29. fejezet / II. rész

-29/ II.-

- You were my summer love - 

*Lucy szemszöge*

A pillanat amikor rájössz, hogy az öcséd egy informatikai zseni és kétes ügyekkel foglalkozik... Na erre már szavakat sem tudok. Az utóbbi pár percben megtudtam, hogy Tyler többször is felbérelte a tesómat, hogy törjön fel neki valami mobilt, amire aztán kénye-kedve szerint bármikor írhat úgy hogy azt ne lehessen lenyomozni. Persze pénzért. Naná, hogy Alex azt nem tudta, hogy ez a telefon személy szerint az enyém.
- Miért? Miért teszed ezt velem? - Tovább már tényleg nem bírom, elkezdek sírni.
- Jajj drágám, nyugi. Már nem kell sokat elviselned. Utána élheted tovább az életed, velem vagy magadban. Nekem azok után, hogy tönkreteszlek már oly mindegy. - Még jobban sírok. - Na de most már elmondom... Ha azt hiszed, hogy véletlenül futottunk össze a bárban, akkor tévedsz. Vajon a pubban is csak a sors fintora lett volna? Hát... Nem. Már régóta ismerlek Lucy. Találkoztunk már korábban is, nem emlékszel? Még Magyarországon.
- Hogy... Mi van? - Ez meg miről beszél? Abbahagyom a sírást és értetlenül megrázom a fejem. Fogalmam sincs.
- Sejtettem, hogy nem fogsz emlékezni. Milyen kár... Nem rémlik véletlenül 2006 szeptember 23.-a sem? - Ismét megrázom a fejem. - Pedig akkor találkoztunk először. Ha tudnád hogy beléd estem azon a napon. Tisztán emlékszem, olyan édes voltál, egy rózsaszín egybe ruhában voltál és ezzel az idegesítő szöszivel, - Int fejével az eddig csöndesen sarokban kuporgó Ronnie felé - és még pár barátoddal bejöttél az iskolába. Amikor elmentél mellettünk kedvesen köszöntél. Tudom, talán nevetséges, kisgyerekek voltunk még, de bennem mégis mély nyomot hagyott. Mellesleg, cserediák voltam. Egy héten keresztül próbáltam a közeledbe férkőzni de ez lehetetlen volt, az miatt a barom Craig miatt, akivel aztán végül el is mentél a bálba... Pedig én előbb hívtalak. Ekkor megfogadtam, hogy pár év múlva majd újra találkozunk és bepróbálkozom ismét, tiszta lappal indítva kapcsolatunkat. Hát amint ezt a mellékelt ábra is mutatja, ez sikerült. Azaz csak a találkozás része. Sajnálatos módon, te már foglalt voltál... - Biggyeszti le álszent módon ajkait. -Tehát mást nem tudtam csinálni, bosszút kellett forralnom, mondván, kerüljön bármibe is, de egyszer meg kell, hogy érezd azt a kínt amit én akkor, sőt azóta is éreztem.
Ezt ő sem gondolhatja komolyan. Mármint... Ekkora fájdalmat csak nem okozhattam neki, azzal, hogy nem vele mentem el... Hány évesen is? 11-12 évesen a bálba? Ez... Ez nevetséges.
- Tudod... - Folytatja. - Utánajártam. Az ilyen gyerekkori traumák az egész életünkre hatással lehetnek. Hát azt hiszem, ezt én tudom bizonyítani. - Erre körülbelül hirtelenjében lefehéredek. Istenem, most ments meg. Komolyan egy pszichopata áll előttem. Hallottam már ilyenekről nyomozós filmekben, de hogy ez velem történjen meg? Az életben nem gondoltam volna.
- Csak az a kár... - Veszek erőt magamon, hogy magabiztosnak tűnjek. Ha jól emlékszem az ilyen helyzetekben nagyon fontos, hogy megőrizzük a hidegvérünket. - Hogy én abszolút nem emlékszem rád. Mellesleg nem hiszem, hogy csupán csak ez miatt... Hát ne szépítsünk a dolgon, szóval nem hinném, hogy miattam őrültél meg. - Nézek egyenesen a szemébe, amik mintha szikrákat kezdenének szórni.
- Hát ezt tényleg sajnálhatod. Kit érdekel? Nem csak miattad, de sajnos rosszkor voltál rossz helyen, így ha szeretném az egészet rád kenem. - Köpi ki a szavakat. Jól sejtettem, itt sokkal többről van szó... Látva, hogy ezen ennyire felhúzta magát, inkább más irányba terelem a beszélgetést, mielőtt valami meggondolatlant tenne. Hiába mutatom az ellenkezőjét, valójában félek tőle.
- Azt esetleg még megtudhatom, hogy honnan tudtál rólam mindent?
- Kérlek. Még facebookon is ismerősök vagyunk. - Néz rám sajnálkozva.
- Igen? És azt is onnan tudtad, hogy éppen Liam szüleivel ebédelek? Vagy hogy a koncerten vagyok? Mert ilyenekről én biztosan nem írtam.
- Nem. A telefonodba beépítettünk egy nyomkövetőt. - Válaszolja egyszerűen. Komolyan mondom, mintha egy krimiben lennék. Szinte már arra várok, hogy előugorjon egy ninja a szekrény mögül...
- És azt hogyan szereztétek meg? - Kérdem erőtlenül.
- Elhozattuk a szobádból. A kis barátnőd nagy segítségem volt ám. - Tudom... Teszem hozzá magamban. - Jut eszembe... Az is vicces volt, amikor balhét kellett csapnod nem? Én jól szórakoztam, főleg, hogy nem is volt nálam a szőke... Csak a telefonja. - Már szinte meg sem lepődök. Ezt lehetne még fokozni? Nem hiszem... Teljesen bolondot csinált belőlem.
- És mit kellene még elviselnem? - Kérdem fáradtan. Csak... Legyünk már túl rajta. Belefáradtam már ebbe az egészbe.
- Már csak egyetlen aprócska dolog van hátra. Csupán csak egy SMS. Alex, megkérhetlek? - Fordul tesóm felé.
- Most komolyan arra vársz, hogy fájdalmat okozzak a saját nővéremnek?
- Hisz eddig is azt tetted.
- De nem tudatosan. - Makacskodik öcsém, mire Tyler csak felvonja szemöldökeit. - És ha nem teszem meg?
- Ha nem teszed meg? - Vigyorodik el, miközben kezeivel a sarok felé int, ahol az egyik testőre egy pisztolyt szegez Ronnie fejének. Te jó ég. Szemem előtt apró szürke kis pontok jelennek meg, és hirtelen nehezemre esik megtartanom magam. Nem. Nem ájulhatok el. Megázom a fejem és még mindig szédelegve Alex felé fordulok.
- Tedd meg kérlek. - Könyörgöm neki visítva. Nem tehetek róla, egyszerűen nem tudok uralkodni magamon, pánikolok.
Meg amúgy is. Átvert a legjobb barátnőm és még a tesóm is közreműködött. Mi jöhetne még?
- Rendben. - Bólint egyet idegesen testvérem. - Mit kell tennem?
- Egy utolsó üzenetet kell elküldened. Ez most egy kicsit furfangosabb lesz, ugyanis Lucy telefonjáról kell, erre a számra.
- Nincs nálam a mobilom. - Ragyognak fel egy pillanatra szemeim.
- Tudom. - Néz rám Tyler. - Nem is lesz rá szükségünk. - Töri össze reménykedésem utolsó sugarait is.
- Sajnálom én ilyent nem tudok... - Próbálkozik Alex.
- Oh, dehogynem. Vannak ismerőseim öcsi, hallottam már rólad, ne próbálj meg átverni. - Tesóm feladva sóhajt egyet. Sehogyan sem tud segíteni a helyzeten, hiába is próbálkozik.
- Mit írjak? - Kérdi megadóan Tyler felé fordulva.
- Lehet ezt inkább a nővéredtől kellene kérdezned, ő úgyis olyan jó a pasik lerázásában. - Erre felkapom a fejem. Neee! Ne, ne, ne, ne, ne! Csak ezt ne. Hogyan is feledkezhettem meg róla? Ellenem fordította a barátaimat, a családomat. Hát ki maradt még hátra? A szerelmem. Több fájdalmat már nem bírok elviselni.
- Szóval Lucy? Hogyan szeretnéd befejezni ezt a játékot?

*Liam szemszöge*

Miután felhívom Zaynt és elmondom neki, hogy előkerült Niall, úgy döntök kiszellőztetem a fejem.
Amint kiérek az utcára, rögtön a közelben elterülő parkot veszem célba.
A fák és bokrok közt sétálva egyből jobban érzem magam. Nagyokat lépve haladok előre, de hogy hová, azt magam sem tudom. Csak előre. Régen sétáltam már, csak így önszántamból, most jól esik.
Nagyban nézelődök, amikor lerohannak a rajongók. Mosolyt erőltetek az arcomra minden fényképnél, aláírom a felém nyújtott papírokat, és válaszolgatok a kérdésekre. Csak mint általában.
- És Lucy hogy van? - Hallom meg a következő kérdést. Felpillantok az előttem álló alacsony, szemüveges lányra, akin látszik, hogy nagy erőfeszítésébe kerül, hogy rosszul ne legyen, valószínűleg arra is nehezen szánta rá magát, hogy meg merjen szólalni. De miért? Én is csak egy ember vagyok. Félénken elmosolyodik, kellemetlenül érzi magát amiért őt nézem és meg sem szólalok.
- Öhm... Nem tudom. - Felelek őszintén. Hisz... Én is csak egy ember vagyok. Miért kellene titkolóznom előttük? Miért ne mondhatnék igazat? Miért hazudnék?
- Hogyhogy? - Hallok meg egy másik hangot.
- Most nem nagyon... Egy kicsit... - Látva, hogy nem tudom kifejezni magam, egy másik lány kezd el érdeklődni. Hisz mit is mondhattam volna? Most nem nagyon beszélünk? Vagy... Egy kicsit eltávolodtunk egymástól? Rögtön felröppentek volna a találgatások, amiknek... Vajon van alapja?
- Ugye nem az utálkozók miatt? Hidd el sokkal többen vannak akik támogatják a kapcsolatotokat.
- Így van, szeretjük Lucyt.
- Nem miattuk. - Mondom halkan, és remélem megértik, hogy most nincs kedvem többet beszélgetni. - Ha nem haragszotok, most viszont megyek.
- De ugye nem adod fel ilyen könnyen? - Hallom még magam mögül.
"Lucyt pedig szeretem, és nem akarom ilyen könnyen feladni. Pedig lehet az lenne a megoldás?" Visszhangzanak fülemben saját gondolataim.
- Nem tudom. - Suttogom magam elé, miközben a hotel felé veszem az irányt.

~o~

Egyedül ücsörgök a szobámban. A srácok elmentek valamerre, igaz engem is hívtak de nem volt kedvem velük menni. Nem jó ez így. Valamit tennem kell. Fel alá mászkálok, miközben gondolkodom.
Egyszer csak meghallom azt a vészjósló csipogást. 

Idegesen harapdálom az ajkam miközben megnyitom az üzenetet. Először végigolvasom gyorsan magamban, majd ismét átolvasom, mert nem akarom elhinni amit ír. Már szinte remegek az idegességtől, amikor újra átfutom a sorokat.

"Drága Liam. Nem bírtam rávenni magam, hogy élőben beszéljük meg a dolgokat, azt hiszem túlságosan is fájna... Szerintem már te is rájöttél, hogy mennyire félresiklott a kapcsolatunk. Bármennyire nehéz is, nem hiszem, hogy lenne értelme folytatni ezt a dolgot. Azt hiszem mind a ketten csak szenvednénk. Nem illek az életedbe, jobb lesz ha elfelejtjük egymást. Én ezennel lezártnak tekintem a dolgot, és egy csodás emlékként fogok visszatekinteni az együtt töltött időkre. Kérlek ne nehezítsd meg a döntésemet, és ne keress többet. Csókollak: Lucy."

Ne... Mi ez a hülyeség? Ilyent nem írhatott Lucy. Hisz alig pár napja mondta, hogy szeret. És én el is hittem neki, mivel mindennél jobban szerettem volna, hogy ez valóban így legyen. Egyáltalán mi az, hogy nekem is átfutott a fejemen a szakítás gondolata? Mi az hogy "Nem tudom"? Igenis, tudom. Én tudom, hogy szeretem Őt. Hogy is adhatnám fel? Én nem akarom feladni! Ő hogy teheti? Ha szeretne ő sem adhatná fel ilyen könnyen!
Kiejtem kezemből a telefont és beletúrok a hajamba. Ez nem lehet komoly. Nem szakíthat velem SMS-ben. Ugye ez most nem komoly? Zaklatottan felpattanok és hasonlóan mint az előbb, elkezdek bolyongani a szobában. Mit csináljak? Nem hagyhatom ennyiben.
Sebesen négykézlábra vetem magam és a telefonom után kezdek kutatni. Amint megtalálom, tárcsázom is a számát, ami... Máris hangpostára kapcsol.
- Ne, kérlek, ne. - Suttogom, miközben még egy kétségbeesett próbálkozást teszek rá, hogy elérjem. Reménytelen. Sóhajtok egy hatalmasat, miközben a kezemben tartott készüléket bámulom. Vége. Nem szeretne velem beszélni. Nem szeretné, ha része lennék az életének.
Szeretem. Ezért tiszteletben tartom a döntését.
Vége.

Az aznap esti koncerten számomra a 'Summer Love' egy teljesen új jelentést nyert. Ilyen átéléssel talán még életemben nem énekeltem el egy számot sem, mint ezt.