10. fejezet

-10-

Baby You light up my world like nobody else

Reggel valami igazán különleges érzéssel ébredek, talán azért mert mellettem hallom szuszogni azt a fiút, akit azt hiszem szeretek. Kinyitom a szemem, és rögtön elmosolyodom, amikor megpillantom. Olyan mint egy angyal. Na jó, ez azért már túlzás. Néha egy kicsit elfogult vagyok azokkal az emberekkel akiket szeretek.
Próbálok észrevétlenül kikászálódni mellőle az ágyból -persze nem túl nagy sikerrel mivel majdnem le is esem-. Tipikus. Ez annyira jellemző rám. Pont amikor próbálnék csendben lenni, akkor vagyok a legszerencsétlenebb, és ezáltal legzajosabb. A szerencsétlenségemen már csak nevetni tudok.
Hirtelen észhez térek és a szám elé kapom a kezeimet. Késő, Liam lassan kinyitja a szemeit, rám néz és elmosolyodik.
- Jajj, ne haragudj. Nem akartalak felébreszteni. - Mentegetőzöm.
- Így bármikor kelthetnél. Örülök, hogy jó kedved van. - Mondja, majd int, hogy menjek oda hozzá. Én félénken indulok el felé, aztán nem bírom tovább elnevetem magam és odaugrom mellé az ágyra.
Odahúz magához és átölel.
- Ez a valóság? - Suttogom a vállába.
- Tessék? - Kérdezi, és hátrébb húzódik, hogy tanulmányozni tudja az arcomat.
- Semmi. - Mondom mosolyogva.
Még mindig engem fürkész és hirtelen megakad a szeme valamin. Tudom, hogy min. Odahajol és nyom egy puszit, az arcomon lévő vágásra.
Lehunyom a szemem, és megpróbálok nem gondolkodni. Megpróbálom visszafojtani a feltörekvő emlékeket arról, hogy hogyan is szereztem ezt a sebet. Ez lehetetlennek tűnik, azonban amint meghallom a hangját el is felejtem, hogy mi járt az eszembe.
Azt hiszem, ez nagyon is a valóság.
Mivel előző nap sokáig beszélgettünk, nem meglepő, hogy amikor ránézek az órára azt látom, hogy az már hamarosan egyet üt. Rápillantok a mobilomra is, ami eddig le volt halkítva, így nem vettem észre, hogy Lexy már vagy ezerszer hívott, sőt több SMS-t is küldött. Aggódik értem.
Gyorsan amíg összekészülődök Liam összedob egy kis reggelit, és kaja után hazavisz.
A kocsiban eszembe jut valami, amit eddig elfelejtettem megkérdezni. Igazából tegnap nem sokat beszélgettük a One Direction-ről, és erről az egész "sztárosdiról".
- Szóval... - Kezdek bele, mire kíváncsian rám néz a szeme sarkából.
- Szóval? - Kérdez vissza egy mosoly kíséretében.
- Na, szóval... - Nevetek fel. - Csak azon gondolkodtam, hogy eddig hogyhogy nem találkoztunk egyetlen rajongóval, vagy paparazzóval sem?
- Ez egy jó kérdés. Hát, a kávézónál ez véletlen volt. Akkor találkoztunk először és én azt hittem, hogy te felismersz majd. De aztán nem.. - Lesütöm a szememet, és komolyan szégyenlem magamat. Hisz mégiscsak tinédzser vagyok, és... Bakker! Még Justin Bieber-t is akármikor felismerném, ha szembejönne velem az utcán, pedig nem nagyon hallgatom a zenéjét. De, hogy a One Direction-ről szinte nem tudok semmit...
- Basszus... - Nyögöm ki.
Szemét az útra szegezi, de egyik kezével az enyém után nyúl és halványan elmosolyodik.
- De ez nem baj. Sőt lehet még jobb is így. Legalább egy kicsit átlagos fiatalnak érezhettem magam veled. Mondjuk amikor először megcsörrent a telefonod, és meghallottam, hogy Cher Lloyd a csengőhangod azt hittem már felismersz. Egy x-factorban szerepeltünk, nagyon jófej csajszi.
- Én is bírom. - Motyogom, miközben összekulcsolt kezeinket tanulmányozom. - Jó, oké, mentségemre legyen, hogy nem nagyon szoktam X-factort nézni, és Chernek is csak azért a pár számáért vagyok oda amik eddig megjelen... Na, ne nevess. - Mondom neki. Persze el tudom képzelni mennyire vehet komolyan, hisz én is nevetek.
- Na jó. Abbahagytam. - Mondja még mindig vigyorogva. - Egyébként. Öhm.. Az étteremnél kicsit más volt a helyzet. Kértem egy kis segítséget a menedzseremtől. Csak hogy egy kicsit megismerkedhessünk, meg kettesben lehessünk. Azt mondta, hogy most az egyszer még tud segíteni, de ne csináljunk ebből rendszert. Persze, tudom, én vállaltam a hírnevet, így a vele járó kellemetlenségeket is, de azért jó volt egy kicsit normálisnak lenni.
- Megértem. Vagyis.. Nem egészen, hisz én nem vagyok híresség, de... Akkor is. - Motyogom ismét össze-vissza.
- De nem fogom hagyni, hogy téged is bántsanak. Ezúttal nem. - Mondja komolyabb arckifejezésre váltva. Nem igazán értem, hogy miről beszél, csak rámosolygok, és kipillantok az ablakon, mivel már egy ideje a házunk előtt parkolunk. Pont jókor nézek ki, mivel meglátom Lexy-t, aki kiles a függöny mögül-
- Na azt hiszem lassan mennem kellene. - Fordulok mosolyogva felé.
- Jajj majdnem el is felejtettem. Louis írt az előbb, érdeklődött, hogy hogy vagy, plusz meghívott minket egy buliba. A barátnőjének most lesz a születésnapja, és bulit szervez neki. A barátnőidet is meghívta. De nem muszáj ám elmennünk, tudom, hogy neked ez így sok egyszerre, és nem akarom, hogy...
- Nem, szívesen elmegyek! És szerintem a csajok is odalesznek az ötlettől. Alig várom, hogy megismerhessem a lányt. - Mondom mosolyogva. Látom, hogy ennem nagyon örül, mert rögtön felcsillan a szeme.
- Akkor majd még beszélünk. - Nyomok egy puszit a szájára, és már futok is a ház felé, ahol természetesen egyből Ronnie és Lex fogad.
- Ott aludtál nála! Mondd Lucy, hogy nem csak aludtatok. - Fogad egyből Ronnie. Ezen mosolygok, és megfordulok, miután bezártam az ajtót.
- Lucy... Mi történt? - Fut oda egyből Lexy. Először fel sem fogom miről beszél, aztán leesik. Jajj, a sebem. Már szinte el is felejtettem.
Azt hiszem most jön csak a nehéz része, pillantok Ronniera.