21 fejezet

-21-

- Don't be afraid -

Miután Liam elmondja a hírt, miszerint elutazik, legszívesebben sikítva rohannék ki a világból, de persze előtte ezt nem nagyon akarom kimutatni, mivel látom, hogy nehéz neki is. Elképzelhető, hogy jól érezném magam a délután hátralévő részén, ha nem lebegnének folyamatosan szemem előtt a tegnap óta üldöző rémképek, és nem gondolkoznék folyton azon, hogy Liam hamarosan elmegy. Megpróbálok normálisan viselkedni, és nem idegeskedni. Persze ez csak a látszat. A felszín alatt valójában majd szétrobbanok a felgyülemlett stressztől.
- Lucy. - Fordítja maga felé fejemet barátom, megtörve a már legalább 5 perce tartó néma csendet a kocsiban. - Minden oké?
- Aha, persze. Csak megint elkalandoztam egy kicsit. - Legyintek egyet, remélve, hogy ezzel azt a látszatot kelthetem, hogy minden rendben van. Ő szemöldök ráncolva megrázza a fejét, de annyiban hagyja a dolgot, habár tudja, hogy itt valami nincsen rendben. Tudom, hogy ez így nem jó, és, hogy valószínűleg beszélnem kellene vele, de nem megy... - Majd beszélünk. - Adok neki egy csókot és értetlen arckifejezését figyelmen kívül hagyva, ki is szállok az autóból. Besietek a házba, és miután bezárom magam mögött az ajtót, legszívesebben eljátszanám azt a népszerű filmes jelenetet, amikor a főhősnő nekidől az ajtónak, lecsúszik és elkezd zokogni. De ez nem egy film, én nem vagyok a főhősnő valamint Peter szemben áll velem és néz, hogy miért szobrozok a szélfogó közepén. Gyorsan megrázom magam, rámosolygok és felsietek a szobámba.
Amint felérek az első az, hogy felkapcsolom a villanyt, és körülnézek. A tegnapi este után azt hiszem ez már mindennapos rutin lesz. Épp az ablakokat ellenőrzöm, amikor meghallom, hogy valaki mögöttem áll. Megfordulok és ijedtemben felsikítok, mire Ronnie gyorsan befogja a számat.
- Megőrültél? Csak én vagyok.. - Néz rám furcsán. Gyorsan lehámozom kezét számról és felsóhajtok. - Mi a baj? Ezer éve nem beszéltünk... - Mondja kicsit lágyabb arckifejezéssel.
- Hát igazából... Lex itthon van? - Kérdem gyorsan. Ő veszi az adást, hogy ez egy olyan téma amihez lányos kupaktanács szükséges, ezért bólint és már el is siet szólni a lánynak.
Pár perc múlva a csajokkal már az ágyamon ülve beszélgetek. Elmesélem nekik, hogy Liam hamarosan el fog menni, és aggódok, mivel utána már nem lesz sok időnk együtt.
- Nyugi, szerintem ez miatt nem kell izgulni, látszik rajta, hogy totál odavan érted, nem fog elhagyni. - Kommentel egyből Ronnie.
- Nem is ez miatt aggódok. Csak... Nem tudom, hogy én elég erős vagyok-e, hogy kibírjam ezt az időt... Mostanában egy kicsit... Meginogtam. - Mondom ki őszintén. Ránézek barátnőimre. Ronnie fancsali képet vág, próbálja kitalálni, hogy ez mit is jelenthet, Lexy pedig az arcomat tanulmányozza.
- Lucy nyugodtan mondj el bármit. Hátha tudunk segíteni. - Biztat. Én idegesen rágcsálom a számat, latolgatva, hogy vajon mennyire fognak hülyének nézni ha elmondom nekik.
- Hát azt hiszem... - Kezdek bele erősen törve fejem, hogy hogyan is fejezzem ki magam. - Szóval szerintem...
- Na nyögd már ki. - Türelmetlenkedik Ronnie, mire Lex lenyugtatja, hogy ne siettessen.
- Lehet, hogy csak paranoiás vagyok, de én úgy gondolom, hogy tegnap este valaki járt a szobámban... - Mondom ki végül halkan.
- Miből gondolod? - Kérdi Ronnie közelebb hajolva.
- Amikor este megjöttem, nyitva volt az ablakom. Majdnem szívinfarktust is kaptam, mert úgy megijedtem a függönytől, amit fújt a szél...
- Húha, ez tényleg rémisztő. - Bólogat Ronnie. Látom rajta, hogy ő valóban hülyének néz. Felesleges volt elmondanom, tudhattam volna, hogy ez lesz.
- Mindegy, hagyjuk. Lényegtelen. - Motyogom.
- Ne parázz Lucy, itt vagyunk. - Vigyorog rám. Lexyre nézek. Rajta látom, hogy őt aggasztja a dolog, és, hogy nem fogja ennyiben hagyni.
Miután még kibeszéljük magunkat, - persze ez a téma ennyiben is marad - Ronnie bejelenti, hogy holnap elmegyünk vásárolni. Igen, tényleg bejelenti. Kérdőjel helyett felkiáltójellel a mondat végén. Tipikus...
Ezek után ő lelép, viszont Lexy még marad egy kicsit.
- Figyi, itt alszok veled. Nem akarom, hogy egyedül legyél.
- Köszi, de nem kell ám. Ronnienak lehet, hogy igaza van, csak túl élénk a fantáziám... Bár... Azt még nem mondtam, hogy tisztán emlékszem, hogy becsuktam az ablakot, mielőtt elmentem. - Mondom mire könnyek szöknek a szemembe. Nem csak ez, hanem úgy... minden miatt. Lex szorosan magához ölel, és megpróbál megnyugtatni. Tudom, hogy ő sem hiszi komolyan azt, hogy járt valaki itt.
- Lehet, hogy csak apu vagy Alex jött be a szobába. - Tegnap én is ezzel próbáltam magam nyugtatni... Mindaddig amíg meg nem hallottam, hogy Alex fél órával később jött meg mint én, mellékesen, amikor elmentem már nem volt itthon, Peter pedig.. Peter pedig miért jött volna be a szobámba? Mióta itt vagyok egyszer volt bent, azért, hogy megjavítsa a szekrényajtót, ami valahogyan egészen véletlenül leesett.. Akkor is én hívtam be. Tehát magától bizonyára nem jött volna be, csak azért, hogy kinyissa az ablakot.
- Igen, lehet. - Sóhajtok fel, bár tudom, hogy nem.
Persze végül elfogadom Lex ajánlatát, így nyugodtan fekszek le aludni, tudva, hogy ott van mellettem.
Aztán egyszer csak a telefonom csipogására ébredek. Gyorsan a kijelző sarkába az órára nézek, ami azt jelzi, hogy  még csak 11 lesz. Ilyen korán lefeküdtünk? Furcsa, bár a piknik és a sírás kimerített, Lex pedig bármikor képes bealudni. Ekkor tűnik csak fel, hogy az SMS egy rejtett számról érkezett. Egyből kiráz a hideg és tágra nyílt szemekkel, zavarodottan nyitom meg az üzenetet.

:)

Hello-bello, kedves olvasóim. :)

Azért nem hoztam még a részt, mert a 4 komment nem nagyon akart összegyűlni, de mivel meg lett, így este felé, ha minden igaz és elkészülök, felrakom a következőt! Mivel ahogy láthatjátok, már sajnos a vége felé közeledik a sztori, így az izgalmak fokozódni fognak, remélem ezek után is olvasni fogjátok, és, hogy tetszeni fog! A kommenteket továbbra is várom, köszönöm őket! :)

Egyébként belekezdtem egy új blogba! Ez nagyon más mint a többi sztori, talán ilyen magyar fanfic-et még nem is láttam! Hamarosan kész lesz a trailer videó, ha érdekel írjatok egy komit, vagy a chatbe, kíváncsi vagyok hányan olvasnátok. A történetről csak annyit, hogy ez is One Direction fanfiction, de a poént egyenlőre még nem szeretném lelőni, legyen elég annyi, hogy ilyent szerintem még nem olvastatok. :P

Továbbá el kell újságolnom... Képzeljétek, kaptam egy díjat! :P

Először is hatalmas köszönet érte Szilvinek, nagyon örültem neki, ez az első díjam, nem olyan népszerű a blogom, nincs sok olvasóm, így nagyon-nagy megtiszteltetés! :)

Válaszaim:

1) Mikor kezdtél el írni?

Az első történetemet körülbelül 4 éve írtam, fanfiction-ből ez az első, de biztosan nem az utolsó. :)

2) Van kedvenc fanficed? Ha van miért az?

A legtöbb fanfic-t amit elkezdek olvasni imádom, kimondott kedvencem sem nagyon van, de ha ki kellene emelnem egyet, az a barátnőm története lenne, ami bár a neten még nincs fent, én máris hatalmas rajongója vagyok. Viki, ez neked szól. <3 :D

3) Ki az az ember akire felnézel?

Ha hírességet kellene mondanom én egyértelműen Demi Lovato-t mondanám, felnézek rá a kitartása, lelki ereje és a rajongók iránti szeretete miatt. Ha nem hírességet, akkor pedig a szüleimet. :)

4) Ha lehetne milyen szuper erőt kívánnál magadnak?

Bár a láthatatlanná válás és a gondolatolvasás is csábít, maradok a repülésnél. :D

5) Milyen sűrűn hozod a részeket az olvasóknak?

Igyekszem hetente hozni, bár ez attól is függ, hogy milyen gyorsan van meg a 4 komment. :)

Továbbküldeni egyenlőre még nem tudom, de majd ha lesz rá alkalmam megpróbálom! :)

20. fejezet

-20-

- Now we know its nearly over -

*Liam szemszöge*

Egy halk kopogtatásra ébredek. Valójában nem is vagyok benne biztos, hogy kopogtak, de a biztonság kedvéért úgy döntök azért kilesek, így kikecmergek az ágyból és az ajtóhoz sietek. Senki nincs előtte, így már csuknám is be, amikor Louis ugrik elő üvöltve. Már hozzászokhattam volna tudom, hogy folyton ilyen ökörségeket csinál, de a hirtelen mozdulattól még így is megijedek egy kicsit. Persze ezt neki az életben nem vallanám be...

- Szia Louis. Hát te ilyenkor? - Nézek hátra az órára, ami fél 8-at mutat, majd értetlenkedve barátomra pillantok. - Amúgy ósdi trükk...

- Áhh tudom, de azért egy próbát megért. - Vonja meg a vállát, aztán besurran mellettem a lakásba, ahol azonnal kényelembe helyezi magát a kanapén. - Amúgy láttad már a címlapokat?
- Milyen címlapokat? - Pislogok rá álmosan.
- A havi kutyás magazin címlapját... Mégis mit gondolsz, milyen címlapot? A bulvárlapokét... - Tárja szét karját, értetlenkedve. Jó ez beismerem jó volt, elmosolyodom.
- Várjunk csak... Nem. Hacsak.... - Teszek úgy, mintha elgondolkodnék. - Hacsak nem álmodtam róla. - Szórakozok vele én is. Ha ő így, hát én is...
- Uhh bocsi. Csak nem felébresztettelek? Azt hittem ilyenkor már mindenki fent van. - Vág ártatlan képet. Igen, persze... Vasárnap reggel 8-kor... Valamit tutira tervez.
- Áhh, dehogy... Egyébként miért? Megint velünk foglalkoznak?
- Chhh.. Mit képzelsz? Te már uncsi vagy. Csak a csajoddal. - Vigyorodik el. Erre én inkább megkomolyodom. Nem szeretem ha Lucyvel foglalkoznak. Én már hozzászoktam ehhez, de ő... Nem szeretném, ha őt is kikezdenék, féltem.

- Micsoda? Ugye nem mondtak róla semmi rosszat? - Térek egyből a lényegre.

- Nem. Nem mondanám... Vagyis... Várjunk, mégis csak! Bár nem feltétlenül rosszat, inkább... 

- Louis... - Hallgattatom el, miközben halántékomat dörzsölöm. A srácok közül talán én bírom legjobban a hülyeségeit meg minden, de néha már egy kicsit tényleg sok...

- Jó, nem tudom. Oké? Nézd meg a saját szemeddel... - Dob elém egy halom bulvárlapot nevetve. 

Már pont leülni készülnék, amikor ismét kopognak. Kérdő tekintettel nézek felé, azt hiszem megint hülyít, és az asztalon kopogott, vagy tudom is én. Louis bármire képes...

- Mi van? Nem jöhetek megint én... - Röhög fel ismét, de amikor látja, hogy nem hiszem el, hogy nem ő volt, fej rázva folytatja. - Ez most tényleg nem én voltam. 

És valóban nem. Amint kinyitom az ajtót, Lucy rémült tekintetével találom szembe magam. 

- Ne haragudj, hogy ilyen korán zavarlak, csak nem bírok egyedül otthon ülni... 

- Ne viccelj, dehogy zavarsz, gyere csak be. - Mondom, miután adok neki egy csókot.

- Oh, szia Lucy. - Néz fel fekvő helyzetéből Louis, aztán gyorsan felül, hogy a lány is elférjen mellette. - Te láttad már? - Löki felé az újságokat. 

- Nem, miért? - Ráncolja homlokát, aztán elkezdi olvasni a címlapon szereplő rövid leírást. Közben én arcát tanulmányozom, reménykedve, hogy semmi felkavarót nem fog találni, mivel én még egy pillantást sem vetettem azokra a hülye újságokra, így nem tudom mit írnak...

- Egyébként ezt hogy sikerült összehoznod? - Mosolyodik el Louis. Most már én is kíváncsi vagyok, hogy miről lehet szó, ezért Lucy mellett ráülök a karfára és fejemet a vállára hajtva rápillantok a bulvárlapra, amelynek a címlapján Ő és... a The Wanted-os Max (!?) szerepel... Várjunk csak... Kézen fogva? A féltékenységnek még nincs ideje keresztülcikáznia rajtam, Lucy beelőzi...

- Nem tudom, én csak kimentem megkeresni Zaynt, aztán jött az a sok fotós, én meg nem tudtam visszamenni, és aztán  egyszer csak feltűnt ez a srác, és kimentett. Azt se tudom, hogy ki ő, vagy hogy hogyan került oda... - Louis erre jóízű nevetésben tör ki. Én kicsit mérges vagyok magamra amiért magára hagytam őt, és ezáltal megint egyedül kellett szembenéznie a média közvetítőivel... Persze ezen nekem is muszáj nevetnem, mivel azért vicces szitu.

- Most mi az? Ki ez a srác? - Értetlenkedik Lucy.

- Hát mondjuk úgy, hogy nem vagyunk éppenséggel jóban. - Válaszolom mosolyogva.

- Amúgy Zayn-nel is beszélt. Eléggé feszült volt köztük a hangulat... - Louis már szinte fetreng a nevetéstől.  - Mondtam valami rosszat? - Pillant fel rám azzal a gyönyörű kérdő szempárral barátnőm. Megrázom a fejem és adok neki egy puszit.

- Hagyd rá, ő már csak ilyen.

- Hé srácok, amúgy... - Ül fel gyorsan Louis, mint akinek hirtelen eszébe jut valami. - Amúgy mit csinálunk ma? Eleanor nem ér rá, szóval... Muszáj lesz veletek lógnom, mégsem tölthetem magányosan az utolsó normális hétvégémet... - Ezután tekintetem az övébe fúrom, hogy hallgasson már el. Ő veszi is az adást, így gyorsan folytatja. - Mármint csinálhatnánk valami közös programot. Mondjuk... Menjünk el piknikezni, úgyis olyan szép az idő!
- Nem tudom, szerintem nekem a mai nap nem lenne erre a legalkalmasabb... - Szegi le pillantását Lucy, amiből én egyből arra következtetek, hogy valami nincs rendben. Mielőtt rákérdezhetnék, megcsörren a telefonja. - Bocsi, ezt muszáj lesz felvennem. - Ezzel feláll és kisétál a helyiségből.

- Haver, nem mondod, hogy még nem mondtad el neki! Már El is tök régóta tud róla, na meg körülbelül mindenki, szóval bárkitől megtudhatja, és szerintem tőled kellene...
- Tudom, oké? Csak még nem volt alkalmam... - Dőlök el a kanapén, arcomat kezeimbe temetve. Tegnap szerettem volna elmondani, de aztán nem jött össze... Ma mindenképpen meg kell tennem...
Pár perccel később Lucy visszajön a szobába, arcán látom, hogy kicsit megnyugodott, annyira szeretnék vele beszélgetni most...
- Figyi Lucy, ma tényleg jó lenne, ha... Tudnánk egy kicsit dumálni... Menjünk el a srácokkal, és majd ott megbeszélünk mindent jó? - Nem tudom mit kellene tennem. A legjobb lenne, ha kettesben lehetnénk, de Louis is itt van, és épp az előbb kért meg, hogy had lóghasson velünk, tehát...
- Oké, csak... - Látom rajta, hogy valamit nagyon el szeretne mondani, de nem tudja, hogy fejezze ki magát. - Jó, rendben. Mikor megyünk? - Kérdi végül megadóan.

~o~

Miután sikerül lelépnünk a többiektől, kézen fogva ballagok barátnőmmel az erdő felé. Egy darabig mind a ketten némán sétálunk egymás mellett, fogalmam sincs hogy kezdjek bele. Aztán végül összeszedem minden bátorságomat, jobb lesz már túl lenni rajta.

- Csak azt akartam mondani, hogy jövőhéten elutazom. - Mondom ki hirtelen egy szuszra. Ekkor hirtelen megtorpan, mire én is megállok. Először rá sem bírok nézni, a földet bámulom. Aztán lassan ráemelem tekintetem. Szemei megtelnek könnyel, szívem pedig összeszorul. - De nem leszek sokáig távol. Elkezdődik a turné. Körülbelül 2 hét és hazarepülünk, de ha megtehetem esküszöm jövök korábban... - Mondom miközben megérintem arcát és letörlöm könnyeit. Nem szeretném ha szomorkodna ez miatt.

- Rendben. - Mondja halkan. Szorosan magamhoz ölelem. Arcát vállamba temeti, és elmotyog egy mondatot, amelynek csak első felét értem, tehát annyit, hogy: "Miért pont most, amikor..."

- Tessék? - Kérdem, mire megrázza a fejét, hogy lényegtelen. - De valamit te is szerettél volna mondani... - Emelem fel állát, hogy belenézhessek szemébe.

- Igen, de már nem lényeg... - Próbálja elfordítani tekintetét. Összeráncolom a szemöldököm, mivel látom, hogy valami baj van.

- Lucy, tudom, hogy valami nincs rendben... Nekem elmondhatod, tudod jó.

- De tényleg minden oké! - Mondja talán kicsivel több éllel a hangjában, mint ahogy szerette volna. Látom rajta, hogy rosszul is érzi magát miatta, mert sóhajt egyet és bocsánatot kér. - Ne haragudj, csak most ez így... Mindegy. Mikor indultok?

- Megértem, nekem is nehéz lesz... Vasárnap reggel.

- Akkor még van addig egy hetünk. - Erőltet mosolyt az arcára. 

- Igen, és utána még... - Nem fejezem be a mondatot, mert ekkor tudatosul bennem, hogy konkrétan utána már vége lesz a nyári szünetnek, ami annyit jelent, hogy... Lucy hazautazik.