22. fejezet

-22-

-baby I'll take you there -

Jó, biztos csak egy félrement üzenet. Miért akarna nekem bárki is olyant írni, hogy: "Bárcsak melléd feküdhetnék."? Egy pillanatig átfut az agyamon, hogy lehet Liam írta. De... Miért rejtené el a számát? Nem, biztos nem ő volt... Téves. Azért a hideg kiráz, mielőtt kitörölném az SMS-t. Biztosan nem nekem szánták. Nyugtatgatom magam. Persze azért alaposan körülnézek a szobában, mielőtt megpróbálnék visszaaludni.
Igen, a baj ott kezdődik, hogy "próbálnék". Az éjszaka hátralevő része simán elmenne egy rémálomnak, csak forgolódok, miközben fejemben mindenféle összeesküvés elméleteket gyártok. Ha sikerül is elaludnom, olyan éber vagyok, hogy minden apró kis zajra felrezzenek, így pár óránál többet nem tudok egyhuzamban pihenni. Reggel 6-kor végleg feladom a próbálkozást, majd mint egy zombi, battyogok le a konyhába csinálni magamnak egy kávét, mivel tudom, hogy szükségem lesz majd rá... Mi van velem? Teszem fel a kérdést magamnak gondolatban. Lehet segítségre lenne szükségem? Tutira paranoiás vagyok, és magamat ismerve, nem fogom ezt sokáig bírni. Pislogás nélkül bámulok előre kezemben a bögre kávéval, és majdnem összepisilem magam, amikor valaki hozzáér a vállamhoz. A kávé természetesen kiborul, fele a lábamra ömlik, másik fele pedig a padlóra.
- Hoppá. Ne haragudj ha megijesztettelek, nem akartam. - Hallom meg Peter ismerős hangját, aminek következtében egy hatalmas, megkönnyebbült sóhaj tör elő belőlem.
- Semmi baj, én kérek elnézést, mindjárt fel is takarítom...
- Hogyhogy ilyen korán fent vagy? - Méreget furcsán "pót apám".
- Nem tudtam aludni. - Sütöm le szemeimet, miközben a padlóra folyt kávét törölgetem.
- Csak nem... kmm... A barátoddal van valami baj? - Kérdi kínosan. Ezen rögtön elmosolyodom, nagyon aranyos, hogy rákérdezett és, hogy aggódik, de persze megrázom a fejem. - Huu, ennek igazán örülök, nem vagyok valami jó az ilyesfajta beszélgetésekben... Na de én már rohanok is, sajnos mennem kell dolgozni, szia. - Néz gyorsan az órájára, majd elviharzik az előszobába.
- Szia. - Suttogom, mivel tudom, hogy már amúgy sem hallaná meg. Gyorsan feltakarítok mindent, miközben azon gondolkodom, hogy milyen jó lenne, ha most itt lenne Liam. Még csak 7 óra, ilyenkor biztos nincs még... Ooh, dehogynem! Tegnap mondta is, hogy próbálni mennek reggel a srácokkal, szóval már fenn van. De nem akarom zavarni, bár.. Muszáj írnom neki! Futok is fel telefonomért, amin rögtön bepötyögök egy üzenetet.
A mobilomat szorongatva ülök le a kanapéra, várva, hogy válaszoljon. Már körülbelül fél órája ücsörgök, amikor a némaságot kettéhasítja a mobilom csörgése. Egyből felveszem és elkezdek hadarni.
- Szia, bocsi, hogyha zavarlak, csak muszáj volt írnom, mert már nem bírom, egyedül vagyok, és.. fáj a lábam! Ne haragudj amiért tegnap bunkó voltam és sajnálom, hülye vagyok, és... Azt hiszem ennyi. - Veszek egy hatalmas levegőt, mivel már majdnem megfulladok mire ezt mind kimondom.
- Szia. Mennyi kávét ittál? - Hallom hangján, hogy mosolyog.
- Nem sokat. De tényleg. A fele ráborult a lábamra. - Röhögcsélek idétlenül, mire ő is felnevet.
- De semmi komolyabb ugye?
- Nem, csak meleg volt egy kicsit... Na de lényegtelen. Mikor végzel?
- Szerintem még pár óra. Várj, hogyhogy nem alszol te még ilyenkor?
- Nem tudom, nem bírtam... Na és utána találkozunk? - Terelem gyorsan a témát.
- Igen, persze, csak izé, van egy kis gond... Szóval az van, hogy anyu már meg akar ölni, amiért még nem mutattalak be nekik. És meghívott minket ebédre, szóval remélem, ez nem gond, bár még lefújhatom...
- Nem, dehogy is! Örülök neki! - Mosolyodom el, mivel tényleg lázba hoz a dolog. Még sosem találkoztam a szüleivel, és kíváncsi vagyok rájuk. Valamint annak is örülök, hogy kimozdulhatok...
- Oké, akkor beugrom érted olyan 10 körül. Wolverhampton körülbelül 2 órára van innen. Ja igen. Oda megyünk, ott éltem London előtt. - Magyarázza.
- Rendben. - Még mindig mosolygok. 3 perce beszélek vele, de máris jobb kedvem lett...

~o~

Miután lerakom a telefont, próbálok a lehető leghalkabban elkészülődni, persze 9 körül még így is sikerül felébresztenem Lexy-t, akitől egyből bocsánatot kérek, de azért kapóra is jön, hogy ébren van, egyedül nem nagyon tudnám kiválasztani, hogy mit vegyek fel. Valami csinos kell, de mégsem túl konzervatív, csak amit valóban felvennék. Nagy küzdelmek árán végül kiválasztunk egy fehér ruhát, hozzá egy vékony pamutpulcsit valamint a kedvenc táskámat. 

Liam ahogy mondta 10 körül meg is érkezik értem, és neki is vágunk az ismeretlennek. Mármint számomra... Nagyon jól telik az utazással töltött két óra, végig beszélgetünk és nevetgélünk, végre úgy érzem újra a régi önmagam vagyok. Mióta itt vagyok még nem is jártam Londonon kívül, pedig Anglia tartogat még szép helyeket. Wolverhampton is közéjük tartozik, egy aranyos "városka", a fővároshoz képest. Amikor megérkezünk a házuk elé, azt hiszem helyben halok meg. Nagyon félek, hogy a családja nem fog kedvelni...

- Nyugi kicsim, ők is imádni fognak. - Hajol közelebb Liam és ad egy gyengéd csókot. Amikor ilyen édeseket mondd mindig el akarok ájulni.

- Huu azt hiszem ez segít. - Játszom neki az ártatlant, mire felnevet és ad még egy csókot. Egyébként tényleg segít, már nem vagyok olyan ideges, amikor kiszállok a kocsiból. Persze azért egyből odasietek mellé, és szorosan megfogom a kezét, mire ő csak elmosolyodik, majd benyit az ajtón.

Amikor felbukkannak a családtagjai én megpróbálok minél jobban mögé bújni, hihetetlenül izgulok. A szülei egyből bemutatkoznak, nagyon szimpatikusak, aranyosan, mosolyogva ráznak velem kezet, így kicsit nekem is megjön a bátorságom.

Délutánra más sikerül felszabadulnom, bátran válaszolgatok Mr. és Mrs. Payne kérdéseire, persze hiába mondják én nem vagyok képes letegezni őket. Nem tudom, én már csak ilyen vagyok.. :) Tehát minden zavartalanul folyik, mindaddig amíg...