Extra

Sziasztok drágáim!Az alábbiakban pár extra résszel állok a szolgálatotokra, mivel azért csak-csak visszatérek ehhez a történetemhez, nem bírom abbahagyni, így néhanapján plusz részekre egészen nyugodtan lehet számítani tőlem. :)

- Christmas special -

Gondoltam megleplek titeket egy extra résszel, így a Karácsony eljöttével. Imádom ezt az ünnepet, imádom a One Directiont és imádok írni. Hát itt az eredménye. Remélem örültök neki, és hogy tetszeni fog, annak ellenére, hogy semmi izgalom nincs benne, és szinte csöpög a romantikától. :P

Ezerszer puszillak titeket, és Kellemes ünnepeket!

Griny xx

Fagyosan bámulok ki az ablakomon, kezemben meleg teát szorongatva, az előttem elterülő havas és elhagyatott londoni utcákra. A házakat és a fényfüzérbe öltöztetett fákat vastagon belepte a hó, minden a Karácsony színeibe öltözött, mindenki készülődik a szeretet ünnepére és nagyrészt a számára fontos emberekkel tölti az időt. Persze a kivétel mindig erősíti a szabályt.

Egyedül ücsörgök itthon és tennivaló híján a kihalt utcát bámulom. Alig múlt még csak 5 óra, mégis sötét van. És valószínűleg hideg is. Még így a fűtött szobában is megborzongok, amikor kint a szél felkavarja a havat. Belekortyolok egy nagyot gőzölgő teámba, majd szinte ki is köpöm az egészet a földre. Természetesen az egész szájpadlásomat és nyelvemet sikerült leégetnem. Még egy ilyen idilli képet is sikerült szépen tönkretennem. Mondjuk most őszintén, mit is vártam?

Beletörődve, hogy már sosem növöm ki a szerencsétlenséget, feltápászkodom a helyemről, majd miután feltöröltem a kiömlött teának azt a részét, ami még nem szívódott be a szőnyegbe, felemelem az éjjeliszekrényen heverő telefonomat.

gyorsan legörgetek Liam nevéhez és már nyomom is a tárcsázást. Kezdetben azt hiszem, már fel sem fogja venni, mikor végül beleszól a telefonba.

- Szia kicsim, mi a helyzet? - Próbálja túlkiabálni a háttérben próbáló zenekart és az üvöltöző bandatársait.

- Zavarok, igaz? - Húzom el ismét számat.

- Nem, dehogy. Hamarosan kezdődik a koncert, de még van egy kis időm, én már befejeztem a próbát. Na és minden okés?

- Halt már bele valaki a magányba? Ha még nem én leszek az első. – Mondom színpadiasan majd csukott szemmel levetődök az ágyra.

- Ezt akkor nemnek veszem. – Válaszolja.

- Mikor jössz haza? Annyira hiányzol. - Pislogom ki szemeimből könnycseppjeimet.

- Szerintem csak valamikor hajnalban. Igyekszem ahogy csak tudok, ígérem. Te is nagyon hiányzol már. Addig is... Menj el vásárolni, vagy moziba, nézz meg egy filmet vagy hívj át valakit, hogy ne legyél egyedül.

- Oké, majd bekopogtatok a szomszéd nénihez, hogy „Csókolom, nem tetszene egy kicsit velem lógni?” Utána pedig közösen megnézzük az Igazából Szerelmet, és miközben én ezer zsepit elhasználok a film alatt, ő békésen szunyókál majd. Remélem a férje nem haragszik meg majd rá, mivel az egész estét velem kell töltenie, hogy kielégítse a szeretethiányom. – Vázolom a szemem előtt megjelenő rémképet letörten. – Ne gondolj semmi rosszra. – Teszem hozzá, amikor tudatosul benne, hogy tulajdonképpen mi is volt az utolsó mondatom.

Liam hallhatólag élvezi a letargikus hangulatomat, mivel felnevet.

- Várj... – Gondolkodik el egy pillanattal később. – Mi lenne, ha elmennél a szüleimhez? Holnap úgy is mennénk, én is könnyebben eljutnék odáig, hamarabb is találkozhatnánk és nem lennél egyedül. Biztosan nagyon örülnének neked. – Körülbelül két másodperc kell, hogy végiggondoljam a dolgot. Nem leszek egyedül, valamint, hogy hamarabb látom a szerelmemet. Kell ennél több?

- Oké, csomagolok. – Mondom rögtön jobb kedvre derülve. Liam ismét felnevet, majd mintha elkezdene mondani valamit, de ebben nem vagyok egészen biztos, mivel a következő pillanatban már csak Louis üvöltését hallom, aki a telefonba kezdi el énekelni, hogy: „Baby all I want for Christmas is Youuuuuuu.” Azt hiszem már megszoktam és kiismertem barátom bandatársait, így abszolút nem lepődök meg, felnevetek, majd mikor Liamnek sikerül visszaszereznie a telefonját boldogan közlöm vele, hogy én is üdvözlöm Louist. És persze azt is, hogy „Nagyon Boldog születésnapot.” Gyorsan még váltunk pár szót, majd lerakjuk a készülékeket. Miközben én a menetrendet nézegetem, Liam felhívja a szüleit.

Hát így történik, hogy már itt segédkezem a Karácsonyi előkészületekben Liam családjánál, akik már úgy viszonyulnak hozzám, mintha én is egy családtag lennék. Az anyukája úgy bánik velem, mint a saját lányaival, a testvérei pedig barátnőként tekintenek rám. Segítek mézeskalácsot sütni, közösen feldíszítjük a fát, miközben karácsonyi dalokat hallgatunk, az egésznek megvan a maga varázsa, elkap az a jól ismert Karácsonyi hangulat. Kicsit össze is szorul a szívem, amikor belegondolok, hogy otthon valószínűleg az én családom is ezt teszi. De sajnos választanom kellett, és én akkor úgy döntöttem, hogy az első Karácsonyomat Angliában, márpedig együtt fogom tölteni a barátommal. Hát ez többé-kevésbé össze is jött, ha úgy vesszük, hogy Karácsony csak holnap lesz.

Egyszerűen csak rossz érzés, hogy nem tölthetem velük a szeretet ünnepét, amikor Liam mellett számomra ők a legfontosabbak a Világon. Ők segítettek keresztüljutnom egy nehéz korszakon, folyton támogattak.

Hiába ígérték meg, hogy hívni fognak, eddig még nem jelentkeztek. De nem számít, úgy döntök, ismét megcsörgetem őket. Pár csengés után fel is veszi apu a telefonját.

- Szia kislányom. Mi újság? Hogyhogy nem anyádat hívtad? – Értetlenkedik.

- Délután már beszéltem vele, gondoltam váltok pár szót veled is. Igazából csak boldog Karácsonyt akartam kívánni, és el akartam mondani, hogy hiányoztok.

- Hidd el te is hiányzol nekünk, de most már nekem is sikerült megértenem, hogy neked már megvan a saját életed és, hogy azt csinálsz amit akarsz. Remélem jól érzitek magatokat a barátoddal. Üdvözöljük őt is.

- Hát... Majd átadom neki, de egyenlőre még nincs itthon. Jótékonysági koncertet tartanak. – Teszem hozzá gyorsan, mielőtt apu bármit is beleszólhatna. Mert oké, hogy azt mondja megbékélt a gondolattal, hogy én itt élek, de attól még nem vagyok benne biztos, hogy Liammel is megbékélt.

- Ohh, hát ez... Eléggé rendes tőle. – Na igen. Erről beszélek. A rendesnél azért több, amit a fiúk az emberekért csinálnak, de aputól még ez is elég. Valószínűleg még mindig úgy gondolja, hogy ő az az ember, aki miatt veszélybe került az egyetlen kicsi lánya, aki elszakította tőle. De azt nem képes belátni, hogy valójában ő az az ember is, aki megmentette az ő kicsi lányának az életét. Mindegy, tudom jól, hogy kitől örököltem az önfejűségem.

- Légyszi mond meg anyuéknak is, hogy puszilom őket.

- Átadom. Ők is puszilnak. Várj, anyád mutogat valamit. Ja, oké, adom őt is egy kicsit. Akkor drágám én el is köszönök, Boldog Karácsonyt! – Mondja apu, majd mielőtt még válaszolhatnék, már anyukám csilingelő hangját hallom meg a telefonban.

- Szia kincsem! Nagyon Boldog Karácsonyt! Nem tudod elképzelni mennyire hiányzol. Gondolj bele... Egyedül kellett kidíszítenem az összes mézeskalácsot... – Panaszkodik, mire felröhögök.

- Remélem nem csak a segítő kezem miatt hiányzok. – Teszem hozzá tréfálkozva.

- Dehogyis. Mi is szerettünk volna már hívni, csak még nem volt rá időnk a nagy sürgés-forgásban. Az unokatesóid kikészítenek. Ezek sosem bírnak már felnőni? – Kérdi a telefonba suttogva. Mosolyogva letörlöm egy kitörni készülő könnycseppemet, majd hallgatom tovább a fecsegését. – Remélem az ajándékunk is hamarosan eljut hozzád. Alig várom, hogy megkapd és hazagye... Khm. Szóval remélem nem tulajdonítják el a postán, mivel nagy értéke van.

- Az elszólásod nélkül is sejtettem, hogy mit kapok. És köszönöm szépen. – Mosolygok továbbra is önfeledten.

- De! – El tudom képzelni, ahogy felemeli mutatóujját. – Nem tudsz mindent. Mit szólnál ha azt mondanám, hogy egy két személyes wellnes hétvége tulajdonosa vagy? Egészen véletlenül ide a közelbe, és egészen véletlenül apáddal mi is oda megyünk. Ja igen. És a tesód is. Hát nem csodás?

- De nagyon. Ezek a véletlenek... – Csóválom a fejem.

- Alex szólj már rá, ne csak röhögj rajta! – Kiállt bele hirtelen a telefonba anyu. Gondolom ez most nem nekem szólt. – Drágám, itt azt hiszem rám van szükség. Örülök, hogy tudtunk beszélni. Nemsokára találkozunk. Add át üdvözletünket mindenkinek. Puszi, Boldog Karácsonyt! Szeretlek. – Majd ezzel kinyomja a készüléket. Igen a családomnak van egy olyan hülye szokása, hogy nem várják meg amíg válaszolok...

Miután beszéltem a szüleimmel, megvacsorázunk, majd 11 körül már mindenki ágyban van, csak én virrasztok, mint egy kisgyerek aki a télapóra vár, azzal a különbséggel, hogy én Liamet szeretném megvárni. Így, hogy elüssem az időt, ráérősen lezuhanyozok, sőt még a hajamat is megszárítom, és még mindig nem múlt el éjfél... Ezért úgy döntök, körülnézek barátom egykori szobájában. A polcokon régi könyvek, játékok és képek sorakoznak, amelyeken elmosolyodom. Hogy milyen drága volt a kis Liam baba! Nem mintha most nem lenne az...

Miután már tényleg nem tudok mit csinálni felnézek a netre, válaszolgatok pár kérdésre, megcáfolok pár pletykát, és már meg is untam. Ezután úgy döntök, játszok egy kicsit. Fél órára sikerül is lekötnöm magam, aztán lemerül az aksim. Akkor marad a zenehallgatás... Előkotrom táskám mélyéről a zenelejátszómat, és az ágyon fekve elkezdek zenét hallgatni. Hamar kiderül, hogy a Coldplay számok simán elmehetnének altatódaloknak is, pár szám meghallgatása után alig bírom nyitva tartani a szemem.

Aztán fogalmam sincs mikor, de minden bizonnyal hamarosan elalszom, mivel legközelebb már csak valami hangos zajra riadok fel.

Miután egy kicsit még hallgatózom, hallom, hogy valaki a szemben lévő fürdőben tesz-vesz. Kipattannak szemeim. Liam! Vagy a mikulás... De az elsőnek azért nagyobb a valószínűsége, ezért legszívesebben odarohannék hozzá, hogy üdvözöljem, hisz körülbelül 2 hete nem láttam, de nem. Ez a pár perc már nem oszt, nem szoroz, amúgy is furcsán venné ki magát, ha rárontanék a fürdőben... Inkább megvárom, míg letusol, elkészülődik és bejön a szobába. Úgy teszek, mintha aludnék, de amikor odahajol, hogy adjon egy puszit, nem bírom tovább. A nyaka köré fonom kezeimet és megcsókolom. Megilletődve pillant rám, majd elmosolyodik és közelebb hajol. Heves csókunk lehet, hogy egy kicsivel tovább tart a kelleténél, alig kapok már levegőt, mire elhúzódik tőlem.

- Hiányoztál. - Suttogja, mire én szorosan magamhoz ölelem.

- Te is, nagyon. – Mondom, miközben odabújok hozzá, megsimítom a haját, beszippantom az illatát és a sötétben próbálom kivenni arcának körvonalait.

- Bocsi, hogy felébresztettelek, csak már olyan kimerült vagyok, hogy a reflexeim sem működnek rendesen. Leejtettem a telefonom. Csodálom, hogy nem lett semmi baja. Pedig elég rendeset szólt.

- Nem baj. Én folyton ezt csinálom, most az egyszer el tudom nézni neked is. – Poénkodom, mire halkan felnevet és ad egy puszit. – De aludd ki magad, majd holnap beszélünk. Jó éjt, szeretlek. – Adok még neki egy utolsó jóéjtpuszit, majd mielőtt még rendesen kényelembe helyezhetném magam, már hallom is, hogy egyenletesen szuszogva veszi a levegőt. Máris elaludt. Nem csodálom, mivel már... Fél négy van?! Hunyorgok az éjjeliszekrényen lévő órára. Jézusom.

Holnap bizonyára hosszú napunk lesz. Gondolom, mielőtt én is álomba szenderülnék.

Reggel amikor felébredek rögtön tudatosul bennem, hogy... Karácsony van! Kiugrok az ágyból, majd először kissé megtébolyulva, mivel azt hiszem otthon vagyok, benyitok a gardróbba. Nálunk ezen a helyen a szobaajtó van... Persze miután meglátom a ruhákat, rögtön észhez kapok, és rögtön leesik, hogy Liam családjánál vagyunk.

Liam. Tudatosul bennem, mire megpördülök tengelyem körül, és azzal a lendülettel fel is borítom a széket, ami a felébredésemig békésen pihent. Ilyedten számhoz kapok, miközben figyelem barátom reakcióját, aki összehúzza a szemöldökét, majd lassan kinyitja a szemeit.

- Jézusom, ne haragudj. Aludj vissza nyugodtan, én csak ki akartam menni a mosdóba... – Mutatok oldalra a szekrény felé.

Liam értetlenül pillant rám, szerintem azon gondolkozhat, hogy ha a mosdóba akartam kimenni akkor miért a szekrény felé mutogatok? Majd megrántja a vállát, hisz tudja, úgy sem értheti meg a gondolkodásmenetemet, valamint már megszokta, hogy folyton össze-vissza beszélek.

- Akkor csak a szokásos. – Mondja, majd elmosolyodik. Ja, igen. Azt kifelejtettem, hogy már meg sem lepődik, amikor szerencsétlenkedem.

- Aaa, gonosz. – Nyújtom ki rá nyelvem, mire ő bocsánatkérően néz rám. Tudom jól, hogy nem gondolta komolyan, de jó érzés, ha ezt ki is mondja.

- Valahogy kiérdemelhetem a bocsánatodat? – Pillant rám kacéran, miközben szája sarkában továbbra is ott bujkál az a sármos félmosoly, amit úgy szeretek.

- Esetleg. – Lépek felé egy lépést, mire kitárja a karjait. Oda is sietek hozzá, majd rávetődök az ágyra. Túl korán...

- Ha ezzel a pizsivel akarsz elcsábítani, sikerül. – Mondja, miközben karjaiba zár.

- Fuu, már esélyed sincs. – Mondom, miközben megpróbálok kiszabadulni a szorításából. – Az előzőt még elnéztem volna, de az, hogy leszóltad a pizsimet... Már több a soknál. – Nézek vele komiszul farkasszemet, miközben fölé kerülök.

– De amúgy hé, nem is szóltam le a pizsidet! – Mondja ártatlanul, miközben átpördít, és ezúttal ő kerül fölénybe. –  Tényleg nagyon szexik azok a kis hóemberek. Kár, hogy a felső részét nem vetted fel. – Néz a szemembe. Még így is meg tudom állapítani, hogy mosolyog. Oké, hogy nem vagyok előtte szégyenlős, meg ilyenek, de akkor is kicsit kellemetlen tudni, hogy tulajdonképpen most mért végig. Mellesleg csak egy egyszerű fehér top van rajtam, ami alatt melltartó is van, tehát simán az utcán is mászkálhatnék benne. Jó, a hóemberes naciban talán nem...

- Csak az a kár, hogy így már nem lesz meglepetés a karácsonyi ajándékod. – Mondom pimaszul, miközben felemelem a fejem, hogy adjak neki egy csókot. Arca megenyhül és ő is közelebb hajol. Kihasználva a rövidke kis időt, amíg nem figyel, gyorsan kihúzom a kezeimet, így sikerül kiszabadulnom fogságából, majd gyorsan lefogom ismét.

- Jó, győztél. Megadom magam. Be kell ismernem, hogy bár most az egyszer bedőltem neked, de legközelebb már nem tudsz elcsábítani... – Utal előbbi kis cselemre, miközben úgy tesz, mintha erőlködne a kiszabaduláson, holott köztudott, ha valóban szeretne, már rég szabad lenne.

- Óóó, fogadjunk? Majd előveszem a hóemberkés felsőm. – Suttogom a fülébe a győztesek mosolyával az arcomon.

- Akkor már most feladom, azt hiszem. – Kacag fel.

Na jó, eddig bírtam én is. Kitör belőlem is a röhögés, elengedem a kezét, és átölelem.

Talán percekig is csak így öleljük egymást, aztán halkan megszólalok.

- Boldog Karácsonyt! Úgy gondoltam, hogy csak akkor adom át az ajándékod, ha hazaértünk, de nem bírom. Szerettem volna valami személyeset adni és habár nagy volt a csábítás, hogy megvegyek egy óriási plüss pandát, aminek a pólójára mondjuk rányomtattam volna, hogy I <3 Lucy, mégsem az mellett döntöttem, hanem... – Nyúlok le gyorsan a kicsiny dobozért. – Ez mellett. Még mindig bűntudatom van amiért... Jó nem lövöm le a poént előbb nézd meg. – Nyújtom át neki a dobozt, miközben izgatottan figyelem a reakcióját. Amint meglátja az órát amit nagy nehézségek árán szereztem be neki elmosolyodik és magához húz. – Nem kellett volna, köszönöm.

- Dehogynem, ne haragudj az előzőért. Tényleg véletlen volt, úgy sajnáltam. De ez szebb nem? – Nézegetem az új darabot.

- Még jó hogy. – Bólogat egyetértően Liam. – Bár egy pandának is nagyon örültem volna. – Erre ismét felröhögök.

- És nézd meg a hátulját. – Jut eszembe hirtelen. – Mielőtt még azt mondanád, hogy nem tudod mi az a dátum... Ne tedd. – Mosolyodom el.

- Hogy ne tudnám? – Ad egy puszit az arcomra. – Köszönöm, tényleg nagyon örülök neki, és... Nem mintha el tudnám felejteni azt a napot, de így mindig eszembe is fog jutni, amikor ránézek a kezemre. Köszönöm. – Hint még egy csókot az ajkamra, miközben jobb kezével az enyém után nyúl. „Only time will tell...” díszeleg a kézfején a felirat. Mind a ketten ránézünk, és szinte egyszerre mosolyodunk el. Igen, tényleg majd csak az idő fogja eldönteni, hogy mennyi ideig fogja majd viselni ezt az órát. Reméljük  minél tovább...

- Ja és még valami. Na és erre emlékszel? – Veszek elő pluszba még egy tábla csokit. Az első találkozásunkkor is pontosan egy ilyent adtam neki. Hangosan felnevet és átölel.

- Imádtam. Hát ezt nehéz lesz űberelni, de akkor már én is elmondom, hogy te mit kapsz. Szóval... Khm. – Köszörüli meg a torkát, mielőtt belekezdene a dalba.

- I’ve got two tickets to Cher Lloyd baby, come with me Friday, don’t say maybe. -  Aztán amikor rám néz és látja, hogy szemeim elkerekednek, majd felcsillannak, elröhögi magát és úgy fejezi be a „szerenádot.”

- I’m just a teenage dirtbag baby, like you. – Tovább ha akarna sem tudna énekelni, mert rávetődök. – A következő az lett volna, hogy remélem örülsz neki, de akkor ezek szerint igen... – Mosolyodik el.

- Az nem kifejezés, úristen! Cher Lloyd koncert? Úristen! – Mondogatom szinte sokkos állapotban.

- Bezzeg amikor a mi koncertünkre kaptál jegyet nem voltál ilyen lelkes. – Incselkedik velem.

- Ooo, dehogynem, csak... Ez más. Ő már nem is tudom mi óta a kedvencem és te... Köszönööööm. – Ölelem át még egyszer.

- Két jegyed van, szóval remélem jól választasz, és nem az új legjobb barátodat, azaz a szomszéd nénit viszed el. – Nevet bele a vállamba. Igen folyamatosan ölelgetem, szinte levegőhöz sem hagyom jutni.

- Két jegy mi? És én még azt hittem csak miattam csináltad. – Valójában nem hittem, hanem tudom, hogy miattam csinálta, de szeretek vele viccelődni. Szerencsére ezt ő is érti...

- Hát ilyen az élet, ha az ember protekciós. Úgy érzi mindenki, hogy muszáj nekem Karácsonyi ajándékot adnia.

- Kis mázlista. – Nyomok egy puszit az arcára. – Köszönöm szépen még egyszer. És szerintem még ezerszer meg fogom köszönni majd a koncertig. De most viszont ideje lenne készülődnünk. – Mutatok egy falióra irányába, ami lassan delet üt.

Ezután kezdetét veszi a „Hogyan készüljünk el egy Karácsonyi ebédre” című kabaré, aminek akár mi is a főszereplői lehetnénk. Oké, Liam kész van körülbelül 10 perc alatt, így ezt inkább egyes számban kellene mondanom. Egy rendesen magára adó lányhoz híven, nekem ez nem egyszerű feladat, de nem lehetetlen. gyors zuhany és fogmosás után beszárítom a hajam, kisminkelem magam és magamra kapom a szép ruhám. És így is csak 10 perc késésben vagyunk. Hihetetlen.

Az ünnep alkalmából, akár csak nálunk, Liam családja is összegyűlik, így végre megismerhetem olyan családtagjait is akikkel eddig esélyem sem volt találkozni. Az ebéd rettentő vidáman valamint egyaránt meghitten telik. Még nekem is könny szökik a szemembe, ahogy körbenézek a szépen megterített asztalnál.

Miután mindenki bemutatkozik mindenkinek, és mindenki eszik egy kicsit a legalább 5 féle főfogásból, kezdődhet a punnyadás. Mindenki szétvonul a ház különböző pontjaiba, hogy egy kicsit tudjon pihenni a kiadós ebéd után.

- Mi lenne, ha elmennénk egyet sétálni? – Veti fel az ötletet Liam, aki a fittek táborát erősíti. Én bólintok egyet, majd gyorsan fel is öltözöm, és neki is vágunk az útnak.

- Nem messze innen van egy kis Karácsonyi vásár. Még estig nyitva vannak a faházak, de ilyenkor már szinte senki sem járkál közöttük, ezért szeretem ilyenkor meglátogatni. Lenne kedved körülnézni? – Fordul felém barátom, miközben kilépve az ajtón megfogja kezemet.

- Persze, imádom az ilyen vásárokat. – Lelkesedem rögtön.

A hely ahova megyünk, tényleg nincs messze, röpke 10 perc alatt meg is tesszük az utat. A nagy londoni vásárhoz képest, ez tényleg aprócskának tűnhet, de valójában nem az. Otthonos kis faházak sorakoznak egymás mellett, a levegőben forralt bor és sült gesztenye illata terjeng, a hangszórókból karácsonyi zenék szólnak, és Liamnek igaza volt, alig lézengenek csak páran. A reakcióik alapján úgy gondolom, hogy egy utolsó ajéndékvásárlási roham telepedett rájuk, vagy ilyesmi. Rohangálnak a bódék között, a megfelelő ajándék után kutatva. Na, én ezért végeztem el már hetekkel korábban a karácsonyi bevásárlást.

Épp egy játékos bódé előtt gyönyörködünk, azaz én gyönyörködök, amikor hirtelen valaki felkiált mögöttünk.

- Liam! – Hallom egyre közelebbről a visítást. Az imént kapott kis plüss pandámat a kezemben szorongatva megfordulok és először meglepődök amikor sehol nem látok senkit, de utána rájövök, hogy lejjebb kell keresnem a sikítozás forrását. Egy körülbelül 6 éves kislány ácsorog velünk szemben, miközben a barátomat bámulja.

- Szia édesem. Mit szeretnél? – Hajol le hozzá Liam.

- Aláírod ezt nekem? – Szólal meg kissé félénken a pöttöm, miközben egy cetlit nyújt felé. Liam egy aranyos kis szöveg mellett aláírja a fecnit, majd visszaadja a kislánynak, akinek eddigre az anyukája is megérkezik.

- Na végre, hogy utolértelek. – Lihegi kimerülten. – Ne haragudjatok, amiért így lerohant titeket, de amint meglátta, hogy itt vagytok, mintha ágyúból lőtték volna ki. Nagyon szereti a bandát, kívülről fújja az összes dalotokat. – Mosolyog barátomra. – Esetleg készíthetnék egy közös képet is?

- Persze. – Mondja a mellettem álló fiú, majd a kezébe kapja a kislányt és ad neki egy puszit. A kép is így készül el. Az édes leányzó utoljára még megöleli barátomat, majd odafut hozzám is, és átöleli a lábaimat.

- Oh. – Hökkenek meg egy pillanatra, majd megsimogatom az arcocskáját, és átnyújtom neki a zsákmányomat, azaz a kis plüsst. – Tessék, neked adom. Boldog Karácsonyt. – Mosolygok a kislányra, aki fülig érő szájjal fogadja el a kapott ajándékot.

- Köszönjük szépen. Azt hiszem ez lesz a legemlékezetesebb Karácsony, még egy ideig biztos hallgathatom majd a sztorit. - Nevet fel az anyuka. – De gyere kicsim, még vennünk kell a papinak valami ajándékot. Köszönünk szépen még egyszer mindent. – Int búcsút, majd el is mennek.

- Istenem, de édes. – Nézek a kislány után. – Amúgy jó apuka lenne belőled. – Mosolygok rá barátomra, aki megfogja a kezem és viszonozza a mosolyom.

- Majd meglátod mennyire. – Nyom egy puszit ajkaimra és tovább indul a házikók között.

Szállingózik a hó, a szeretet ünnepe van és én egy olyan ember kezeit fogom, akire még legvadabb álmaimban sem mertem gondolni.

Teljesen jól vagyok, mióta kiköltöztem, a magánsulit is egész jól bírom, és fülig szerelmes vagyok. Amióta Liam felvetette, hogy költözzünk össze, ezzel megmentve a magukat viccesnek tartó és folyamatosan zaklató osztálytársaim, iskolám, szomszédságom, az egész emberiség, valamint saját magam elől, szinte kicsattanok a boldogságtól. Kezdetben én is féltem tőle, hogy mi lesz, ha valóban összeköltözünk, de hamarosan beláttam, hogy ez volt a tökéletes döntés. Liam mindig tudja mire van szükségem. Apu többek között ezért sem szívleli annyira. Szerinte elszakította tőle az egyetlen kislányát, szerinte elkapkodjuk a dolgokat, hisz még csak fél éve vagyunk együtt, és szerinte hamarosan sírva, bőröndjeimmel a kezemben állok majd az ajtajuk előtt. Szerintem pedig téved. Amióta kiköltöztem, csak havi vizitre kell járnom a dokihoz, hogy ellenőrizze, minden rendben van velem, és szerencsére eddig úgy tűnik, hogy igen. Meggyógyultam, boldog vagyok és szeretettnek érzem magam. Szerintem ez nem olyan rossz. Azt hiszem, hogy igenis léteznek tündérmesék. :)