7. fejezet

-7-

I'm might just die inside

- Úristen! De megijesztettél. - Kapok a szívemhez, amikor meglátom a mögöttem álló Tyler-t. - Mit keresel te itt?

- Csak láttam, hogy így kirohantál, és eléggé feldúltnak tűntél, gondoltam megvigasztallak vagy ilyesmi. - Alig értem amit mondd, olyan részeg. Közelebb lép egyet.

- Nem kell, köszi. Menj csak vissza a barátaidhoz. Már biztosan várnak rád. - Mondom. Megrémít, de próbálok nyugodtnak tűnni.

- Tudnak még várni egy kicsit. - Közelebb lép még egyet, így elkezdek hátrálni, míg ujjaimmal meg nem tapintom a falat.

- I.. Igazából szerintem én is visszamegyek. Kezdek fázni, szóval... - Köszörülöm meg a torkom, ami egyből kiszárad.

- Esetleg felmelegítselek? - Kérdi felröhögve. - Egyébként nagyon jól áll ez a ruha. Tetszik. Sőt te is tetszel. 

- És.. Ronnie-val mi van? Vele jársz... - Hirtelen csak ezzel tudok visszavágni.. Nem értem. Nem értem, mit akar...

- Semmi nincs vele. - Mondja gunyorosan. - Ő most nincs itt. Csak mi ketten. - Ott áll előttem, arca körülbelül 10 centire van az enyémtől. Menekülésre már semmi esélyem. Kiszárad a torkom, így sikítani nem tudok. Egy árva lelket nem látok sehol. Lábaim földbe gyökereznek. Félek.

Megfogja, azaz megszorítja a csuklómat.

- Ne... ne érj hozzám! - Mondom, és próbálok egy kis erőt vinni a hangomba, ami nem sikerül, és csak egy szánalmas suttogás hagyja el a számat.

- Miért ne? - Csúszik feljebb a keze. 

Hirtelen, mintha valamit meghallana, megragad és magával vonszol az egyik szemben lévő, közeli utcába. Számat végig befogja, így nem tudok sikítani. A félelemtől hangosan zihálok, miközben könnyeimet nem bírom tovább visszatartani, elkezdek sírni.
Kétségbeesetten pillantok körbe, pont jókor, mert meglátom kijönni a házból Andy-t és... Őt.
Egy pillanatra Tyler lazít a szorításán, így minden erőmet összeszedem, és reménykedem, hogy sikerül valami hangot kipréselnem a torkomon. Hihetetlen gyorsasággal lehúzom kezét a számról, és elkiáltom magam.
- Jame... Liam! - Ő felkapja a fejét, arcára egyből kiül a rémület, amint meghallja hangomat. Azonban még nem lát, ide-oda forgatja a fejét.
- Itt vagyok! Segí... - A mondatot már nem tudom befejezni, mert Tyler ismét befogja a számat.

- Ezt nem kellett volna. - Suttogja fülembe, majd húz tovább maga után.
- Ne! - Nem bírom tovább, már zokogok. Túl erős... Hátrapillantok, és majdnem összeesem amikor látom, hogy a fiúk egy másik sikátorba térnek be.  
- Ne arra! Itt vagyok. - Próbálom kiáltani, bár ebből semmit nem érteni, mert Tyler keze végig a számon van.
- Fejezd már be! - Ereszt el, mikor egy konténer mögé érünk.
- Nem! Engedj el! - Kiáltom, reménykedve, hogy meghallanak.
- Azt mondtam fejezd be! - És ekkor... arcon csap. Az ütés erejétől elesem, és a fejem a betonhoz vágódik, ahol érzem, hogy valami éles tárgy egyből felhasítja az arcomat. Erre aztán pláne nem számítottam. Meglepetten, tátott szájal pislogok, még sírni is elfelejtek.
- Ne.. Ne haragudj! Nem akartam ezt! - Makog össze-vissza Tyler, aki úgy tűnik saját magát is meglepte. - Basszus! Csak... Olyan szép voltál, és, csak... Ne haragudj! - Gyorsan megfog, és talpra állít, mintha csak egy játékbaba lennék.
Egyik kezem a vérző arcomra tapasztom, mikor meghallom a közeledő léptek, jobban mondva futás zaját.
- Szerintem most... El kellene menned. - Suttogom neki. Magam sem értem miért csinálom ezt. Megmentem a támadómat? Normális vagyok én? Úgy tűnik nem egészen...
Még egyszer rám néz, mielőtt elrohanna. Szemében látom tükröződni a megbánást.
Amint eltűnik a sarok mögött meg kell támaszkodnom, nehogy összeessek. Próbálom elfojtani ismét kitörni készülő zokogásom. Meg kell próbálnom nyugodtan tűnni amikor ideérnek...

Hamarosan meg is pillantom őket. Amint meglátnak rohannak hozzám.
- Lucy! Úristen. Mi törtét? - Fut oda Liam.
Én nem tudok megszólalni, csak átölelem.
- Mi történt? - Ér oda Andy is. - Ki volt az a rohadék? - Fakad ki, amint meglátja arcomat.
- Te maradj itt vele, én utána megyek. - Mondja Liamnek, aki erre bólint és még erősebben magához húz. Nem ellenkezem, bár még mindig haragszom rá. Nem tudok az felett szemet hunyni, hogy hazudott nekem. Azonban ez most eltörpül az imént történtekhez képest. Így megmarkolom a pulcsiját és nem bírom... Elsírom magam. Hogyan is tettethetném magam nyugodtnak amikor ki vagyok készülve?
Andy Tyler után ered, mi pedig csak állunk ott hosszú másodpercekig, szorosan ölelve egymást. Beszívom a pulcsijának az illatát, ami egy kicsit megnyugtat, úgy érzem, most már biztonságban vagyok. Helyreáll szívverésem, ami előbb még annyira dobogott, hogy azt hittem rögvest kiugrik a helyéről, légzésem is rendeződik, valamint remegésem is enyhül. Könnyeim azonban megállíthatatlanul folynak végig arcomon.
- Ne haragudj... - Töri meg a csendet, mire értetlenül felnézek rá. - Hogy nem voltam itt, hogy nem jöttem előbb, hogy nem mondtam el mindent... - Sorolja.
- Ne. Ne kérj bocsánatot. Nem a te hibád. Ne okold magad... Majd... Majd megbeszélünk mindent. - Motyogom tagoltan, mivel a sírástól alig tudok beszélni.
- Csak azt szeretném, hogy tudd, hogy én egyszer sem hazudtam neked. Soha, semmiről. Lehet, hogy nem mondtam el mindent, és ezt nagyon szégyenlem és sajnálom, és ígérem mindent részletesen elmesélek. Csak, szerettem volna egy kicsit... Normális lenni. Nem várom el, hogy megérts, csak...
- Megértelek. Komolyan. Nem lehet könnyű neked. - Belefáradtam abba, hogy haragudjak rá. És tulajdonképpen képtelen is vagyok rá. Valamint részben meg is értem. Természetesen teljesen nem tudom átérezni a helyzetét, mivel én nem vagyok... híresség.
- Köszönöm. Várj. Had mutatkozzam be. - Lép hátrébb egyet. 
- A nevem Liam Payne. A One Direction-ből.