgy kibabrált velem, félt a fiúktól.
- Persze. Gondolom... Tényleg, meddig maradtok? - Próbálok témát váltani.
- Csak 5 napot. Szóval biztos lesz alkalmunk találkozni vele. - Én azért megpróbáltam a lehetetlent..
- Igen, persze. - Bólogatok nagyokat.
- Én már leellenőriztem a srácot. Rendes gyerek, rendben van. - Mondja Peter. Nem tudom, hogy ezt most meg kellene-e  köszönnöm neki, vagy szájtátva bámulnom kellene-e rá. Mindegy, végül annyiban hagyom, mivel továbbra is szívélyesen fecsegnek... Az mellékes, hogy továbbra is az én szerelmi életem van terítéken. Szerintem itt már az sem segítene, ha elkiáltanám magam " Hé, még én is itt vagyok!" ezért inkább Lexyékhez fordulok, akik tesómmal épp a suliról beszélgetnek. Na még egy roppant izgalmas téma...
- Felmegyek, szólok Ronnienak, mielőtt elfogyna az összes palacsinta, jó? - Kérdem, majd felállok.
- Aha, igen. - Mondja anya, de látom rajta, hogy valószínűleg azt sem tudja mire válaszolt, annyira bele van merülve a beszédtémájukba. Akár azt is megkérdezhettem volna. "Anyu, kaphatok egy autót szülinapomra?" Hmm.. Nem is rossz ötlet, egyszer még tuti bevetem.
Gyorsan felfutok a lépcsőn, az utolsó fokban szépen meg is botlok, és egy hatalmasat zakózok. Egy fájdalmas nyögés kíséretében feltápászkodom. Nem sokat törődök vele, már megszoktam, hogy ilyen szerencsétlen vagyok. Lassan elbotorkálok Ronnie szobájáig, és eredeti tervem, miszerint rávetődök az ágyban nem jön össze, mivel épp a tükör előtt áll és haját fésüli.
- Oh, jó reggelt. Azt hittem még alszol.. - Mondom neki.
- Most keltem. Egy nagy puffanásra. Egészen véletlenül nem tudod mi lehetett az? - Kérdi egy huncut mosollyal. Már túl jól ismer, így természetesen tudja, hogy csakis én bénázhattam.
- Fogalmam sincs. - Nevetek fel. - Na, de gyorsan öltözz fel, kész a reggeli. Plusz...Meglepetés is vár lent. -Erre felcsillannak szemei, ő még nem is sejti, hogy anyuék itt vannak.
Átsietek a szomszédos szobába, ami jelenleg az én hálómként funkcionál, felkapom a telefonomat az asztalról és ismét elmosolyodom. Kaptam egy üzenetet, 5 perce... Tőle.
Ennyit írt: "Fent vagy?"
Gyorsan már nyomom is a tárcsázás gombot, miközben óvatosan megyek lefelé a lépcsőn.
- Szia, ugye nem én keltettelek? - Szól bele a telefonba.
- Jajj, nem, dehogy. Alfa keltett. Ő a kutyusom, és itt van! Ahogy a szüleim és a tesóm is. Alig akarom elhinni. Olyan boldog vagyok. - Csacsogom.
- Ennek örülök, de...
- Jajj, és meg akarnak ismerni. Minél előbb. - Teszem hozzá, amikor látom, hogy anyu tátogva ezt kérdezi: "Ő az?"
Liam ezen felnevet.
- Oké, rendben. Amúgy is beszélni akartam veled... - Ez után a mondat után akkora gombóc keletkezik a torkomban, hogy azt hiszem meg sem tudok szólalni. Hangja hallatán egyből lelkiismeret furdalásom lesz. Egész idáig én fecsegtem, szóhoz sem hagytam jutni, amikor hallhatólag valami nincs rendben.
- Ebéd? - Kérdem végül, halkan.
- Rendben. Hát akkor... Majd találkozunk.
- Minden rendben? - Nem bírom ki, hogy meg ne kérdezzem.
- Minden rendben lesz.

14. fejezet

-14-

-You stole my heart-

- Igen, neked is szia Lucy. - Mondja gunyorosan, egy féloldalas mosoly kíséretében., de karomat továbbra sem ereszti el.
- Bocsi, szia. - Nyögöm ki végül, mivel nem szeretnék bunkó lenni. Akármennyire is próbálom utálni, nem megy... Én nem vagyok képes az utálatra. Hiába csalt és bántott meg, hiába törte össze a szívem, hiába használt ki... -és még sorolhatnám a hiába kezdetű dolgokat- mindezek ellenére nem tudom utálni. Karját óvatosan lefejtem az enyémről, és most már udvariasabban megkérdezem, amit az előbb olyan intelligens formában, egy 'Hát te meg mit keresel itt?' felkiáltással tettem. - Szóval, mi járatban errefelé?
- Nyilvánvalóan Eleanor születésnapi buliján vagyok. - Mondja olyan hangnemben ami nagyon nem tetszik. Én hülye még magamat szúrom le amiért bunkó voltam, közben ő minden lelkiismeret furdalás nélkül flegmázik velem. Szép...
- Jó, rendben. Látom nem lehet veled normálisan beszélgetni. - Mondom egyenesen a szemébe nézve, és már indulnék is el, amikor ő ismét megállít.
- De lehet, bocsi. Csak kicsit furcsa ez a helyzet. Úgy értem nem is találkoztunk még azóta, hogy...
- Szakítottunk? Megcsaltál? - Találgatok. Erre ő fájdalmasan felnyög, és visszaül a bárszékre amin eddig üldögélt.
- Én nem akartam... - Kezdene el magyarázkodni.
- Adam, szerintem ezt nem kellene erőltetni. Lucy már túllépett. - Mondja Lexy, és úgy vélem szavait nekem is intézi, Liamre célozva. Igen, nekem már itt van Ő.
- Komolyan? - Néz rám felhúzott szemöldökkel, és a jó öreg féloldalas mosolyával, amit anno úgy imádtam. Nem, ez már nem működik, rám már nincs semmilyen hatással. Persze még mindig ugyanolyan jóképű mint volt, barna haja, az ismerős kócos hatást kelti, ami olyan mintha a véletlen műve lenne, azonban én jól tudom, hogy több perces tollászkodás eredménye a tükör előtt. Kék szemei még mindig olyan... Kékek, mint voltak, de már nem remegnek meg a térdeim amikor beléjük nézek.
- Teljesen komolyan. - Próbálok hangomba egy kis hitelességet csempészni. Nem tudom mekkora sikerrel, mert még mindig úgy néz rám, mintha bármelyik pillanatban a nyakába borulhatnék.
- Rendben. És itt van most is az a 'hősszerelmes'? Vele jöttél? - Kacérkodik.
- Igen, vele jöttem.
- Bemutatsz neki? - Húzza fel szemöldökeit.
- Nem, szerintem inkább jobb ha mi most megyünk. - Szólal fel Lexy. Ránézek. Ő mindig -azaz nagyjából mindig- tudja, hogy mikor mi a helyes lépés, és most úgy látja jónak, hogy lépjünk le. Talán tényleg ezt kellene tennünk, azonban Adam szavai mégsem hagyják, hogy ezt tegyem. Tudnom kellene, hogy direkt csinálja, hogy direkt húz fel és cukkol, azonban az adrenalin hullám olyan hirtelen jön, hogy nem vagyok képes helyesen cselekedni.
- Nocsak, csak nem félünk Lexy? Nem akarok én balhét, csak kíváncsi vagyok, hogy ki az a bizonyos tökéletes pasi, akinek sikerült elcsábítania az én Lucy-met.
- Nem, abszolút nem félek. Ha itt lenne is valaki, akinek valami miatt aggódnia kellene az te lennél. Másodszor pedig... Többé már nincs olyan, hogy a te Lucy-d, hacsak nem így hívják az új barátnődet is. - Tekintetem cikázik Adam és Lexy között, ahol már szinte láthatóan vibrál a levegő. Lexy szavain legszívesebben most felnevetnék, bár tudom, hogy milyen abszurdul venné ki magát a dolog, ezért nem teszem, csak egyetértően bólogatok. Jól megmondta neki, én sem csinálhattam volna szebben.
- Nincs barátnőm. - Mondja Adam. Látom rajta, hogy kezdi felhúzni magát.
- De jó, akkor nyugodjunk meg, hogy egy egy-éjszakás kaland miatt törted össze Lucy szívét? Mondd, most erre vársz? - Kérdi értetlenkedve Lex.
- Mi? Dehogy... - Mondja halkabban Adam, és mintha elgondolkodna egy kicsit. - Lucy beszélhetnénk valami nyugodtabb helyen? Kettesben? - Teszi hozzá, mérgesen Lexy-re pillantva.
- Lucy, szerintem ne. - Mondja fejcsóválva Lex. Tudom, hogy neki általában jók a megérzései, és hogy hallgatnom kellene rá. De amikor Adamre nézek, valami mégis azt súgja, hogy meg kellene hallgatnom. Így végül magamat is meglepve, ennyit válaszolok.
- Rendben, menjünk.
Lexy ledöbbenve néz utánunk, és a következő pillanatban már el is siet. Lehet, hogy sikerült magamra haragítanom. Hurrá.
Adam kivezet valami hátsó ajtón, át az udvarra, ahol az ajtó mellett le is ülünk egy padra.
- Na, figyelek, mond gyorsan, szeretnék visszasietni a...
- Barátodhoz. - Mondja bólogatva. Én csak lesütöm a szemem, és várom, hogy elkezdje végre. - Jó... Először is. Én próbáltam többször is bocsánatot kérni, de miután több napig nem vetted fel a telefont, valamint mindenhonnan letiltottál és letöröltél, úgy döntöttem hiába is próbálkoznék. Csak szeretném, ha tudnád, hogy én szerettelek. Tényleg. Mármint... Jajj. - Sóhajt egy nagyot, mire felpillantok rá. Maga elé bámul, és mintha a valódi megbánást látnám tükröződni az arcán. Hirtelen rám néz. - Emlékszel, hogy amikor utoljára beszéltünk telefonon épp egy buliba készülődtem? - Erre alig láthatóan bólintok, de úgy tűnik észreveszi, mert folytatja tovább. - Akkor a barátom születésnapi bulija volt. És sokan voltak ott. Köztük ez a lány is. - Nem bírok tovább ránézni. Érzem, hogy a könnyek kezdik szúrni a szemem. - És túl sokat ittam. Ő pedig... Nyomult. És csak megtörtént a dolog. Tudod jól, hogy ez előtte egyszer sem fordult elő, de már olyan rég találkoztunk és...
- És te mégiscsak férfiból vagy. - Mondom gunyorosan. Már nem érdekel, ha bunkónak tart. - Ezért az első adandó alkalommal meg kellett, hogy csalj.
- Nem, Lucy... - Mondja felemelve állam, arra késztetve, hogy rápillantsak. Nem bírom. Előtörnek belőlem a már majdnem sikeresen eltemetett emlékek, a régi sebeim újra felszakadnak, és fékezhetetlenül elkezdenek folyni a könnyeim.
- Ezt akartad? - Kérdem már zokogva.
- Nem, dehogy, én csak...
- Akkor mégis mit akartál? Még jobban tönkretenni az életem? Ami egyébként már épp kezdett volna jól alakulni?
- Nem, én csak el akartam mondani, hogy mennyire sajnálom, én sosem akartalak téged megbántani. Hidd el, nem terveztem ezt. - Törli le könnyeimet az arcomról, mire én ellököm a kezét. - Én szeretlek. Még mindig. És... Bár fáj, hogy tudom már sosem leszel az enyém, de mégis örülök, hogy boldog vagy. Komolyan. - Erre megszeppenek, azt hiszem még a könnyeim is elfelejtenek folyni, és csak ülök ott vele szemben. Látva megilletődöttségemet folytatja. Azaz csak folytatná, ha nem szakítanám félbe. Szerintem azt hiszi elbizonytalanodtam.
- Nem. Igazad van, soha nem fogok már rád úgy tekinteni mint korábban. Van barátom, akit szeretek. - Most mondtam ezt így ki először nyilvánosan, de az rá abszolút nem tartozik. - Úgyhogy azt hiszem, jobb ha mész.
Rám néz, de még tétovázik, még mindig mondani akarna valamit.
- Kérlek. Menj. - Hunyom le szemem. Hallom, hogy lassan feláll, egy darabig egy helyben toporog, ezek után csak annyit érzek, hogy ad egy puszit a fejemre, és már csak távolodó lépteinek zaját hallom.
Miután biztos vagyok benne, hogy már nincs ott, lassan kinyitom szemeimet, amelyekből ismét patakokban folyik a könny. Már hangosan zokogok.
Fogalmam sincs meddig ülök ott. Legközelebb csak az ajtó nyitódásra, valamint csukódásra leszek figyelmes.
- A francba. - Mondja Lexy. Ezer közül is felismerném hangját legkedvesebb barátnőmnek, aki a helyett, hogy azt mondaná 'Én megmondtam' odajön hozzám, és szorosan átölel. Én sírok tovább. Úgy tűnik minden eddig eltemetett szomorúságom most kíván kitörni belőlem. Egy darabig csak csendben ülünk, amíg zokogásom szipogássá nem csendesedik. Ezek után kinyitom a szemem, és lassan a pad másik végébe nézek Lexy mögé. Már a kezdetektől fogva tudtam, hogy ott van, ám azonban csak mostanra sikerült elég bátorságot összeszednem, hogy rátudjak nézni. Csak ül ott, és maga elé bámul, ahogy azt hiszem pár perccel ezelőtt Adam is tette. Azonban ő teljesen más. Összeszorul a szívem, amikor észreveszi, hogy nézem és rám pillant. Tekintetéből annyi mindent kitudok olvasni. Először is aggodalmat. Nagyon sok aggodalmat. Aztán féltést, szeretetet.
- Jól van srácok, én bemegyek. Beszélgessetek. Akármi van szóljatok csak. - Mondja Lex, és biztatóan rám mosolyog. Visszamosolyogni nincs erőm, csak bólintok. Miután bemegy, lassan odacsusszanok Liam mellé, és egy pillanatig tétovázok, de utána lassan átölelem. Ő magához húz, és elkezdi simogatni a hátam.
- Teljesen átfagytál. - Mondja. Valóban, eddig ez nekem fel sem tűnt, de egész testemben remegek. Belebújok vállába, és belélegzem az illatát.
- Nem kellett volna kijönnöm vele. - Mondom halkan.
- Mi csinált? - Kérdi, és érzem, hogy teste megfeszül az idegességtől.
- Semmit. Csak próbált magyarázkodni... Persze én elküldtem. De akkor is... Eszembe juttatott mindent. Hogy mennyit szenvedtem miatta. Akkor azt hittem belehalok a fájdalomba és a szégyenbe. És most meg... Bocsánatot kér és... - Nem, inkább nem mondom el, hogy azt mondta szeret. Felesleges lenne, hisz már semmi értelme nincs.  - Mindegy. - Mondom zavartan. - Legalább már végleg lezárhatom a dolgot.
- Ebben segíthetek. - Mondja mosolyogva.
Ezen felnevetek. Tudom, hogy semmi vicces nincs benne, de jelenleg nem igazán tudom kifejezni máshogy az érzelmeimet. Kissé eltávolodok tőle, hogy a szemébe tudjak nézni. Tudom, hogy ő sosem tenné meg ezt velem. Amin Adam miatt végig mentem... Nem fog újra megtörténni.
- Köszönöm. - Mondom. - Hogy itt vagy nekem. - Mint valami béna reklámban. Gondolom magamban. De hát ha komolyan így érzek, nincs mit tenni. Akármilyen nevetségesen is hangzik, komolyan így gondolom.
- Én köszönöm, hogy itt lehetek neked. - Csókol meg.
Ebben a pillanatban döbbenek rá, hogy végre lezárhatom ezt az Adam ügyet. Egy szép metaforával élve, lepecsételhetem a vele kapcsolatos dolgok és érzések borítékát. A megkönnyebbüléstől felsóhajtok, és úgy érzem mintha legalább egy ezer tonnás kő zuhanna le a szívemről.
Azt hiszem pár percig csak ülünk ott csendben, egymást ölelve, mind a ketten gondolatainkba  merülve, amikor hirtelen felnevetek. A történtek után ez olyan furcsán veszi ki magát, hogy Liam kérdőn néz a szemembe.
- Azt hiszem mellettem nem lesz unalmas az élet. - Kacagok fel ismét. Átgondolva a hallottakat ő is elmosolyodik.
Nem kérdéses. Egy igazi 'troublemaker' vagyok. :)