26. fejezet

-26-

- I've got three little words That I've always been dying to tell you -

Lassan sétálok. Az sem érdekel, hogy az eső zuhog, és hogy már teljesen eláztam. Ahogy látom ez a körülöttem lévő embereket sem zavarja túlzottam, mindenki magával foglalkozik, menekül a kellemes nyári zivatar elől. Ahogy végignézek a bosszankodó arcokon, hallgatom az emberek szitkozódását és nyafogását, muszáj elnevetnem magam. "Be fog göndörödni a hajam!", "Ezt nem hiszem el, elázott az új cipőm!" Komolyan ilyenek lennénk, mi emberek? Nem vagyunk képesek észrevenni az élet apró ajándékait.
Még mindig röhögök, amikor meghallom a hangját. Az nélkül is tudnám, hogy ő az, hogy megfordulnék. Ezer közül is felismerném. Nevetésem szánalmas zokogássá fajul. Ha valaki most figyelne biztos azt hinné, hogy nem vagyok normális. Lehet nem is tévedne.
- Lucy gyere ide jó? Csak... Gyere ide, kérlek! Megfázol.... - Hányszor eljátszottuk mi már ezt... Megfordulok és ránézek. Persze, hogy tető van a feje felett... Ha szeretne vagy valaha is szeretett volna már rég itt lenne mellettem. Megrázom a fejem. Nem.
- Jó, rendben. - Erre pár másodperces tétovázás után odajön hozzám és rám terítí pulcsiját. Összerezzenek az érintésétől és szívem egyből torkomba ugrik. Most akkor mi is van? Hisz... Itt áll mellettem.
- Apró örömök az életben. - Suttogom előrebámulva.
- Az nem lesz apró öröm, ha napokig megfázással küszködve nyomod majd az ágyat. - Szólal meg pillantásomat keresve. Gondolom azt hitte az esőre célzok. Persze arra is, de nem egészen....
- Miért jöttél utánam? - Teszem fel a kérdést, szemébe nézve.
- Mert, majdnem frászt kaptam amikor Niall közölte, hogy sírva elrohantál. Gyere, akármi is történt, beszéljük meg valami kevésbé... nedves helyen. - Ezen elmosolyodom és ismét ránézek. Egyszerűen nem tudok haragudni. Főleg úgy, hogy ezek után el sem hinném, ha valaki azt mondaná nem törődik velem. Minden bizonnyal valamit elég rendesen félreérthettem. Bólintok, mire megfogja a kezem és elkezd maga után húzni, egészen egy méregdrágának tűnő hotelig. Ott előremegy, biccent egyet az őrnek, mire az mind a kettőnket beenged.

Gyalog megyünk a második emeletig, ahol bevezet a szobájába. Igazából nincs nagyon kedvem körülnézni, egyből odamegyek az ablakhoz és kibámulok Liverpool egyik kihalt utcájára.
- Fázol? Várj... - Mondja meg sem várva válaszom. Valójában nem fázom, nem az miatt remegek. - Tessék. - Szólal meg közvetlenül mögöttem, mire kiráz a hideg és megpördülök. Egy pólót nyújt felém, amit lassan elveszek tőle. Már épp bocsánatot kérnék, az iménti... Nem is tudom, félreértésből adódó kirohanásomért, amikor felszólal, és elront mindent.
- És akkor talán elmondhatnád, hogy már megint...
- Hogy már megint? - Húzom fel rögtön szemöldökeimet, félbeszakítva kérdését. - Hogy már megint mi? Mi a bajom? Mi történt? Jó, tudom, hogy mindig történik körülöttem valami, de azt hittem, hogy te... - Emelem fel a hangom, mivel úgy érzem most megbántódtam - Hogy... Megértesz! - Keresgélem a szavakat.
- Nem arról van szó, én csak aggódok miattad! - Próbál rögtön magyarázkodni.
- Nem kell miattam aggódni, teljesen jól vagyok.
- Ennek igazán örülök, de azért erről néha nekem is szólhatnál. - Mondja ő is kicsivel hangosabban átlag hangerejénél, gondolom arra utalva, hogy több napig nem is beszéltünk..
- Elromlott a telefonom, nem tudtalak hívni. De ha már itt tartunk és annyira szerettél volna velem beszélni, akkor szerintem te is megtaláltad volna a módját, hogy felhívj vagy valami. - Rázom a fejem.
- Talán ez kicsivel könnyebben menne, ha beavatnál egyes dolgokba.Tudod, hogy én mindent elmondok neked, és szerintem az nem nagy kérés ha én is ugyanezt kérem tőled. Főleg ha azt várod, hogy megértselek!
- Már megint itt tartunk! - Csapok fejemhez. - Kérlek hagyjuk ezt az álszent dolgot, tudom, hogy te sem vagy velem teljesen őszinte. Hallottam amikor rólam beszéltél a fiúknak. Igen, lehet itt lenne az ideje, gyerünk dobj ki! - Kiáltom könnyes tekintettel. Ebben a pillanatban azt hiszem most képes is lennék elhinni, hogy rólam beszélt.
- Miről beszélsz? - Kérdi idegesen.
- Amikor mentem az öltözőhöz hallottam hogy beszélgettetek.
- Igen. És nem, kivételesen nem rólad volt szó, ne haragudj.
- Akkor... Miről? - Kérdem zavarodottan. Igen,  már majdnem sikerült elhitetnem magammal, hogy nem jelentek számára semmit. De talán csak azért, mert tudom, hogy mind a kettőnknek egyszerűbb lenne, ha nem szeretne.
- Mikor tudnék én így beszélni rólad? Nem hiszem el, hogy te ezt el tudod képzelni rólam! Egyébként ha annyira érdekel, egy rohadt pólóról beszéltünk! Ami már ezer éve megvolt, és amúgy ki is dobtam... - Ezen egy kicsit megenyhülök. Mármint most komolyan? Miért teszek úgy mintha meg lennék sértődve, amikor tudtam, hogy nem rólam beszélt? Azt hiszem egyszerűen csak kellett egy ok, amin kiakadhatok. És most tessék. Ezt akartam? Mit akartam? Felhívni magamra a figyelmet? Kiadni a dühömet? Hát ez még nem sikerült teljesen, így akaratomon kívül, mintha valami transzban lennék, tovább folytatom.
- Nem tudom, hogy én képes vagyok-e erre. Folyton el kell majd utaznod. Már ezt önmagában sem bírnám, de ha mindezt  az utolsó percben jelented be, az... Az nekem már sok!
- Miattad nem mondtam el! Nem érted? Én annyira féltelek Lucy! Nem akarom, hogy kikezdjenek, hogy bántsanak...
- Azt hiszem már nagy kislány vagyok, tudok vigyázni magamra! Nem kell félteni! - Ezzel ismét kitör belőlem a zokogás, és hirtelen felindulásból lelököm a mellettem lévő komód tetején magányosan ácsorgó vázát, ami csörömpölve törik szilánkokra a lábam mellett. Liam ijedten ugrik talpra, de nem jön közelebb.
- Ne haragudj, mostanában ha ideges vagyok mindig ez van... - Szipogom, majd leesik, hogy valójában miről is beszélek. Gyorsan letörlöm a könnyeimet és azon gondolkozom hogyan is terelhetném el a témát, de nem kell tovább agyalnom, lassan elindul felém és csendesen elkezdi felszedegetni az üvegdarabokat. Vége a transznak, azt hiszem lenyugodtam. A legjobban a dühkitörés szóval tudnám jellemezni az iménti dolgokat. "Düh roham, pánikroham, idegösszeroppanás." Kántálta anno a pszichiáterem. Ha nem figyelek oda magamra és továbbra is stresszes életet élek, ezekkel kell majd szembenéznem. Rendben, azt hiszem ezt már kipipálhatjuk.
- Nem baj, csak vigyázz el ne vágjon. - Szólal meg halkan, miközben a szemetesbe helyezi a szilánkokat.
Úgy döntök most már tényleg itt lenne az ideje átvenni a pólót, most, hogy kiadtam magamból mindent és ismét a régi önmagam vagyok, rádöbbenek, hogy  valójában fázom. Így miközben hirtelenjében összeállított bocsánatkérő szövegembe kezdek, elkezdem lehámozni magamról csuromvizes ruháimat.
- Sajnálom. Tudom, hogy nem én vagyok az a lány, akiről mindenki álmodozik. Közel sem vagyok tökéletes és nem is szeretnék az lenni. Én csak... Magamat adom, de ez sokaknak nem tetszik. - Épp leveszem vizes pólóm amikor rápillantok Liamre. Ő is engem néz. Pár másodperc múlva zavartan elkapja a tekintetét, mire nekem is leesik a szitu és elvörösödve húzom fel a pólóját.
- Nem szeretnélek elveszíteni. De ha te úgy érzed, hogy nem vagy képes mindezt végigcsinálni, akkor.. Nem foglak kényszeríteni, hogy maradj. - Mondja miközben feláll és idegesen beletúr hajába. Most szakítani fog velem?
- Ne! - Kiáltom miközben odasietek hozzá. Mit csináltam? Magam ellen hangoltam azt a fiút akit szeretek. Komolyan el kell majd gondolkodnom egy terápián vagy egy kezelésen. Egyedül tényleg nem vagyok képes átvészelni ezt a dolgot. - Kérlek! Még sosem szerettem így senkit mint ahogy téged, csak néha már úgy érzem összeroppanok, ez nekem még túl... sok. Nem várom el tőled, hogy megérts, ezt felejtsd is el... Sőt örülnék, ha mindent elfelejtenél, amiről az előbb beszélgettünk. - Nevetek fel erőtlenül. - Ne haragudj.
- Szeretlek Lucy. Te vagy számomra a legfontosabb ember a világon, utálom, ha nem tudom mi van veled, ha nem lehetek melletted, és ha tudom, hogy valami baj van, de nem tudok segíteni. Szeretlek és épp ezért fogom hagyni, hogy azt csinálj amit akarsz, nincs jogom irányítani téged, nem is szeretnélek. Én csak szeretlek. Lehet többször kellett volna már mondanom, csak nem voltam benne biztos, hogy te is...
- Hogy én is szeretlek-e? - Kérdem könnyektől csillogó szemmel. Erre ő bólint. - Pedig én azt hittem ezt lehetetlen nem észrevenni. Rettegek attól, hogy elveszítelek. Kérlek tekints el a hülyeségeimtől, sajnálom. Szeretlek. - Suttogom remegve, miközben ő szorosan megölel, majd megcsókol.

Viszonozom a csókját, talán kicsit hevesebben is, mint ahogy azt terveztem. Ilyen gyengéd és érzéki talán még egyetlen csókunk sem volt. Ebben a pillanatban mérhetetlenül hálás vagyok neki, amiért képes elviselni engem minden idiótaságommal együtt. Elönt a boldogság, amikor rádöbbenek, hogy ő is hasonlóan érez irántam. Szeretem és minél közelebb szeretném érezni magamhoz, azt akarom, hogy soha ne engedjen el. Azt hiszem nekem ő a terápiám, a gyógyszerem. Így akkor sem ellenkezem, amikor lejjebb hajol egy pillanatra, hogy a térdhajlatomba nyúlva felemeljen. Lábaimat csípője köré kulcsolom és beletúrok hajába.
Annyira elvakít a rózsaszín köd, hogy észre sem veszem hogyan kerülünk az ágyba, de bizony ott vagyunk. Liam egy pillanatra elhúzódik tőlem, majd kérdő tekintettel, bizonytalanul de csupa szeretettel néz rám. Én felnevetek és magamhoz húzom. Azt hiszem ezzel elég egyértelmű választ adtam ki nem mondott kérdésére.

Olyan sötét van itt. Csak a sötétség és a csend vesz körül. Egy apró nesz is megzavarná ezt a tisztaságot. De ez biztos tisztaság? Mi van, ha valójában rossz dolog? Ha ez a csend nem a nyugalmat jelenti, hanem a... várakozást?! - Fogalmazódik meg bennem a legmegfelelőbb szó. Összerezzenek és pislogva próbálok kivenni egy apró fényforrást, amibe kapaszkodhatok, amíg kijutok erről a valójában eléggé szűkös helyről. De azt hiszem ez most reménytelen. Semmit nem látok, amitől megrémülök és szaporábban kezdem venni a levegőt. Hol vagyok? És hogyan kerültem ide? További kérdések is felgyülemlenének bennem, ha nem hallanám meg hirtelen a közeledő cipők kopogásának hangját. Ki van ott? - Kiálltanék fel legszívesebben, de kiszáradt torkom miatt egy szánalmas suttogásnál többre nem telik.
- Már vártalak. Örülök, hogy eljöttél drágám. - Szólal meg egy ismerős férfi hang. A rémülettől földbegyökereznek lábaim, mikor legszívesebben a világból is kifutnék.
- Miért nem jössz közelebb? Ne félj, nem bántalak, tudom, hogy betartottad amit ígértél. 
Továbbra sem válaszolok neki, kétségbeesetten kutatok a még mindig láthatatlan menekülő után.
- Rendben, akkor majd én megkereslek. Ne félj kedvesem. Ne félj. - Hallom meg egyre közeledő hangját és cipőjének kopogását.

- Nem! - Kiálltok fel, miközben zihálva felülök az ágyban. Világos szűrődik be az ablakokon, így gondolom reggel van. Körbenézek, de Liamet nem látom sehol. A fürdőből viszont a vízcsobogás megnyugtató hangja hallatszik ki, bizonyára éppen tusol.
Nem izgatom fel magam túlzottan a rémálom miatt, mostanában gyakran kísértenek hasonló képek. Helyette inkább próbálok a tegnapi napra gondolni, ami... Hát csodálatos és felejthetetlen volt, szerintem nem kellene részleteznem. Mosolyogva Mászom át az ágyon és épp szeretnék leszállni a földre, amikor kopogtatnak, így hirtelen az ismerős hangtól megijedve elvesztem egyensúlyom és leesek a földre. A kopogtatás... Valójában az előbb is kopogtattak, nem volt itt semmiféle cipő kopogás, csak valaki kopogott az ajtón. Legszívesebben felnevetnék, de az furcsán venné ki magát a következő pillanatban az ajtón bellépő Harry szemében. A fiú először észre sem vesz, körbekémlel a szobán, majd csak akkor tekint rám, amikor felpattanok.
- Jézusom, mit csináltál ott? - Nevet fel. - Várj... Akarom én egyáltalán tudni? - Kérdi, látványosan végigmérve. Oké, Liam pólóján és az alsóneműmön kívül nincs rajtam más, szóval ez most így kellemetlen..
- Héé, nem zavar, hogy az egyik legjobb haverod barátnője vagyok? - Kérdem összehúzott szemöldökkel.
- Nem , valójában nem nagyon. - Huppan le a kanapéra, majd amikor meglátja rosszalló pillantásom hozzáfűzi, hogy csak viccelt. Gyorsan magamra húzom még kicsit mindig vizes nadrágom, a pólómat most inkább nem cserélném át...
- Mi történt, hallottam, hogy... - Lép ki a fürdőböl Liam majd megpillantja Harryt és elhallgat.
- Neked is szia nagyfiú. - Húzogatja a szemöldökét a srác.
- De örülök neked. Miért is jöttél?
- Valójában eléggé komoly dolog miatt. - Arcán látom, hogy igazat mond, eltűnt róla minden kacérság.
- Akkor lehet nekem inkább mennem kellene vagy valami... - Motyogom. Nem szeretnék zavarni.
- Nem, erről neked is tudnod kell. Elég nagy gáz van.