2013. július 31.

28. fejezet


-28-

- I'm just too blind to see, How you messed me up -

Bánatosan kanyarodom be a sarkon és kullogok az előttem felbukkanó ház felé. Lexy csendesen jön mellettem. Már 3 órával ezelőtt rájött, hogy nincs kedvem beszélgetni, így nem is erőlteti, amiért hálás is vagyok neki.
Amint belépünk az ajtón, meghalljuk, hogy üvölt a zene Ronnie szobájában. A csukott ajtó némileg tompít az idegesítő popszámon, de még így is megfájdul tőle a fejem. Jó, ez túlzás, mivel már körülbelül másfél órája hasogat a buksim, de ez abszolút nem javít a helyzeten. Sőt...
Bekopogok a szobába, magam sem értem miért, mivel Ronnie úgy sem hallja meg, így benyitok az ajtón.
Barátnőm az ágyon fekszik, és száradó körmeivel óvatosan lapozgatja egy divatlap oldalait. Fel sem tűnik neki, hogy rányitottam.
- Veronika, nem vagy te véletlenül beteg? - Próbálom túlkiabálni az üvöltő zenét. Erre felkapja a fejét.
- Tessék? Nem hallom! - Olvasom le szájáról.
- Talán így egyszerűbb lenne. - Nyomom ki a zenelejátszót.
- Ohh, tényleg. - Nem bírom a szőke nős vicceket, de néha annyira igazak... - Amúgy te? Hogyhogy ilyen korán hazajöttél?
- Nem úgy alakultak a dolgok, ahogy terveztem őket... Amúgy neked nem épp halálos betegen kellene szenvedned? - Húzom fel a szemöldökeimet, miközben gyorsan terelem a témát.
- Umm, nem, már jobban vagyok. - Erőltet egy mosolyt az arcára.
- Azt látom. - Jegyzem meg. - Mindegy, hagylak tovább... betegeskedni. - Mondom, majd csuknám is be az ajtaját, amikor utánam kiállt.
- Várj Lucy! - Erre kíváncsian visszapislogok rá. - Csak gondoltam elmehetnénk egyet sétálni vagy valami. Beszélgethetnénk kicsit, úgy is olyan rég dumáltunk... - Meglepődöm, nem erre számítottam. Valójában nem tudom mire, de erre tutira nem.
- Oh... Oké, úgy is jó lesz kicsit kiszellőztetni a fejem...
- Oksi, akkor gyorsan összekapom magam, és már mehetünk is.

Egy órával később elindulunk az utcán, a külváros irányába. Igen, egy óra lett a "gyorsan összekapom magamat"-ból. Jellemző Ronnie-ra...
Kezdetben csendesen sétálgatunk, élvezzük a kellemes nyári szellő cirógatását. Legalább is én így vagyok.
- Na mesélj, mi újság veled mostanában? Olyan rég dumáltunk... - Töri meg egyszer csak a csendet barátnőm.
- Igazából minden rendben. Eltekintve attól, hogy hamarosan hazautazunk. Megszerettem London-t, nem akarok elmenni...
- Gondolom nem csak London miatt...
- Nem. - Mondom halkan miközben cipőimet nézegetem.
- Mi a helyzet Liammel?
- Minden oké. - Vágom rá gyorsan.
- Hát ez nem volt túl meggyőző... - Erre sóhajtok egy hatalmasat, és ránézek.
- Valójában azt hiszem semmi sem oké. - Azok a fránya könnycseppek már megint elkezdenek gyülekezni szememben.
- Miért? Történt valami? - Megrázom a fejem, és erősen összpontosítok, hogy nehogy elsírjam magam.
- Hosszú...
- Van időm. - Keresi tekintetem, azonban én próbálom kerülni a szemkontaktust. Nem szeretnék a szemébe hazudni...
- Emlékszel, amikor megtudtuk, hogy jövünk Londonba? - A hirtelen témaváltástól egy kicsit meglepődik, de aztán bólint. Tisztán emlékszem erre az egészre. Épp Liammel beszélgettem, amikor anyu felkiabált, hogy menjek le.
Lucy: Na de most már tényleg mennem kell, anyu vagy már tízszer szólt. Nem tudom mi lehet ilyen fontos... 
James: Oké, akkor majd beszélünk, szia. :) 
Lucy: Szia, további szép napot! :)
Talán csak egy véletlen, talán a sors fintora volt, hogy akkor épp Liammel beszélgettem. Akit akkor még James-ként ismertem. Ezen legszívesebben felröhögnék. Mennyire más volt akkor még minden...

A mondat leírása után kiléptem a chatből és kikapcsoltam laptopom. Vidáman ugrándozva indultam meg a konyha irányába, mivel nagyjából be tudtam lőni, hogy anyut arrafelé találom. És ez így is volt. Épp valami kaját főzött, aminek észvesztően finom illata volt, egyből össze is futott a nyál a számban. Még reggelizni sem reggeliztem, mióta fent voltam a gépet nyomtam...
- Szóval mi is volt olyan fontos, hogy percenként hívtál? - Próbáltam terelni figyelmét korgó gyomromról, mielőtt megint megkaptam volna a kioktatást a számítógép negatív hatásairól. Bah, hogy hányszor meg kellett már hallgatnom...
- Jajj, már ki is ment a fejemből, jó, hogy szóltál... Azt akartam mondani, hogy jött egy leveled. Nem néztem meg, csak gondoltam lehet Adam küldte és... - Meg sem vártam, míg befejezi a mondatot, rohantam az előszobába, ahol az asztalon egy halom papír és újság között meg is találtam a nekem címzett levelet, amit az én Ada... Nem, nem az én Adam-em írt. Amúgy nem értem miért is hittem egy percig is, hogy levelet írna, amikor ott vannak a közösségi oldalak, ahol napi szinten beszéltünk... A csalódottságomat egy perc alatt felváltotta az izgatottság, ugyanis a levél az egyik nagyon kedves rokonomtól, Lexy-től jött, akit már vagy ezer éve nem láttam. Gyorsan ki is bontottam a borítékot, majd olvastam is a tartalmát.

- Mennyire boldogok voltunk... - Ránt vissza a jelenbe Ronnie.
- És amikor mentünk a suliba, mondtam, hogy még ne mondd el senkinek, de a következő szünetben már mindenki arról beszélt. - Nevetem el magam, mire ő is elmosolyodik.
- Aztán ott volt még az Adam-es sztori is. Amikor szakítottatok és el akartam menni hozzá, hogy... Hát picsán rúgjam. - Szinte már folynak a könnyeim a nevetéstől. Ez az azóta is "Adam sztori"-ként emlegetett incidens, már abszolút nem fájó pont.

- Ne, Ronnie, nem szükséges. Tényleg. - Mondtam, miközben átkaroltam lábaimat, így próbálva visszatartani az előtörni készülő zokogásomat.
- Ooo, dehogynem. Hát hogy tehette ezt veled az a szemét? 
- Nem tudom, de nem is érdekel. Végleg vége. - Zártam le a dolgot.
- Helyes. De azért egy seggberúgást még megérdemelne... - Elmosolyodtam, bár valójában úgy éreztem, mindjárt meghalok. Azt az érzést, amikor mész a szerelmedhez, hogy meglepd és őt egy másik lánnyal találod, hát hogy is mondjam... Félreérthetetlen helyzetben... Na azt az ellenségemnek sem kívánnám. Egy világ tört össze bennem, amit ez alatt az együtt töltött másfél év alatt gondoztam.
- Mindig is mondtam, hogy nem érdemel meg téged.
- Igazából sosem mondtad. - Mondtam halkan, miközben letöröltem könnycseppjeimet.
- Lényegtelen. - Gondolkozott el barátnőm, majd amikor rám nézett, hogy mondjon megint valami okosságot, belőlem kitört a nevetés. Szerintem kínomban már nem tudtam mit csinálni, egyszerűen csak röhögtem. Közben pedig megállíthatatlanul folytak a könnyeim.

 Ronnie a leglehetetlenebb helyzetben is képes volt mosolyt csalni az arcomra.
- Na és arra emlékszel amikor eltévedtél? - Nevet fel.
- Hogyan is felejthetném el? Órákat bolyongtam egyedül a belvárosban. Aztán már úgy voltam, hogy a padon éjszakázom, amikor Liam megtalált. Még szerencse, hogy tudtátok, hogy merre keressetek.
- Persze pont akkor jött rád a mozoghatnék. Mert, hogy "Oh, azt az utat simán megteszem gyalog is, már ezerszer jártam nála, eltalálok..." Aztán még a telefonod sem volt nálad.
- Én és az a hihetetlen nagy szerencsém...
- Régi szép idők. - Mondja, mintha valami bölcs öregasszony lenne, és mintha ezek valóban olyan rég történtek volna. Ismét felnevetek. Ezek miatt a dolgai miatt szeretem annyira Ronnie-t.
- Hiányoztál. - Mondom őszintén, mire megtorpan és mintha valamin elkezdene tétovázni.
- Te is. Nagyon. - Mondja végül, majd átölel. - És sajnálom. - Suttogja halkan a fülembe.
- Mit? - Kérdem, miközben eltolom magamtól, hogy belenézhessek szemeibe.
- Azt, hogy ide hoztalak. Hozzá. - Mondja, miközben előtörnek könnycseppjei. Körülnézek. Most tűnik csak fel, hogy egy elhagyatott raktársoron sétálgatunk. De várjunk csak... Hozzá?
- Miről beszélsz? Ronnie, kezdesz megijeszteni. - Mondom, miközben eluralkodik rajtam az a bizonyos rossz érzés.
- Lucy, már felesleges. Felesleges úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Tudok róla! Tudok mindenről! Tudom, hogy már hetek óta zaklat. Érted? És most elhoztalak hozzá, mert megfenyegetett. Kötelezett rá. - Zokogja.
Fogalmam sincs mit kellene tennem. Ronnie épp most vallja be, hogy ő egész eddig segített a zaklatómnak? Vagy mi van?
- Ronnie, te...
- Igen, én segítettem neki! - Kiabálja még mindig sírva. - Először csak azt hittem, hogy ez valami gyerekes bosszú lesz, vagy valami tréfa, de amikor kórházba kerültél... Ki akartam szállni, erre ő megfenyegetett. - Tart egy kis hatásszünetet, talán arra várva, hogy válaszoljak. De én jelenleg köpni-nyelni nem tudok. - Emlékszel amikor azt hitted valaki betört hozzád? Hát majdnem... Csak én voltam az. A tükörre is én írtam. Ne haragudj Lucy. Nem tudom elmondani mennyire sajnálom. De már késő. Itt vannak, és várnak ránk. Szerintem most is figyelnek minket.
- Jó, nyugi... Ha figyelnek, akkor tegyél úgy, mintha minden a terv szerint menne, nem szabad megtudniuk, hogy én.. Tudok erről. - Próbálok ésszerűen viselkedni, és kitalálni valami tervet. - Gondolom akkor már nem fordulhatunk sarkon és léphetünk le. - Erre megrázza a fejét. - Jó, akkor... Valamit majd kitalálunk.
- Ne haragudj. Most nekem kellene ezt csinálnom, miattam van ez az egész, én hoztalak ide, mégis te próbálsz segíteni rajtam. Mindig is próbáltál, még ha én ilyen reménytelen is vagyok...
- Dehogy vagy reménytelen, ne hülyéskedj.
- De az vagyok. Mindig is te voltál a jó kislány. Bevallom kezdetben azért mentem bele ebbe a játékba, mert féltékeny voltam. Féltékeny voltam rád Lucy! Neked mindened megvolt. Csak gondolj bele. Van egy családod akik szeretnek, egy barátod, aki mindent megtenne érted, te vagy az álom lány, akit mindenki imád. Kedves vagy, segítőkész, senkit nem tudnál megbántani... Annyira irigyeltelek. Olyan az életed, mint egy tündérmese. Aztán észrevettem, hogy hogyan kezdesz megváltozni az üzenetek következtében amiket ő írt neked. És megsajnáltalak, mert szeretlek. Hiába voltam, vagy vagyok rád féltékeny, nem tudlak nem szeretni, a legjobb barátnőm vagy.
- Mivel fenyegetett meg? - Kérdem, miközben próbálom megemészteni a dolgokat.
- A tesóddal. - Mondja egy kevés hezitálás után. - Tudod, ő valójában nagyon aranyos meg tud igazán...
- Jézusom, hagyd abba. Értem. -  Na ez már tényleg kezd sok lenni. Tudtam, hogy valami történt közöttük, vagy legalábbis mindig is sejtettem, de... - Oké. És most mit kell csinálnunk?
- Be kell mennünk oda. - Mutat a körülbelül leghátborzongatóbb raktárra. Fantasztikus.
- Jó, legyen. Menjünk. Essünk túl rajta.
- Lucy én félek. Nem akarom, inkább mégse menjünk be.
- Ronnie, már nem hátrálhatunk meg, te mondtad, hogy figyelnek minket.
- Igen. Higgadtnak kell maradnom, hogy jól elő tudjam adni a szerepem. Figyi, valahogy ki fogunk jutni onnan.
- Mi? Ez számomra eddig nyilvánvaló volt. - Most én kezdek egy kicsit pánikolni. - Szerinted bántani is akarnak? Mi van ha megölnek?
- Nem, ő biztosan nem fog bántani. Azt hiszem oda van érted. Ilyen őrült rajongó lehet, vagy nem is tudom.
- De ki az az ő?
- Nem mondhatom el, de hamarosan meglátod. - Mondja, miközben elindul a hely felé.
Szívem körülbelül a torkomban dobog, amikor belépünk a sötét és poros helyiségbe. Most aztán nyakig benne vagyok... Erőt kell vennem magamon, hogy ne forduljak sarkon, amikor hallom becsapódni mögöttünk az ajtót.
- Tik-Tak. Azt hittem már sosem jöttök meg. - Szólal meg egy alak, aki az egyik sarokban ül. A következő pillanatban kilép a félhomályból, így felfedi arcát.
- Úristen. Te vagy az?

3 megjegyzés:

  1. Itt egy olvaso:33!
    Szeretem a krimit,vagyis IMADTAM a reszt<33:)
    Vajon ki lehet az-az: 'Uristen. Te vagy az?' nem tudom,h jora,vagy rosszra gondoljak..:||:)
    Puszi: Liza:)
    U.i.: fantasztikusan irsz<3:)!

    VálaszTörlés
  2. Húúúúúú Imááádom ezt a részt!! egyik kedvenc. :3 de kiiii aazzz??? írd a kövi részt nagyon gyorsan meg fogok őrülni.!! Puszillak jó írást4 imádom a blogod.!!
    A legnagyobb fanod... :DD <3

    VálaszTörlés
  3. imadom cicmic... gyorsan hozzd sz uj resz ;)

    VálaszTörlés